Tavaly októberben zsigerből a Pixar pszichológiai háttérrel megtámogatott Agymanókjára tettem a voksomat. A véleményem mellett még az Oscar-jelöltek nyilvánosságra hozása után is kitartottam, hiába került fel a Ghibli Omoide no Marnie-ja is a listára. A Ghibli jó, de Miyazaki Chihirója óta nem tudott olyan nagyot alkotni, ami szélesebb közönség előtt is megállta volna a helyét. Nos, ez a véleményem gyökerestül felborult, amikor hétvégén megnéztem a Marnie-t, majd utána még egyszer az Agyamanókat. Nem hittem volna, hogy ezt fogom mondani, de a Marnie mérföldekkel kifinomultabb, érzelmesebb és művészibb lett, mint ismertebb versenytársa!
Két történet még nem volt ennyire hasonló és mégis más
Az Agymanók és a Marnie ugyanazzal a coming of age settinggel állt elő. Adott két 11-12 éves kislány, akiknek az életében egy váratlan változás áll be, ami identitásválságot generál bennük. Az egyik kislány az Agymanók Riley-ja (Kaitlyn Dias), aki szüleivel egyik napról a másikra San Franciscóba költözik. Ám itt nem ismer senkit, nem tud beilleszkedni az iskolába, a szülei pedig egyre kevesebbet foglalkoznak vele a munkájuk miatt. Várható, hogy azonnal visszavágyna a jó öreg Minnesotába, ahol boldog volt. Sasaki Anna (Takatsuki Sara), a Marnie hősnőjének helyzete se rózsásabb. Az árva kislányt nevelőszülőknél él, akikről megtudja, hogy pénzt kapnak a kormánytól azért cserébe, hogy gondoskodjanak róla. Ez végképp kiábrándítja a felnőttekből, akik mindig magára hagyták – kislány korában a szülei, majd a nagymamája halt meg – ezért bezárkózik, képtelen beilleszkedni iskolatársai közé, elnyomott frusztrációi miatt asztmarohamok gyötrik. Mindkét történet eddig erősen a „ki vagyok én és miért nem fogadnak el mások” kérdésekkel játszik. Ám a tinédzser konfliktusok feloldására teljesen más megoldást tálaltak a készítők.
Egyedi megközelítés az Agymanókban, hogy Riley problémáinak megoldása nem egy konkrét személy útmutatásától függ. A kislány tulajdonképpen önmagát „gyógyítja” meg, és mi nézők inkább a benne lezajló érzelmek csatájának lehetünk szemtanúi. A kislány öt alap érzelmét aranyosan vicces manók személyesítik meg, mégpedig Derű, Bánat, Düh, Undor és Félelem. Az érzelmek közül Derű a gondoskodó vezető, aki Riley jólétéért bármit megtenne. Ám a kibontakozó drámák közepette riadtan tapasztalja az ultravidám manó, hogy védence egyre több negatív érzelmet és így emléket raktároz el. Először a dundi és semmittevésben is kikészülő Bánatot okolja mindezért, de hamar rá kell jönnie, hogy nem lehet mindig mosollyal az arcunkon és dalolva tengetni a napjainkat. Ahhoz, hogy előrelépjünk és fejlődjünk, ki kell mutatni a bánatunkat és megosztani másokkal azt.
A szomorúságot meg kell élni, és nem elfojtani.
Ez az animációs film okos üzenete, amit mókás pillanatok, akcióval teli kaland és egy tipikus tini lány szüleivel való dacolása hat át. Kellően megható körítést kapunk hát, erős leleplezéssel? Igen, de a dráma nem olyan mély benne, mint ahogy első nézésre, a Marnie ismerete nélkül éreztem. Sőt, még a történet sem annyira komplex, pedig egy felnőtteknek is szóló 3D animációs filmtől elvárnám ezt. És ekkor jött a Marnie, ami mindazt megadta, amit az Agymanók nem.
A cikk elején már felmerült a Marnie alapkonfliktusa – az árva kislány, aki nem tud érzelmileg kötődni. Tipikus animefogás, hogy beilleszkedési problémái miatt a nyüzsgő nagyvárosból a békés vidékre küldik rehabilitációra hősnőnket. Itt azonban egy különleges szőke kislánnyal ismerkedik meg, a gyönyörű Marnie-val (Arimura Kasumi), aki egy elhagyatott kúria lakója. És Marnie megjelenésével indul el az anime rejtélye! Ki is ő? Honnan jött? Miért rekedt ebben a világban? És ez még csak a felszín.
Marnie karaktere iszonyat megmozgatja az ember fantáziáját!
Főleg azért, mert Anna olyan, mintha szerelmes lenne belé. Erre azok a pironkodós reakciói erősítenek rá, amiket például a Marnieval való keringőzés során mutat. Itt követjük Anna tekintetét, amint Marnie hajának lágy hullámzásán időzik, vagy testének kecses ringatózását figyeli. Egyszerűen megbabonázó és művészi! Ezután ott vannak még a féltékenységgel teli pillanatok, a vádaskodások, hogy Marnie magára hagyja Annát és így tovább. És ha ez nem lenne elég, az anime végén egy olyan fordulat csap le ránk, ami teljesen más megvilágításba helyezi a korábban látottakat, és az animációsfilm végén képesek vagyunk visszatekerni egy-egy jelenetre azért, hogy az új fejlemények tükrében más szemmel nézzük őket újra. Zseniális, additív és lehengerlően megható! A film vége annyira Ghiblisen megindító, hogy ennyire szívbemarkoló érzést még az egyébként könnyeket kicsaló Agymanók sem tudott produkálni.
És ha ez nem lenne elég, a Ghibli szokásaihoz híven rettentően nagy hangsúlyt fektetett megint a természetre. A víz, az erdő, a zöld táj, a madarak, a tengerpart. Egyszerűen minden annyira kidolgozott, hogy szinte érezzük a talpunk alatt ropogó füvet és a víz sodró lendületét. Még egy pont, amivel a Marnie erősebb az Agymanóknál: a hangeffektek. A Marnie-ban mindennek olyan hangja van, mint a valóságban. A tóparton a tücskök ciripelnek, a víz csobog, ahogy sétál benne hősnőnk, a csapkodó madarak szárnyai suhognak. A Marnie után az Agymanóknál kifejezetten füleltem a hangokra, de ott minden zaj a szereplők szinkronjain kívül a háttérbe húzódott a zenei aláfestés javára. Pedig a Marnie-ban is erős a klasszikus zene, de tényleg milliószor többet adnak az egész mű élvezetéhez az apró háttérzajok. Sokkal gazdagabb, sokkal élettel telibb lett tőle.
Marnie! Legyen Tied az Oscar, mert megérdemled
Az Agymanók jó, ötletes és mély mondanivalóval bíró történet, de sokkal könnyedebb, mint a Marnie. Sokkal több benne a szórakozató elem, igazi közönség film. A Marnie komorabb, de egyúttal sokkal több lehetőséget ad arra, hogy a tini problémákkal küzdő hősnőjével azonosulni tudjunk. Ráadásul az egyik legjobb Ghibli anime az utóbbi években. És bár 2014-ben még arról volt szó, hogy ez lesz a stúdió utolsó műve, és határozatlan ideig visszavonulnak, már szárnyra kapott a hír, hogy 2016 őszén jön a The Red Turtle című alkotásuk. Ez koprodukciós anime lesz egy holland rendezővel és francia forgatókönyvíróval.
Érdekesség, hogy a Marnie az első olyan anime a Ghibli életében, amibe sem az ikonikus (és visszavonult) Miyazaki Hayao, sem a Kaguya-hime no Monogatari és a Szentjános bogarak sírja alkotója, Takahata Isao nem munkálkodott. Bár Miyazakinak volt egy kritizáló megjegyzése a Marnie-t promózó plakátokra. Nem tetszett neki, hogy a szőke szépséggel akarják eladni az animét. Szerinte idejét múlt és alamuszi fogás volt. Másik érdekes információ, hogy a Marnie az első teljesen angol nyelvű főcímdalt kapó anime a Ghibli történetében, és ezt a dalt is jelölték Oscarra. A Marnie rendezője egyébként a Miyazaki utódjaként is emlegetett Yonebayashi Hiromasa volt, aki korábban a kevésbé eltalált Arietty című animét is rendezte. A forgatókönyvet Niwa Keiko (Arietty) és Ando Masashi (Momo e no Tegami, Chihiro, Paprika) írták a brit Joan G. Robinson ifjúsági regénye alapján.
Szerintem egyértelműen a Marnie-nek kéne kapnia az Oscar díjat, bár szerintem jelölhették volna a The Boy And The Beast animét is.
Az agymanókkal az a legnagyobb bajom, hogy semmi eredetiség nincs benne, s ahogyan Nostalgia Critic is utalt a videójában, nem több, mint egy Osmosis Jones nyúlás.
De sajnos sok az esély, hogy az Agymanók kapják a díjat, mert Pixar, s a Pixar nem veszíthet, még akkor sem, ha vannak jobb animációs filmek is (lásd 2012, ahol nem a ParaNorman nyert, pedig az jobban megérdemelte volna, mint a Brave). Azért remélem, hogy a Ghibli nyer, mert a Marnie valóban egy jó kis film lett.