Marjane Satrapi: Asszonybeszéd (Nyitott Könyvműhely; 2010)
Európai pasikról: „De nem undorító az a kis bőrdarab ott? – A fityma? Ugyan, dehogy. Általában véve meg egyetlen fasz sem az a felemelő látvány. – Egyetértek. – szólalt meg végül iráni nagymamám is.” Marjane Satrapi Asszonybeszéd című komikus képregényét az iráni nők szókimondó pletykálkodásáról írta, amelyben az obszcén humor, a csador mögé rejtett nők kulturális és történelmi örökségei is felszínre kerülnek. Mintha egy Szex és New York epizód forgatókönyvét vennénk a kezünkben, mivel a vaginaszűkítéstől, a plasztikáig itt minden felmerül, így végül annak abszurditása is mellékessé válik, hogy a pletyka maraton egy muszlim országban zajlik.
„Attól hogy nem látott péniszt, a zsargont még ismeri.”
Iráni nők, jelenesetben Teheránban élő nők, kik nappal fekete lepellel rejtik el testüket és arcukat. Egy férfiak uralta társadalomban élnek. De vajon tényleg annyira elnyomottak, mint ahogy mi feminizmust szajkózó európaiak véljük? Marjane Satrapi gyakran ironikus, de egyértelműen humoros képregénye néhol drámai pillanatokkal próbálja visszaadni mindazt, ahogy ő, mint iráni születésű, de jelenleg Franciaországban élő nő látja e problémát. Képregénye annyira közel hozza az iráni nőket, a maguk mocskos beszédével, a férfivadászattal kapcsolatos stratégiákkal, a hogyan tartsuk fenn férjünk szexuális vágyát 30 éves együttélés után is, hogy végül fel sem tűnik, hogy egy viszonylag távoli, vallás által szigorúan meghatározott kultúrából jött nők a képregény főszereplői (pl.: „Szerencsétlen idiótának fogalma sincs, hogy mikor a mellemre bukik, valójában a seggemet csókolgatja…” – egy plasztikai sebészeten átesett, ma talán „felvarrt, és agyon botoxozott” nő szájából hallhatjuk ezt). Tabutémákat is érint a képregény: szex, a körülmetélt férfiak összehasonlítása a fehér férfiak ékességével, kitörési lehetőségek, mint modellkedés, vagy luxus ribanc. Vagy ott van annak a nőnek a meséje, aki névleg ment hozzá egy gazdag iráni pasihoz, akiről kiderült, hogy meleg, és a nőt csak családja hagyományai miatt vette el.
Érdekes az özvegység, és újraházasodás kérdése. Elvileg ebben a kultúrában a nők csak szűzen mehetnek férjhez. Erre a gondra az alkotó több hétköznapi életből vett megoldást is felkínál: aki a vaginaszűkítési műtéti eljárást nem tudja vállalni, annak ott van a jól bevált vajákos asszony (babonák földje?), aki különféle házi praktikákkal járul hozzá az ártatlanság látszatának megőrzéséhez pl.: egy ilyen akció során, a hölgy magát akarta borotvával megvágni a nemi aktus előtt, de helyette a férje szerszámát csorbította meg. – A féltökűség végül jól sült el. A pasinak egy életre kisebbségi komplexusa lett, így nem is kefélt félre az asszony mellett. Ugyanakkor ezt az elavultnak tűnő hagyományt már nem sokan tartják. Van, aki háromszor volt férjnél, volt aki szüzességét tiniként elveszítette, így az erény már annyira nem fontos (legalábbis a képregény szerint). Felmerül a homoszexualitás is, sőt leszbikus témát is elénk dobnak, amin a viszonylag középkorú nők megbotránkozva csámcsognak egy sort. A közös sorsvállalás jelenik meg a munkában, ahogy a nők egymás élettapasztalatait egymással megosztva enyhítik szerelmi bánataikat, az öregség nyűgét, vagy a férjük hűtlenségét. Jót kacagnak a képtelen, mégis igaznak tűnő történeteken, majd mindent elfelejtve mennek tovább dolgukra. A beszélgetés nem a jelenbe helyezhető feltétlenül, bár visszaemlékezések is vannak dögivel, itt több történelmi eseményre történik utalás, egészen az 1940-50-es évekig.
Marjane Satrapi 1969-ben született Iránban, a perzsa nyelv mellett több európai nyelven is beszél. Mint képregényrajzoló, gyermekkönyv illusztrátor, Franciaországban bontakozott ki. Hazánkban is megjelent önéletrajzi ihletésű képregénye a 4 kötetes Persepolis (ebből animációs film készült 2007-ben), ami több kritikus elismerő véleményét vívta ki. Az Asszonybeszéd nemcsak a szokatlan kulturális keretei miatt lehet érdekes olvasmány – szerintem nemcsak nőknek-, hanem grafikája is jellegzetes. Egyszerűen stilizált karakterekkel dolgozik, szinte karikatúraszerű az egész. Sokszor csak fejeket, eltúlzott arányokkal bíró karaktereket látunk, de mégis magukon viselik a jellegzetes iráni rassz jegyeket. Az egymással trécselő nők kusza beszélgetésében ők az uralkodók, férfiaknak itt nincs hely, csak mint a beszélgetések tárgyai jelennek meg. Mint képregény nagyon kevés eszközzel dolgozik, gyakran még panelek sincsenek, csak az egymásba ágyazódó szóbuborékok, rikácsoló fejek, amelyek még életszerűbbé teszik az egymás szavába vágó nők pletykapartiját, megvilágítva egyes karakterek főbb vonásait, korát, gondolkodásmódját. Összevissza csacsogó rokonság, barátság iráni nők között, legalábbis ez jön le a képregényből. Valamint az, hogy a csador mögött is van élet, ha nem is az utcán, hát a zárt ajtók mögött. Mindemellett ironikus Európa reprezentációk bukkannak fel ezeknek a nőknek a fejében, ami eléggé elgondolkodtató. Európa a pénz, a szabadság, az MTV földje, ahol mindenki meggazdagodik, és ahova mindenki vágyik. Ezeknek a reményeknek a megtestesítője pedig az európai férfi (érdekes, hogy az európai nők nem jelennek meg a képregényben, legalábbis egy-két panel erejéig, de velük túlzottan nem foglalkoznak pletykás hősnőink, csak akkor, ha férjük éppen ilyen nővel csalta meg őket).
Karikaturista jellegű? Igen. Humoros? Nagyon. Igaz lehet? Nem tudom, de érdekes, és elgondolkodtató olvasmány. Főleg, hogy a feministák régóta kardoskodnak a nők hátrányos megkülönböztetése ellen a képregényekben (főleg az USA-ban), erre oda kéne dobni nekik ezt a művet, amelyet nő is rajzolt, egy elvileg elnyomott kultúra gyengébbik neméről, mégis az általa ábrázolt nők válnak a komikum tárgyává a maguk életével, szerelmi afférjaival. Ezt neked romantikus szentimentalizmus.
(A különleges képregény magyar nyelven 2010-ben jelent meg a Nyitott Könyvműhelynél.)
