Miyazaki Hayao: valóság és fantázia hálójában

Chihiro Szellemországban, A vándorló palota, A vadon hercegnője. Csak pár cím Japán egyik legismertebb és egyúttal legelismertebb egész estés animációs film rendezőjétől, Miyakazi Hayaotól. A kritikusok sok mindent mondtak már róla művei alapján. Nevezték technológia és globalizáció-ellenesnek, pacifistának, feministának – a Mononokéhez hasonló bátor hősnői miatt, kiknek maximum támogató kell, de sosem megmentő -, impresszionistának, kreatív alkotónak, aki műveiben egyesíti a nyugati és a keleti kultúrát. De vajon japán egyetlen Oscar-díjas animátorát mi inspirálta arra, hogy az animáció határait feszegetve ábrázoljon olyan fantázia-világokat, amik a felsorolt témákkal foglalkoznak?

Hogy fényt derítsünk erre, merüljünk el Miyazaki önéletrajzában.

Miyazaki Hayao 1941. január 5-én született, a második világháború sűrűjében. Édesapja légiforgalmi mérnök volt, a Miyazaki Airplane tulajdonosa.

Az apa munkája miatt Miyazakiék nem éheztek a háború alatt, mivel az apa gyára oldalkormányokat gyártott a légierőnek. Ám ennek ellenére is kijutott a családnak a háború borzalmaiból: többször kellett bombatámadások miatt sebtében menekülniük.

Ebből az időszakból három dolog köszönt vissza a mester későbbi munkáiban: a háború-ellenesség, az ember hatalmi vágyának tükrében természetet és társadalmat pusztító gyarlósága (a ‘84-es Nausicaä és a ‘97-es Mononoke konkrétan kétszer is körbejárta ugyanúgy ezeket a témákat) és egyetlen pozitív elem maradt a sor végére: a repülés szeretete.

Howl repülő palotája, Kiki boszorkányseprűs száguldásai, Ponyo tenger felett történő “szárnyaló léptei” mind-mind a repülés vizuális dicshimnuszát zengik. És természetesen, ott a Szél támad 2013-ból, valamint a Porco Rosso 1992-ből, két anime, ami más szemszögből (az egyikben egy vadászgép tervező, a másikban egy pilóta munkáján át), de ugyanazzal a szenvedéllyel mutatja be Miyazaki kiolthatatlan szerelmét a magasban való száguldás iránt.

Az apai hatás így láthatóan erős volt. De mi a helyzet Miyazaki édesanyjával?

“Dola” Miyazakit 1947 és 1955 között tuberkolózis kötötte ágyhoz. Ugyanaz a betegség, ami a Szél támad Naokoját is kínozta. Édesanyjára a szigorú, de intelligens “basáskodó mama” figurájaként hivatkoznak a források, és többször azonosítják Miyazaki azon női karaktereivel, akik a kezdeti unszimpátiánk ellenére, mégis belopják magukat a szívünkbe. Ilyen a Puszták Boszorkánya A vándorló palotából, vagy Jubaba a Chihiróból.

Miyazakira egyébként ebben az 1955-ig terjedő időszakban nemcsak az állandóan otthon lévő édesanyja volt nagy hatással, hanem az amerikai és így a nyugati kultúra is. Ugyanis, a második világháború lezártával a japán középiskolák az amerikai iskolákat próbálták szellemiségükben és oktatási kultúrájukban utánozni, így Miyazaki egy eléggé mixed kulturális közegben vált fiatal felnőtté.

És ha már fiatal felnőtt lét. Az ‘50-es években egy másik frusztrációt is átélt a saját bőrén: a háború utáni gazdasági robbanást. A japán gazdasági buborék kibontakozásának azonban volt egy durván kártékony oldala: a természet rombolása. A már említett, 1997-es A vadon hercegnőjét – ami egyúttal Miyazaki globális ismertségét is meghozta-, az 1984-es Minamata-öböl higanymérgezésének katasztrófája inspirálta. Egy helybéli gyár higannyal telt szennyvizet engedett az öbölbe, amivel megfertőzte a helyi élővilágot, és az abból táplálkozó embereket is. Ezzel 1043 halálos áldozatot követelve magának. A vadon hercegnője egyébként 1997-ben megverte a Titanic nézettségi rekordját Japánban. Míg a világ Leonardo DiCaprio és Kate Winslet jéghegy elsüllyesztette románcán zokogott, addig Japán egy vaskohász közösség természet pusztító terjeszkedésén, és az ellenük harcoló San történetén izgult.

Miyazaki érzékenysége persze továbbra se csak a környezetben okozott károkra terjedt ki.

Amellett, hogy kísértette a második világháború emléke, nagyon lesújtotta az 1991-2001 között dúló délszláv háború híre. És bár mindig is olyan filmeket akart készíteni, amik élvezhetők gyerekek és felnőttek számára is, mégis, a dél-szláv háború inspirálta 1992-es Porco Rosso, korábbi munkáihoz képest túl komor hangvételt ütött meg, amiről maga is úgy vélte, hogy nem megfelelő élmény egy gyermekekből álló célközönségnek.

Meg is bánta a húzását. Nagyfokú háború-ellenességét azonban sosem tudta levetkőzni. Amikor 2003-ban Oscar-díjat kapott a Chihiro Szellemországért, nem volt hajlandó elmenni az akadémiai díjátadóra. 2009-ben hozta nyilvánosságra az okot: ellenezte az amerikai kormány döntését Irak bombázása mellett.

De, ha már gyermektörténetek.

Miyazaki középiskolásként már tudta, hogy művész akar lenni. Először mangaka, aztán az animáció kezdte el érdekelni. Majd a gyerektörténetek. Tezuka Osamu, Fukushima Tetsuji és Yamakawa Soji – ők voltak a példaképei. És bár közgazdaságtant és politológiát ment hallgatni az egyetemre, a gyerektörténetek iránti szeretete továbbra is kitartott, így lett tagja egy gyerektörténeteket kutató klubnak.

Később, az 1988-as Tororo – A varázserdő titka (az első, egyértelműen kisgyerekre célzott műve) azért készült, hogy a még frissen alakult Studio Ghibli finanszírozási gondjait megoldja. Azonban megdöbbentő módon csak a mechandising termékek eladásából származó bevétel volt az, ami sikersztori lett, a film maga nem hozta a várt anyagi bevételeket.

Miyazaki egyébként rendszerint családi barátok gyermekeiről mintázta ifjú hőseit, kivéve a 2008-as, Andersen-féle Kishableány inspirálta Ponyóban. Itt Miyazaki a saját fiáról, Gorōról formálta meg a főhős kisfiút, ami azért is érdekes, mert a valóságban sosem volt jó a kapcsolatuk. Gorōt nagyon megviselte az, hogy apja sosem volt otthon kiskorában, mindig a munkájának élt. Még a közös munka se tudta őket közelebb hozni egymáshoz, pedig ott volt a 2006-os Gedo Senki és a 2011-es Kokuriko-zaka Kara, amiket Gorō rendezett, de egyikkel sem sikerült kivívna apja elismerését.   

És még egy anekdota a sztori végére.

Miyazaki életművéből kiemelkedik a Chihiro Szellemországban – nemcsak azért, mert a mai napig ez az egyetlen Oscar-díjas japán animációs film, hanem mert a mester kifejezetten tíz éves kislányoknak szánta alkotását. Állítólag, egy családi nyaralás alkalmával jött az ötlet – miután öt kislány társaságában töltötte az időt – hogy kifejezetten ennek a korosztálynak még nem csinált történetet.

Inspirációképpen megnézte az időszak legismertebb shōjo manga magazinjait, a Nakayoshit és a Ribbont, de úgy érezte, hogy ezek a művek szűklátókörűen csak a szerelemre fókuszálnak. Ő úgy gondolta, hogy több van ennél a kislányok szívében. Ezért egy olyan lány karaktert teremtett meg Chihiro személyében, aki nem tökéletes, mégis felnézhet rá filmjének célközönsége, hiszen bátor, komplex személyiséggel bír, alkalmas a fejlődésre és az önfeláldozásra. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy a Chihiro lett a 2000-es évek egyik legjobb animációs filmje.

Egy szó, mint száz, Miyazakinak volt miből élményeket merítenie filmjei mondanivalójához,

és éppen ezért tartják sokan az egyik legzseniálisabb animációs film rendezőnek. A felsorolást persze folytathatnánk még Miyazaki európai élményeivel is. 1984-ben ott volt a walesi bányász sztrájkon Angliában, részben innen is merített inspirációt a Laputa – Az égi palota című, 1986-os filmjéhez. De, ugyanúgy feltűnik nála a görög (Laputa) vagy éppen a francia (A vándorló palota) építészet, amiknek dizájnját európai utazásai során szívta magába.

Annyi biztos, hogy hozzá hasonló alkotó, aki egyszerre tud szórakoztatni, megnevettetni, és lokális-globális problémákról véleményt formálni és egyúttal üzenetet küldeni – animációs filmes gyártás terén hozzáfogható azóta se lépett még színre. És az csak hab a tortán, hogy egy olyan sajátos vizuális stílust dolgozott ki műveiben, ami európai szemmel nézve egyszerre tűnik ismerősnek, de szokatlanul furcsának. Talán pont ez az egyedi és megkapó védjegy komplexum a népszerűségének a titka.