Ghost in the Shell (spoliermentes kritika!)

Elstartolt a 2008 óta adaptációs műtőasztalon fekvő Ghost in the Shell amerikai feldolgozása, amiről elmondhatjuk: ez az első olyan produkció, ami korrekt tisztelgés az eredeti japán mű előtt. Kusanagi Motoko új eredettörténettel tér vissza, sokkal érzelmesebb, keresi önmagát, miközben terrorista elhárítóként egy hacker ellen küzd. Kevés filozófia, badass látványvilág és töménytelen fanservice. Ez lenne a 2017-es GitS. 

A tökéletes fanservice film GitS őrülteknek

A hollywoodi álomgyárból kipottyant, 2017-es Ghost in the Shell egy magas költségvetésű cosplay film. A Guardian vagy a Variety kritikusa hivatkozott így a Rupert Sanders rendezte GitS remake-re. És milyen igaza volt! A GitS filmen egyszerűen messzemenően érződik az, hogy a rendező – és mindenki más, aki a produkción dolgozott –imádják az alapműveket (szándékos a többes szám). És iszonyat nagy tisztelettel nyúltak hozzájuk azért, hogy re-kreálják az eredeti művek ikonikus pillanatait és karaktereit. Például, amikor Motoko karja leszakad, mert éppen egy póktankot akar semlegesíteni, vagy amikor egy felhőkarcolóról leugorva, éppen aktiválja a láthatatlan álcáját, és egy kecses mozdulattal elhúzza az arca előtt a kezét – mindezektől a moziban ülő animefanok egyszerre sóhajtottak fel gyönyörükben.

És ehhez egy olyan zsigeri élményt társítottak a készítők, amit egy vérbeli GitS-fan nem hagyhat ki! Hiszen az eredeti, Oshii Mamoru rendezte ’95-ös film teljes vizualitásában tér vissza, a maga ázsiai-amerikai kultúrával mixelt, 3D hologramos dömpingjével. És aztán ott van még maga a tény, hogy a film 3D-ben készült el. Ha tehetitek, így is nézzétek meg! Kinyúlik a tér, ott lopakodhatunk közvetlenül Motoko háta mögött, és bevonódunk egy egyszerre utópisztikus és cyberpunk világba, ahol megidéződik a Szárnyasfejvadász (1982) vizualitása, és egyszerre tetszetősen futurisztikus a film, a maga robot gésáival, az épületek és emberek „pixelekből” felépülő leképeződéseivel.

A CGI így mondhatni tökéletes – sokkal jobban mutat 3D-ben, mint az előzetesekben -; de persze vannak hibái. Például a mai napig nem értem, miért kellett Motoko láthatatlanná tevő “köpenyt” egy testszínű „gumiruhával” helyettesíteni, ami kirívóan természetellenes érzést kelt. Nem beszélve a totálban mutatott lakótömbökből, amikből annyit látunk, hogy ugyanaz az épületelem ismétlődik a végtelenségig. Ez a költséghatékony kaleidoszkóp-effekt többször visszatér, semmitmondóvá téve a háttereket. Ennek ellenére Ruperttől várható vizuális brillírozás megtörtént, hiszen díjnyertes reklámfilm-rendező – ő készítette a Halo 3: ODST – „The Life” (2009) előzetesét – ez a gamereknek tuti sokat mond, és másik produkciója, a Hófehér és a vadász (2012), ha történetével nem is, de látványvilágával tudott lenyűgöző lenni.

A történet, ami elég jó arra, hogy a nem fanok belépjenek a GitS-univerzumba

A sztoriban nincs meg Oshii komótosan lassú, filozofálgatós, univerzális mondanivalót pedzegető elbeszélése. Ez Motoko személyes tragédiájáról szól felszínesen, és pont. De ez nem feltétlenül baj. Azt tudni kell, hogy a filmben több alternatív GitS feldolgozást mostak egybe, ami mutatja, hogy a készítők mennyire képben vannak a világával. A jelenetek 70%-át az eredeti mozifilmből vették át, sőt, még a második mozifilm is felsejlik pár elem erejéig. De! A történet emlékezetesebb figurái és momentumai konkrétan a Ghost in the Shell: Stand Alone Complex 2nd Gig (2004) sorozatából jöttek át! Lényegében a Bábjátékos karakterét összemosták az említett sorozat egyik „főgonoszával”, több szálon is utalnak az abban megjelenő „menekült lázadókra”, plusz, Motoko maga sokkal érzelmesebb oldalát mutatja meg, éppen úgy, mint a Scarlett alakította Őrnagy.

Persze rajongóként csüngtem minden jelenetet, és kattogott az agyam, hogy mit honnan vettek át, de mivel ragaszkodtak a hollywoodi egyszerűség elvéhez, ezért a filmet egy GitS univerzumot nem ismerő is élvezni fogja. Neki egy látvány akciófilm lesz (ismert klisékkel), amiben az akciójelenetek jól koreografáltak, bár nem szólnak olyan nagyot, mint egy John Wickben, főleg a drámai zenei aláfestés miatt. A zene egyébként visszafogottan húzódik meg a háttérben, nem válik elég dominánssá – és ez iszonyat nagy fekete pont a film oldalán. GitS élmény nincs felemelően katartikus zenei kompozíció nélkül! És ehhez társult a csalódás a fölött, hogy a Scarlett kiborg testét összerakó képsorok alatt nem csendült fel Kawaii Kenji ikonikus dala. Sajnos a stáblistára száműztetett e muzsika, de nem az eredetit tették oda, hanem a Steve Aoki által remixelt verziót. Ez van.

Whitewashing ide, vagy oda, Scarlett jól mutatott az Őrnagy szerepében

A sajtó iszonyat nagy port vert, amiért Scarlett Johansson kapta az Őrnagy szerepét. Erre Oshii Mamoru így reflektált: szerinte Scarlett kitűnő választás volt. Plusz, mivel Motoko kiborg testben él, neki a szelleme a fontos, nem a teste, ami éppúgy lehetne ázsiai, mint amerikai. (Erre egyébként az alkotók kitaláltak egy frappáns feloldást a film végén.) Scarlettnek jól állt a szerep, egy tökéletes Motoko cosplayt hozott, akit egy alternatív világban álmodtak újra, alternatív személyiséggel. Ez a sokszínűség egyébként is a GitS univerzum sajátja. A manga, a mozifilm, a SAC és Arise sorozatok is mindig egy másik Motokot adtak.

Mellette Togusa és Batō castingja lett még kiválóan eltalált. Bár Batō (Pilou Asbæk) sokkal kölyökképűbb az eredeti énjéhez képest, ugyanakkor, a Chin Han alakította Togusa, mintha az animéből lépett volna ki! Aki azonban kilógott a sorból, az Aramaki volt. Hiába választották szerepére Japán nemzeti sztárját, a világhírű rendezőt és színészt, Kitano Takeshit – ő egyáltalán nem jött át. Az is zavaró volt, hogy csak ő beszélt japánul – nem tud angolul, ezért nem akarták rákényszeríteni, hogy angolul makogjon. Ám ez inkább ártott a filmnek, mint használt! Nem tudta hozni azt a karakán, egyszerre zseni, kegyetlen és ravasz „rókát”, akit már megszokhattunk a régi művekben. Csak az érződött rajta, hogy egyszerűen nem tud feloldódni. Nyilván, egy japán élőszereplős filmben, ez biztos nem így hatna, ahol a visszafogottság, az érzelmek kevésbé nyílt kifejezése a megszokott. Itt ütközik ki a hollywoodi és japán színészek közötti különbség, ami érezhető diszharmóniát teremtett.

De akkor mégis mi a 2017-es Ghost in the Shell érdeme?

Három dolog: ez egy őszinte rajongói tisztelgés az anime-adaptációk előtt (fontos: a mangákhoz semmi köze!); amit iszonyat nagy odafigyeléssel öntöttek minőségi formába; és ami rábírja a nézőt arra, hogy a film megtekintése után, bekapcsolja az eredeti sorozatot, vagy filmet, és újranézze. (Én megtettem.) Ha meg akarjuk ismertetni a GitS nagyságát egy nagyobb közönséggel, akkor ez egy könnyedebb hangvételű, amerikai klisétől hemzsegő, de emészhető és eye-candy csalétek arra, hogy beinvitáljon újoncokat az univerzumába. Persze lehetett volna jobb, de így is elérte a célját. És ennek érdemes örülni.

Cím: Páncélba zárt szellem / Ghost in the Shell
Év: 2017
Eredeti szerző: Shirow Masamune
Rendezte: Rupert Sanders
Stúdió: Paramount Pictures
Hossza: 106 perc