Miike Takashi: Ai to Makoto / 愛と誠 / For Love’s Sake (live-action; 2012)

Ai to Makoto / 愛と誠 / For Love’s Sake (live-action; 2012)

Ai to Makoto / For Love’s Sake (live-action; 2012)
Ai to Makoto / For Love’s Sake (live-action; 2012)

A romantikus történetek etalonja, amikor gyönyörű és gazdag hősnőnk halálosan beleszeret a szegény és mindig bajba kerülő rosszfiúba. A nagy fellángolást többnyire szívszorító akadályok veszélyeztetik, a féltékeny riválisoktól kezdve és az aggódó szülőkig, de az igaz szerelem útjába semmi sem állhat. Legalábbis ezt hihettük addig, amíg Miike Takashi meg nem filmesített egy 1972-es mangát, aminek kultuszánál már csak paródiával teli humora lehet nagyobb, legalábbis így gondolta újra Miike az eredeti történetet. A Kajiwara Ikki és Takamori Asao szerzőpáros, valamint Nagayasu Takumi rajzai mentén egykor életre kelt Ai to Makoto (愛と誠) manga tipikus shōjos elemeit Miike kiforgatta, újrarakta, és egy olyan egyedi produkciót kreált, amiben könnyes szemű hős szerelmeseink önmaguk paródiájává lettek, miközben csöpögős dalokat énekelnek, mint egy musicalben.

Idegesítő a szerelem, jöjjön inkább a gengszter ütleg!

A zseniális Miike Takashi japán rendezőre sok mindent lehet mondani, de hogy filmjei átlagosak és unalmasak lennének – ezt az egyet biztosan nem, legalábbis ha kellő ismerettel és hangulattal ülünk le sajátos (már-már Tarantinós) stílusjegyeivel megfűszerezett alkotásai elé. A vér, a kőkemény bunyó és az eszméletlenül hangulatos jelenetek, színek – a védjegyeivé váltak már e rendezőnek. A kimagasló látványvilágot és a kihagyhatatlan vértócsáit műfaji sokszínűséggel tetőzi be, mivel az 1999-es Auditionban például hidegrázást keltő pszicho-thrillerrel sokkolta a nézőket, a szintén mangadaptációként rendezett Crows Zeróban (2007) pedig tökös japán legények utcaharcait követhettük nyomon lélegzetelállító dinamizmusa kíséretében, cool faktorral a köbön. Az utóbbi időkben a rajongók által kissé kritizált, de még így is kiválóan szórakoztató filmjei miatt került a reflektorfénybe, mint a szamurájfilm remake, a Hara-Kiri: Death of a Samurai (2011), vagy a gyerekfilmként is játszó Ninja Kids!!! (a Nintama Rantarô című, 1993-ban indult animesorozat live-action változata). Ezúttal pedig egy korábban három live-action filmet, és egy 1974-es j-drama sorozatot is szülő alkotáshoz nyúlt vissza. Ez az Ai to Makoto című manga (1972-ben jelent meg, 16 kötetes terjedelemben), aminek úgy tűnik egykori romantikus-drámáját övező népszerűsége még mindig nem kopott meg Japánban, amit Miike nem egy hagyományos love sztori adaptációval egészített ki 2012-ben.

Az 1970-es években játszódó történet szerint, adott a gyönyörű és finom ojōszama, Saotome Ai (Takei Emi), akinek romantikus illúzióinál csak a rendíthetetlen kitartása nagyobb. Ártatlan és naiv hősnőnk fülig szerelmes Taiga Makotoba (Tsumabuki Satoshi), a mindig verekedésbe kerülő, majd javítóintézetben kikötő bajkeverőbe. Mindez egy gyerekkori mentőakciónak köszönhető, amikor fiatal kisasszonyunk életét Makoto megóvta síelés közben. Ai annyi év után ismét találkozik hős lovagjával, de Makoto rossz természete semmit sem változott. Lelkes hősnőnk hát úgy dönt, rehabilitálja Makotót a társadalomba, és pénzt nem kímélve, ifjú hölgyi erényét félretéve lát neki tervének megvalósításához. A bökkenő, hogy Makotónak esze ágában sincs megjavulni, az pedig egyenesen kizárt, hogy egy elkényeztetett kisasszony hóbortjai szerint ugráljon. Állandó verekedések, az Aiért meghalni is képes Iwashimizu (Saito Takumi) lökött monológjai, valamint a minimális, de parodisztikusan maradandó élményt nyújtó musical betétek dobják fel igazán a filmet, amik egyúttal egyedivé is teszik az alkotást Miike korábbi filmjeihez képest.

Élesen színes kontrasztok, kissé döcögős narratíva mellett

Az első pillanatok és a musicales betétek – amik az elmúlt években igencsak népszerűek, gondoljunk csak a Mamma Mia (2008), vagy a szintén 2012-es Nyomorultak mozifilmre -, megfogtak, főleg a minimálisan animált, de szívet melengető rajzfilmes kezdés. A shōjos paródiák, a földön kúszó hősnőtől kezdve, az őt folyton eltaszító Makotóig – megmosolyogtattak, de néhol erőltetettnek hatottak ezek a gegek. A zenés-éneklős betétek komikusak, ugyanakkor kicsit esetlenek lettek, pedig a zenei felhozatal lenyűgöző volt. A fülbemászó, ’70-es éveket idéző, mégis modern japán zenék szerelmesei hegyezhetik a fülüket minden egyes drámai, vagy éppen szerelmes muzsikára, amik a filmben elhangzottak. Ez nem véletlen, mivel a Kill Bill-t is jegyző Kobayashi Takeshi szerezte őket. Ezeket tánclépések, illetve furcsa koreográfiák kísérték, amik terén én személy szerint hiányoltam a látványosabb mozdulatokat, de láthatóak azért elég extrém és mókás táncok.

A filmnek egy hibája lett végül: túl hosszú terjedelmet kapott, amiben a komikum, az énekek és végül a dráma, nem keltettek pörgős összhatást, egységet. A 134 perces, avagy 2 óránál kicsivel hosszabb alkotás emellett két részre osztható. A döcögős, ámbár szórakoztató felvezetés után, ahol inkább a komolytalanság és a musicales szerelmi vallomások domináltak, az állandó erőfitogtatás mellett, jött végül a dráma, ami engem a leginkább felcsigázott, élén egy alkoholista anya önostorozásával. A sok komédia után végre felébredtek a mély érzelmek, ezek hoztak számomra emlékezetes pillanatokat, így a film utolsó felét végig is izgultam.

Mindezek fényében jó film kerekedett belőle, igazi Miikés stílussal kiegészülve. Ezt a színészi játékok is megerősítették. Az Ait alakító Takei Emi óriásit nőtt a szememben a Kenshin live-action óta, mivel Ai szerepe eleve jobban állt neki. A férfi főszereplőről csak szuperlatívuszokban lehet írni. Tsumabuki Satoshi 32 éves kora ellenére is gyönyörű kisfiús arccal játszotta el a tini, gondokkal küzdő Makotót. Korábbi szerepei nyomán, mint a Dragon Head live-action (2003) túlélésért küzdő középiskolása, vagy a Mishima Yukio regénye nyomán készült Haru no yuki (2005) szenvedő úrfija – egyértelmű volt, hogy ismét rendkívülit fog alakítani. Őket pedig csodás díszletek, hátterek vették körül, amik igazi ’70-es évekbeli hangulatot keltettek. A musicales és utcai verekedésekkel teli jelenetek pedig az 1978-as Grease hangulatát idézték meg japános formában vérrel, abszurditással és diáklányokat sem kímélő ütésekkel. Akik szeretik Miike stílusát, vagy nyitottak egy shōjo paródiára, amelynek főszereplője olyan, mintha a Great Teacher Onizuka egyik vagány kölyke volna, azok nyugodtan csapjanak le rá.

Pillanatképek / Screenshots [nggallery id=319]
Film adatok
  • Japán cím: 愛と誠 / Ai to Makoto
  • Rendezte: Miike Takashi
  • Forgatókönyv: Kajiwara Ikki és Takamori Asao (manga), Takuma Takayuki
  • Operatőr: Kita Nobuyasu
  • Zeneszerző: Kobayashi Takeshi
  • Japán bemutató: 2012. június  12.
  • Terjedelem: 134 perc
  • Műfaj: vígjáték, akció, dráma, romantikus
  • LinkekIMDb (eng), Asian Media Wiki (eng), Rotten Tomatoes (eng), Keleti Szél (hun), YouTube előzetes (eng)
(Visited 81 times, 1 visits today)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..