Egy magyar fotográfus Murakami Haruki nyomában
Interjú Gaál Zoltán fotográfussal a Murakami allúziók című fotóalbum készítőjével
Egy magyar fotográfus, az 1953-ban született Gaál Zoltán arra vállalkozott, hogy egy fotóalbumban mutassa be a jeles japán regényíró, Murakami Haruki világát. A fotográfussal a 2013-as Őszi MondoConon is találkozhattatok a Murakami előadás keretében, ahol élőben beszélgettünk 2012-ben megjelent albumáról. A vele készült életútinterjú inspirálhat Titeket is arra, hogy merjetek nagyot álmodni és tenni azért, amit imádtok. (Megjelent eredetileg a Mondo Magazin 2014 februári számában.)
Interjú részlet
Én: Mióta foglalkozol fotózással?
GZ: 16 éves korom óta fotóriporter akarok lenni. Apám újságnál dolgozott, ezért maga az újságkészítés az nagyon vonzott és úgy gondoltam ebből nekem a fotóriporterkedés az, ami menne. Ezt 16 éves koromban eldöntöttem és aztán ezen a pályán indultam el.
ÉN: Hogy indult el a fotóriporteri karriered?
GZ: Érettségi után szakmunkásképzőbe mentem, ahol a második évtől kihelyeztek gyakorlatra és akkor már újsághoz kerültem. Akkor még létezett a Pajtás újság, ami az úttörő korosztályról szólt, elsősorban magazin jelleggel. Ezt nagyon szerettem csinálni, mert országos lap volt és hetente legalább két-három napot vidéken kellett tölteni. Gyakorlatilag húszéves korom óta járom Magyarországot. El is mondhatom, hogy nagyon kevés olyan hely van, ahol nem fordultam meg. Ami jó! Utazni jó, járni jó. Amikor pedig elvégeztem az iskolát, ott maradtam a Pajtásnál.
ÉN: Milyen volt fotóriporternek lenni a 70-es években?
GZ: Az újságírás annak idején nagyon ingoványos talaj volt a pártállamban. Túl sok embernek kellett megfelelni, és ennek a megfelelésnek a tolvajnyelve, az „ideológiai” alapja voltak a marxista, Leninista tanulmányok. Nagyon érdekes volt, hogy ezeket a tanulmányokat nem a hithű marxisták tanították nekünk, hanem a lázadók. Ezért nagyon érdekes manusokkal találkoztunk.
ÉN: Milyen iskolákban tanultad ki a fotóművészetet?
GZ: A fotóművészet ekkor még hallgatott. Elvégeztem az újságíró iskolát és utána évekig újságnál dolgoztam, ahol az a legnagyobb veszély, hogy feloldódsz. Úgy érzed, hogy fontos dolgot művelsz és tulajdonképpen a megjelent mű, legyen az fotó, vagy szöveg, valahol rád is hasonlít. Valahol az a te terméked, valahol ez neked tetszik és valahol ott a megelégedés. De ez nem igazi megelégedés, ez szakmai megelégedés, nem művészi. Boldog leszel tőle, holott csak egy cikket írtál, vagy egy képet készítettél, ami megjelent és aztán kész. Jön is rögtön a következő.
ÉN: Mikor bújt ki a fotóriporterből a művész?
GZ: Na várj, itt még sehol sincs a fotóművészet. Elmentem katonának, utána visszajöttem, ez egy kicsit fölösleges volt és utána elkezdtem a japán harcművészetek iránt érdeklődni. A jiu-jitsu, egy európai harcművészet fogott meg, ami Japánból ellesett elemeket használt, amit az európaiak kitaláltak. Itt nem volt alapfeltevés a fej lerúgás – mondjuk én nem tudom olyan magasra feltenni a lábamat. Elkezdtem ezzel foglalkozni, aztán jött az ötlet, hogy akkor el kell kezdeni japánul tanulni. Ez olyan, hogy egyszer úgy érzed, hogy valamit elértél – újságnál dolgoztam, minden álmom teljesült, – és akkor valami nagyot kéne dobni. Így jött a jiu-jitsu és jött Japán. Ekkor megismertem egy embert, akivel 25 évig szoros barátságba kerültem, ő volt Erdős György. [Megjegyzés: Erdős György Murakami Haruki regényeinek egyik legjelentősebb magyar fordítója, aki eredeti japán nyelvből ültette át magyarra Murakami 10 regényét. 2011-ben súlyos betegség után hunyt el.] Az ő sajátos módszereinek köszönhetően megtanultam japánul. Egyébként több nyelven is tanultam életemben, de egyik nyelv sem vonzott ennyire.
ÉN: 1986-88 között az Oszakai Művészeti Egyetemen tanultál fotózást. Hogy kerültél ki?
GZ: Megpályáztam egy ösztöndíjat. Nem engedtek nyelvi ösztöndíjra, hát akkor azt mondtam megyek fényképészként. Próbáljunk meg a szakmában elindulni és nem Tokiót neveztem meg, hanem Oszakát, mert nekem nagyon jól megteszi Oszaka második leghíresebb magánegyeteme is. Végül szerencsém volt, mert abban az évben csak ketten mentünk ki. Ráadásul valami külpolitikai cirkusz miatt nem engedtek Magyarországról semmilyen más témakörben ki senkit. Kint le tudtam tenni ezt a – fejben persze, – ezt a fotóriporteres újságnak megfelelős gyakorlatot. Próbáltam kialakítani egy saját formanyelvet, egy saját fényképezési stílust, ami vagy sikerült, vagy nem, de mindenesetre próbáltam korlátok közé szorítani a technikát is, hogy rám hasonlítson.
ÉN: Vannak olyan jelentős kiállítások, albumok, amikre büszke vagy?
GZ: Persze, hát tizedik könyvem [a Murakami allúziók] és a kollegáim, a fotóriporterek, pályaelhagyónak tekintenek, mert nem az újságnál való mindennapos tipródás után és mellett csinálom a könyveimet, hanem saját magam, továbbá barátaim támogatásával, illetve pályázatokból finanszírozom őket. Saját ötlet alapján, saját elképzelésem szerint készíthetem el a fényképeimet. Kedves emlékem és sikerként könyvelem el, amikor 1996-ban Európából összehívtak fotósokat Tokióba és Magyarországról engem választottak. Kivittek háromhétre Tokióba és azt csináltam, amit én akartam. Kiállították a képeimet is és a Tokiói Művészeti Múzeumban őrzik őket.
ÉN: Honnan jött a Murakami allúziók ötlete?
GZ: Az egész történet úgy alakult ki, hogy én folyamatosan olvastam Erdős tanár úr kéziratait [a Murakami-regények fordításait], de ennek ellenére Murakamit nem szerettem, de a tanár úr fordításait imádtam. Mert a fordításokban a tanár úr lelkületét, az ő általa látott és érzékeltett Japánt, az ő Japánját láttam. A tanár úr mikor nagyon beteg volt, akkor merült fel, hogy neki nincs még saját könyve. Aztán jött az az ötlet, hogy menjünk együtt Japánba, én fényképezem Tokiót, ö pedig megzenésíti. [Megjegyzés: végül a könyv nem így készült el, mivel a tanár úr sajnos meghalt.] Ekkor megváltozott az elképzelés, így lett Murakami alluziók a címe. Újjal mutogatok a japán íróra, de végül is a saját Japánomat jelenítem majd meg az albumban. Tokiót fel akartam fűzni valamire, ez egy metropolisz, ami felőröl, megöl és ehhez volt jó Murakami, mint nagyon jó kapocs. [Megjegyzés: Murakami regényei is többnyire az elidegenedésről szólnak, a hatalmas japán városokban élők lelki kiüresedéséről.]
ÉN: Amikor fotóztál milyen témákat kerestél?
GZ: Csak magamat fényképeztem. Szívesen készítenék hasonló képeket Budapestről is, de az senkit nem érdekelne. Ezekbe a képekbe nem akartam látványosságot, turisztikai dolgot belevinni. Olyan helyekre mentem el, ahova épeszű ember nem jut el, vagy nem találja meg. Olyan helyeket kerestem, ahova nehéz odatalálni, ahol magamra figyelve tudom megoldani az elképzeléseimet, meg tudom csinálni saját fényképeimet.
ÉN: Ezekből kiindulva kinek ajánlanád a könyvet?
GZ: Tulajdonképpen ezt a könyvet bárki a kezébe veheti, nem kell hozzá ismernie Murakamit. Azoknak szántam ezt az albumot, akik szeretnének egy kis vizuális élményt kapni Murakami világából. Hiszen nagyon sok leírás nincs Tokióról és ha valaki eljut oda, nem biztos, hogy ugyanazt fogja látni, amit én. Azoknak ajánlom hát az albumot, akik még nem látták Tokiót, vagy látták már, de megnéznék másképpen is. Nekik legyen egy kis átérzésük, egy kis benyomásuk arról, hogy milyen ez a Tokió és mennyire kevésbé romantikus. Ez a célom mióta Japánba járok, hogy ezt levakarjam róla, mint ahogy minket paprikásos-gulyásosnak néznek. Japánban sokkal jobb és fontosabb dolgok is vannak, minthogy a gésák szaladgálnak papucsban, kimonóban az utcán és nézik a cseresznyevirágot.
ÉN: Te mit tartasz akkor Tokióban fontosabb megörökítendő pillanatnak?
GZ: A hihetetlen mértékű elidegenedést. Azzal a mai napig nem tudtam megbékélni, hogy a szomszédomat nem ismerem kint, ha Pestre mész, akkor már nálunk is látsz ilyeneket és Tokióban harminc, ötven éve így megy ez. Az biztos, hogy nagyon „furcsa” kultúra és nem nagyon szeretek explicit kijelentéseket tenni róla, mert tényleg úgy van, hogy aki két hetet tölt Japánban, az könyvet ír róla, aki két évet, az inkább hallgat róla, mert mindenre tud ellenpéldát mondani.
ÉN: Milyen időközönként jársz ki Japánba?
GZ: Amíg tehettem és amíg jól ment, addig évenként mentem. Hát most már egyértelműen nem megy olyan jól. Legutóbb most novemberben voltam kinn, de akkor is támogatással. Ha azt mondod, hogy most menjünk, akkor egy óra múlva becsomagolok és mehetünk.
Garai Timi
