Bátran add az életed: a kortárs ifjúsági regények pszichológiája

Az éhezők viadala. A beavatott. Az útvesztő.

Három olyan ifjúsági regénytrilógia, amik „ugyanarról” szólnak. Amiket tetralógiává bővített mozifilmre is adaptálnak. Amik kifacsart lelkű tinik halál közeli élményeit vágják az arcunkba. Amiken a gyermeklelkű felnőttek is körmöt rágva izgulnak.

Miről szólhatnak valójában ezek a történetek? Miért lehetnek ilyen népszerűek? És végül, miért válhatnak értékes irodalmi művekké? Szabadon engedem rejtett pszichológiai képességeimet – közben modern korunk tipikus tinijén tartom a szememet – és az én belső kicsi Freudommal együtt keressük a válaszokat e kérdésekre.

Miről szólnak látszólag ezek a könyvek?

Nem akarok a történetek részleteibe gabalyodni. A lényeg a lényegben, hogy csini tinihősök indítanak be modernkori Spartacus-féle felkeléseket egy kicsit futurisztikus környezetben, ahol az elnyomók a szűklátókörű felnőttek. A serdülés alkomyán lévő karaktereket több, az életüket is veszélyeztető próba elé állítják, itt szerelmesek lesznek, mély érzelmi vívódást élnek át, míg végül összetörve vívják meg végső csatáikat. Ennyi a fáma röviden. Ám a könnyed álca mögött más is megbújhat.

Korképek és kortárs beavatás-történetek ezek

Felelősségvállalás. Őszinteség. A félelmek legyőzése. Nőként és férfiként való helytállás. Kezdődjenek bárhogyan is az említett történetek, végül ezekre a célokra fognak kilyukadni.

Ugyanis adott egy hermetikusan zárt világban nevelkedett hős, aki váratlanul szembesül az addig igaznak vélt rendszer visszásságaival. Erre mi az első reakciója? Az agresszió. A lázadás. A hamis rendszer lerombolása akár áldozatok árán is. Ám miközben egyre közelebb kerül ő maga is a halálhoz, egyre több szeretett embert veszít el önön hibájából. Nincs is rosszabb ennél, hiszen a halál egy végérvényes állapot. Ezután ráébred hősünk, hogy a rendszert nem tudja eltörölni, mert a rendszer mindig újrateremti önmagát.

Így csak egyféleképpen tud túlélni a hős. Csak egy módon lehet boldog.

Neki is a rendszer részévé kell válnia. Holtan vagy élve, testi és lelki csonkítások árán is.

Első olvasásra nem valami lélekemelő végkicsengés, ugye?

Ha a pszichológia oldaláról boncolgatjuk a felvázolt alapkoncepciót, akkor bármelyik lélekbulvár ujjongva tapsolná meg e történetek íróit. Hiszen komor világokról fabuláznak úgy, hogy a felnőtté válás folyamatait olyan tökéletesen szimbolizálják a cselekményükkel, hogy keresve se találnánk jobb útmutatót náluk.

Az útvesztőben például félelmetes szörnyek törnek a tini fiúk életére. Ezektől a fiúk rettegnek. Rettegnek, mert megszúrhatják őket, aminek fájdalmas agonizálás lesz a vége.

Ha a valóságban nem is vár száz karmokkal egy óriási girnyó minden sarkon, azért számtalan dologtól rettegünk. Majrézunk attól, hogy mit hoz a holnap. Hogy a töri dogában olyat kérdez a tanár, amire nem tudjuk a választ. Hogy a diploma után nem lesz munkánk.

Ezek mind-mind hétköznapi félelmek, amik ugyanolyan intenzitással szorongathatják lelkünket, mintha éppen Godzilla készülne ránk taposni az utcán.

Így cseng össze a „mese” a valósággal. Egyszerűen a mindennapi félelmeinknek alakot adnak az írók azzal, hogy szörnyekkel, a technológiával és a hatalmon lévőkkel azonosítják őket.

Ahhoz pedig, hogy ezekkel szembeszálljunk, Katniss Everdeenné kell válnunk.

De az említett három sorozat még ennél is továbbmegy.

Nemcsak azt mutatják meg, hogy egy rettegő tiniből miként lesz bátor felnőtt, hanem egyúttal részletesen szemléltetik azt is, hogy milyen egy mai tinédzser. Milyen egy kortárs pubertárskorban sínylődő suhanc.

A beavatott hősnője például keresi az identitását. Nem tudja, hogy az elkülönülő csoportok közül az Önfeláldozókat, a Művelteket vagy a Bátrakat válassza. Hezitál és bizalmatlan. Ez a való világban tipikusan a pályaváasztás kérdésére reflektálhat. A mi leszek, ha nagy leszek talán az egyik legfurmányosabb kérdés, amivel pöttöm fejjel találkozhatunk.

Jó ez a felnőtté válás tematika. Tetszik. De mitől lesznek ezek a könyvek bestsellerek? 

Naivitás lenne feltételezni, hogy az olvasó tudatosan akar egy sci-fi tanmesét megoldásként forgatni mindennapi problémáira.

Hiszen ezek a történetek elsősorban szórakoztatóak. Egy fantáziavilágba csalogatnak, hogy kitörjünk a hétköznapok szürkeségéből. Ezért vesszük őket kézbe.

Az élvezhetőséget azonban erősen befolyásolja az író kreativitása. Mennyire képes három köteten át fenntartani a figyelmet? Tud-e új fordulatokat vinni a cselekménybe? Sikerül-e a kellő drámai hatást kiváltania egy-egy szereplő szükségszerű halálával? Mindhárom könyvsorozat erőssége és egyben gyengesége pédául az elsőszám egyes személyben mesélő Én. Ez kapásből lekorlátozza a választási lehetőséget egyre, amikor azonosulni akarunk egy fiktív karakterrel.

Pédául nekem Katniss Everdeen Az éhezők viadala harmadik kötetére idegesítően sok volt már. Olvasóként már rég tudtam mit kellene másképpen csinálnia, mit kellene tennie, kinek kellene szerelmet vallania. Ezért a harmadik kötetet gyorsolvasásban végeztem ki. Túl akartam lenni a tortúrán minél hamarabb.

Az egy főhős alapos megismerésével párhuzamosan pedig mélységek nélküli mellékszereplőket kapunk, akiket pár tulajdonság alapján skatulyázunk be. Az útvesztőben a főszereplő fiú legjobb barátja lesz egy szerencsétlen, kétbalkezes mókamester. Már az első mondatánál tudjuk, hogy ő bizony meg fog halni. És mivel előre érezzük a végkifejletet, nem ér sokként minket amikor bekövetkezik az elkerülhetetlen.

George R. R. Martin mennyivel jobb írói géniusz ennél? A Trónok harcában pont a részletesen ábrázolt karakterek teremtik meg azt az izgalomba oltott kiszámíthatatlanságot, ami miatt addiktív is lesz a történet. Hiszen nemcsak az ügyeletes jancsi bohóc halhat meg, hanem bárki.

Ezek a tinisorozatok tehát eredendően kiszámíthatóak. Gondoltunk arra valaha is, hogy Katniss Everdeen meg fog halni a viadal végén? Nem, biztos nem. Persze vannak akik az eddigiek ellenére is meg akarnak minket lepni. A beavatott sorozat írója, Veronica Roth hatalmas baklövést követett el a története végére. Nemcsak váratlanul egy második főszereplőt tett meg félig elbeszélővé, de egy izgalmas és letehetetlen második kötet után olyan véget szánt hősnőjének, ami totálisan semmibe vette a fejlődésébe fektetett energiát, időt és olvasói türelmünket.

Mégis akkor miért élvezetesek ezek a könyvek?

Egyrészt, a bennük ábrázolt érzelmekkel igen könnyen azonosulhatunk. Ráadásul még az olvasó neme sem szabhat gátat a könyvek élvezetének, mivel a tipikusan uniszex célközönségre öszpontosító írók még a szerelmiszálat is úgy építik fel, hogy ne legyen túl sok, vagy éppen nyálas – ez alól kivétel Peeta és Gale karaktere Az éhezők viadalából.

Harmadrészt, és talán ez a legfontosabb: a sci-fi már nem réteg műfajként jelenik meg e művekben, mint egykor. Az írók csak a milliőt,  a szokatlan technikai környezetet veszik át, de nem teremtenek egy olyan elvont világot, ami a műfajt nem kedvelőket elriasztaná. Inkább kalandtörténeket ezek, sok akcióval, a felnőtté válás tematikájával nyakon öntve – valljuk be, lázadó fiatal felnőttként igen kick ass módja lenne a bennünk elszabaduló feszülség levezetésének, ha felrobbanthatnánk egy élelem kupacot, vagy lángba boríthatnánk a fél várost. Persze játékból. És utána visszaállna a megszokott rend.

Pont ez lehet a céljuk. Hogy képzeletben kiéljük magunkból a zabolátlan rendbontót, majd visszasoroljunk a történetek végén egy megszeledített vadként a hétköznapokba. Ez pedig egy olyan kikapcsolódási lehetőség, aminek nehéz lehet ellenállni.