Félénk oldalpillantások. Még a nap is fényesebben ragyog, ha ő rám néz. Mit tegyek, ha megszólít? A gyomromban gyűrődő érzések egy vulkán erejével készülnek kitörni! Csak fekszem. Bámulom a plafont. Rá gondolok. És arra, hogy mit csinálnánk most együtt. Belepirulok a csöppet sem nyomdafestéket tűrő ábrándokba. Zavaromba idétlenül vigyorgok, és egyik oldalról a másikra forgolódom az ágyon. Nem tudok aludni. Egyszer csak rezeg a telefon. Ő írt! Mit válaszoljak neki?
Egy anime arról, amit mindannyian átéltünk már
Emlékszem, óvodás voltam, amikor megtalált az első szerelem. Persze, akkor a kézfogáson kívül, és a délutáni alvások közben tett félénk pusmogásokon (és tapizásokon) túl nem sok minden történt. Ó, de! Megkérte az a fiú a kezem! Aztán vége lett az óvodának. Jött az általános iskola. Ugyanez a forgatókönyv. De az első nagy igaz szerelem, amikor még az első kézfogástól is a torkomban dobogott a szívem, a középiskolában ért utol! A Tsuki ga Kirei című, 2017-es tavaszi sorozat pedig gyönyörűen felelevenítette ennek minden egyes pillanatát! Rám tört volna a nosztalgia? Bezony. Volt az animében azért valami újdonság? Nem igazán. Nem mutatott olyat, amit ne láttunk volna már tucatnyi más animében, filmben, vagy éppen tv-sorozatban. Akkor mégis miért tetszett? Mert realista volt. Szépen komponált. Az ismert fordulatokat képes volt érzelmektől csordultig telve, más szemszögből újramesélni. Ó, és gyönyörű szimbolikát is használt!
Ha Shinkai Makoto és a Kyōto Animation összefogna, valami ilyesmi sorozat születne
A Tsuki ga Kirei hatalmas meglepetés lett nekem a 2017-es tavaszi szezonból! Két introvertált fiatal szerelmét vitte végig, kellő lendülettel, szájbarágós dialógusok nélkül – akit esetleg zavar az, hogy az animekarakterek minden gondolatukat „kimondják”, pl. „Ó, most biztosan utál ez a fiú, mert nem úgy szóltam, ahogy kellett volna!” – az most fellélegezhet. A Tsuki ga Kirei realista vonalának egyik alappillérje, hogy karakterei szinte alig beszélnek – mint, mi, a mai kommunikációs és önkifejezős válságban szenvedő fiatalság nagy része. Az anime félénk fiú hőse az irodalmár Azumi Kotarō (Chiba Shōya), aki írónak készül, ám szülei nem igazán bátorítják e pályán, ráadásul a kiadókhoz beadott kéziratait is csak kellemetlen visszautasítások követik. Kedvenc írója egyébként Dazai Osamu (1909-1948), akitől előszeretettel idéz sorokat – sőt, az anime egyes epizódjainak címében is visszaköszönnek ismert író munkái. Azumi egyik nap felfigyel a szintén félénk és visszahúzódó Mizuno Akanére (Kohara Konomi). A lány a suli egyik futóbajnoka, lehengerlő teljesítményével a közepes képességekkel megáldott fiút is tettre inspirálja. A két fiatal lassan észreveszi egymást. A LINE nevű (tényleg létező) alkalmazáson keresztül beszélgetni kezdenek – valójában többet csevegnek chaten, mint a való életben! Vonzalmukat az iskolatársaik előtt titkolják, lopott perceket töltenek a suli könyvtárban. Járni kezdenek, jönnek akadályok, szerelmi konfliktusok, miközben végig izgulhatunk azon, hogy vajon happy end lesz-e a történet vége?
Tini szerelem ennyire nem volt még valósághűen (és modernül) ábrázolva egy animében
Jó, de. A már emlegetett Shinkai Makoto Kimi no Na wa.-ja hasonlóval próbálkozott. Bár ott egy természetfeletti szituációba keveredtek hőseink, de szintén üzenetekben kommunikáltak egymással a tényleges párbeszédek helyett. Azonban a Tsuki ga Kirei minden misztikumtól mentesen, tényleg hihetően tálalta tini hőseinek románcát. Egyrészt, félénk hőseink eleinte alig mertek megszólalni egymás társaságában! Inkább chaten vitték tovább a kommunikációt, vagy emojikat használtak, hogy kifejezzék az érzéseiket, ami annyira tipikusan hétköznapi szokás ma már! (Én ezt konkrétan még nem láttam egy animében se, de ha valaki igen, plíz írja meg!) Ami még zseniális volt, hogy szavak helyett többet beszélt a fiatalok teste. Ha Azumi zavarban volt, idegesen rángatta a lábát. Ha éppen megbeszélt egy randit Akanével a chaten, akkor örömében leboxolta a lámpakapcsolót. Ebben az animében tv-sorozatoktól kifejezetten szokatlan módon nagyon nagy hangsúlyt fektetett a .feel stúdió a testbeszédre – eddig kvázi csak a Kyōto Animation volt erre képes. No meg a környezet, az apró részletek szintén alapos kidolgozás alá kerültek. Még mindig kiráz a hideg attól a jelenttől, amikor a folyó két falevelet sodort a fiatalok lábához, majd mivel hőseink útja is kettéválni látszódott, a falevelek is elsodródtak egymás mellől. Ez az a fajta tudatosság, ami az anime vizuális megjelenítésében annyira megfogott!
Az egyszerűség, néha több és sokkal jobb a nyakatekert történeteknél!
Nem kell a nagy grandiózus történetekre várni! Elég, ha egy alkotói gárda, jelen esetben a .feel, úgy dönt, hogy csinál egy saját animét, és azt, a legapróbb részletekig kidolgozza. Egyébként iszonyat meglepő, hogy ez a stúdió ilyen szép minőséget tudott produkálni, pláne egy olyan piaci helyzetben, ahol sorra mennek csődbe a japán stúdiók, mint most az 1978-ban alapított ArtLand is. Ó, és mielőtt elfelejtem! Kifejezetten tetszett a sorozatban, hogy a fiatalok elé gördülő nehézségeknek sokszor nem lett pozitív megoldása. A történet maga egyébként teljesen egy Shinkai Makotós romantikus sztorira hajaz, csak itt sokkal jobb a cselekmény ritmusa (bátrabbak is a karakterek, már ami a kapcsolatuk fejlődését illet), sőt, az érzelmi katarzisokat is jó helyen sütik el, kellő ideig fokozzák, és tartják ki. Ami még dicsérendő a szériában, hogy egy japán tradicionális fesztiváltáncot is megmutat, aminek főszereplője pont fiú hősünk. És egy szó, mint száz, ennyire szépen ábrázolni a szerelem hétköznapi oldalát, hétköznapi mozdulatokkal, érzésekkel, megfűszerezni azt egy kis vizuális szimbolikával és irodalommal – teljesen dicsérendő és kellemes élményt ígérő produktumban végződött. Taps, taps.
Ui.: Az animét egyébként az Angel Beats!-et is jegyző Kishi Seiji rendezte – ez a romantikus-dráma mindig is az egyik legjobb animés élmény marad a számomra, és hasonló színvonalat hozott Kishi Seiji a Tsuki ga Kirei esetében is.
Anime adatok
Cím: Tsuki ga Kirei
Év: 2017
Eredeti alkotó: .feel stúdió
Rendezte: Kishi Seiji
Forgatókönyv: Kakihara Yūko
Stúdió: .feel
Hossza: 12 x 24 perc
