Volt már olyan, hogy egy anime minden epizódjával könnyeket csalt a szemedbe? Hogy melléktörténeteivel felidézett benned is mocorgó gondokat? És karakterei pont azért váltak szimpatikussá, mert nagyon hasonló helyzetbe kerültek, mint Te magad? A Hibike! Euphonium pont egy ilyen anime lehet azoknak, akik nosztalgikus kiruccanásra vágynak a saját érzelmi múltjukba, vagy éppen jelenleg élnek meg olyan válságos pillanatokat, amik rengeteg fejtörést okoznak a mindennapjaikban.
Végre egy érett anime a KyōAnitól: Hibike! Euphonium
A Free!, a K-On! és Hyōka után úgy tűnhet, hogy az 1981-ben alapított Kyōto Animation már nem igen tud újat felmutatni. Hiszen az iskolai komédiák, a fantasy-ba hajló misztikus sorozatok és a dögös fiúk kissé meleg áramlatokon úszó bajnokságai terén minden olyan műfajban elérte azt a hype-olt csúcsot, amiről a legtöbb stúdió csak álmodhat.
Ó, és nemcsak Instagram-effektelt animációja, gyönyörű és egyben sajátos – moe és bishi mennyországba kalauzoló – karakterdizájnja vált külön ismertetőjegyévé, de az a tendencia is, hogy novellákat adaptál animére. Ezek közül az egyik legfrissebb produktum a Hibike! Euphonium, ami 13 részes nyúlfarknyi terjedelme ellenére bebizonyította, hogy a KyōAni bizony még mindig ász. És ez nemcsak az animáció minőségére, hanem a történet és annak mondanivalójának síkjára is érvényes. Ugyanis ezt a sorozatot nemcsak a fanservice-re éhes moe-fanok, de életük során zsákutcába jutó, elhivatottságukban megingottak is imádni fogják. Mert a Hibike pont arról az élethelyzetről szól, amikor nem tudjuk merre tovább, de végül a barátok útmutatása és egy jól irányzott kudarc után felépülve rájövünk, hogy álmaink megvalósításának egyetlen módja az állandó, szünet nélküli küzdelem. Legyen az bármily fájdalmas is.
Ez nem spiri-túra, csak útvesztett zenészek lélektani drámája
A lelkizős felvezetés után jöjjön a lényeg: miről is szól a Hibike! Euphonium? A történet a Kitauji középiskola fúvószenekari klubjában játszódik, ami egykor Japán legtehetségesebb diákjainak adott otthont. Ám a sikerek lassan elmaradtak, sem a klub vezetői, sem a tanárok nem fektettek többé elég energiát a diákok fejlesztésébe. A dicső múltat azonban egy maroknyi diák saját ambícióitól vezérelve kívánja visszahozni. Hogy kik is ők? Az elsőéves Ōmae Kumiko (Kurosawa Tomoyo), aki bizonytalanul keresi önmagát, és emiatt kellő mértékű önutálattal szemléli magabiztos társait – ő egyébként történetünk főszereplője is. Mellette fog kibontakozni a zöldfülő Katō Hazuki (Asai Ayaka), aki tubásként vág neki a zenei pályának. Őt követi Kawashima Sapphire (Toyota Moe), avagy a magát csak Midoriként emlegető hercegkisasszony, aki a nagybőgő nagymestere, valamint Kōsaka Reina (Anzai Chika), a hűvösen trombitáló szépség, akinek Kumikóhoz fűződő barátságát egy kellemetlen verseny emléke szakította meg a múltban. Persze velük még nem ér véget a sor. Számos más karakter fogja a feszült hangversenyek hangulatát fokozni, így olyan fiatalokat láthatunk a képernyőn, akik teljes erővel vetik bele magukat akár parázsvitákba is egy-egy szóló kedvéért, miközben megismerkedhetünk nem mindennapi fúvós hangszerekkel, például a címben is szereplő eufóniummal.
A Hibike lehengerlően élvezetes sorozat, mert…
Számtalan tényező teszi hihetetlenül jóvá a Hibikét. Először is, a főhősnője rendkívül összetett. Kumiko nem egy tipikus moe. Ő egy önmarcangolásba süllyedt, komoly, kicsit magának való és az árral könnyen sodródó figura, aki menekül korábbi kudarcai elől és maga sem tudja, hogy mit akar az élettől. Kumikót a semmittevésből a céltudatos Reina fogja kizökkenteni, a maga csiszoltságával és maximalizmusra való törekvésével. Ezután a főszereplő életében roppant izgalmasan jelenik meg a versengés. Ez együtt jár annak elfogadásának a gyötrelmével, hogy vannak nála jobb, vagy éppenséggel kevésbé jó zenészek. Az ezzel járó frusztrációt meg kell tanulnia kezelni. És itt jön még egy dolog, ami nagyon jól működik a sorozatban: a karakterek közötti dinamika. A Hibike számtalan karaktere hiteles drámát tálal, sőt, több fajta drámát! Nem állunk meg a kamarazenekarban való kemény gyakorlásoknál, az egymás sikerei nyomán érzett irigységnél, vagy kudarcnál, hanem előjönnek olyan tini problémák, mint a viszonzatlan szerelem, a zenekarban való együttműködés, vagy a továbbtanulás kérdése és így tovább.
Ezek után mondhatjuk azt, hogy egyedi anime a Hibike? Nagyzoló túlzás lenne ezt állítani, hiszen jól láthatóan az összes műfajbeli toposzt ellövi. Ugyanazt az érzésvilágot nyújtja pl.: az együtt zenélés örömét, mint bármely korábbi komolyzenei drámasorozat, legyen az a Nodame Cantabile, a Sakamichi no Apollon vagy a Shigatsu wa Kimi no Uso. Ám az biztos, hogy ilyen kaliberű sorozatokból nagyon kevés készült az elmúlt években, így aki a felsorolt animék közül bármilyet is kedvelte, annál biztos befutó lesz a Hibike! Euphonium is.
Sarkalatos kérdés: Shōjo ai anime-e a Hibike?
Általában ez az első – és a cikk írója számára fájó – kérdés, amikor valaki a Hibikéről kér ajánlást. Tény, hogy Kumiko több figyelmet szentel az őt inspiráló Reinának, mint bármely más karakternek a sorozatban, mondjuk a Kumiko után koslató Shuichi nevű fiúnak. Ám, valóban szerelemet érez? Vajon mennyiben volt szándékos a készítők részéről az a kétértelműség, amivel e két karakter viszonyát ábrázolták? Fanservice miatt kellett az egész, vagy valami magasabb rendű indíttatás érhető itt tetten? Nézzünk pár lehetséges választ. Egyrészt, két hősnőnk tagadhatatlanul kerül olyan intim pillanatba a sorozat alatt, ami a shōjo ai irányába löki el értelmezésünket. Erre példa, amikor erotikus feszültséggel jelenik meg az, ahogy az egyik lány a másik ajkára helyezi a mutatóujját. De ugyanakkor fontos, hogy a két lány közötti viszonyban ott van a művészkörökben rendhagyó módon meglévő szakmai alázat. Az a fajta tisztelet és őrült rajongás, ami a másik fél kiemelkedő tudását illeti meg.
Hasonló érzést válthat ki az emberből, amikor a kedvenc írójának a regényeit olvassa, vagy amikor a kedvenc rendezőjének a filmjét nézi. Ilyenkor a nagy fellángolás nem feltétlenül az adott személynek szól, hanem inkább annak a dolognak, amit és ahogyan csinál. A gondolatmenetet pedig innentől kezdve a végtelenségig lehetne folytatni. Ugyanakkor az eredeti light novel is tele van a neten csak „yuri bait”-ként (yuri csaliként) emlegetett fogással. Ám a lány-lány szerelem csak sejtetés marad mindvégig, sehol sem mondódik ki egyértelműen. De ne is ez alapján ítéljük meg a sorozatot. Sokkal több van a Hibike! Euphoniumban, mint egy ártatlan flört két lány között. Az pedig, hogy tényleg szerelemet érez-e Kumiko Reina iránt, a néző értelmezősétől függ. A cikk írója a nem mellett teszi le a voksát, és inkább a rajongással telt barátság felé hajlik.
Light novel-sorozat
Cím: Hibike! Euphonium Kitauji Kōkō Suisōgaku-bu e Yōkoso, Év: 2013, Írta: Takeda Ayano, Illusztrálta: Asada Nikki, Kiadó: Takarajimasha, Hossza: 4 kötetManga
Cím: Hibike! Euphonium Kitauji Kōkō Suisōgaku-bu e Yōkoso, Év: 2014, Írta: Takeda Ayano, Rajzolta: Hami, Hossza: 3 kötet eddigAnime
Cím: Hibike! Euphonium, Év: 2015, Írta: Takeda Ayano, Rendezte: Ishihara Tatsuya, Stúdió: Kyōto Animation, Hossza: 13 x 24 perc + 7 x 2 perc special + 1 OVA + animefilm
Ha valaminél, akkor ennél a sorozatnál nem tudom megérteni azokat az emberkéket, akik azt szeretik hangoztatni, hogy „ez a legszarabb anime, amit a KyoAni készített”, és mikor repül a kérdés, hogy ugyan miért, az a válasz, hogy „sehova se halad a sztori, és a karakterek is egysíkúak”. A legviccesebb az egészben az, hogy ezek emelik piedesztálra a K-On!-t, ami ettől nagyobb nulla, és leginkább azért, mert a manga a yonkoma formátum miatt nyúlfarknyibb (4 kötet összesen), és arra húztak fel 39 részt + pár OVA, special, és egy mozifilm. Adja magát, hogy a részek 90%-a töltelék, de ha még csak ez lenne… Mikor aztán a K-On!-ban végképp nem halad a sztori, csak az idő telik. A csajoknak semmi célja, csak a „pure fun” dolog. A Hibikében meg legalább van cél és tesznek is érte. És miután ilyeneket olvastam több olyan emberkétől, akiknek adtam a véleményére… Na mondjuk úgy, hogy mentek is a kukába. 😀
Nekem mondjuk bejön egy erős 7-esre, de inkább a zene végett (amúgy 6-os lenne, míg a fentebb vesézett förmedvény 2-től magasabbra se volt képes kúszni). A Sakamichit is inkább az vitte el nálam, a Nodamét pedig inkább a karakterei. A Shigatsut meg meg kéne nézni… Az (előzménysztoris) OVA-ját láttam, az alapján elég középszerűnek ítélném meg, mint dráma meg romantika.