Papírból filmtekercs (cikkem a Mondo 2011. áprilisi számából)
Nézhetetlen, vontatott, unalmas, hova tűnt az eredeti manga összetettsége? E kifogásokkal találkozunk, amikor egy-egy jól beharangozott live action végén keserű ízzel a szánkban kelünk fel székünkből, hiszen újabb kedvenc manga sorozatunkat cincálták szét tömény x óra erejéig. Mindezek ellenére a japán live action gyártás a 2000-es évektől egyre csak ontja magából a műveket. De mi a jó live action titka? Van-e egyáltalán jó filmes adaptáció?
Ébredező fantázia filmben
Ha egyértelmű válaszokat nem is kapunk rögtön, nézzük meg először, hogy milyen múltra tekintenek vissza a mangából adaptált élőszereplős filmek. A japán filmművészet aranykorát az 50-es évektől élte, ami lassan ki is fújt a 80-90-es évekre. Talán Osamu Tezuka manga reformjai az élőszereplős filmeket is megihlették a virágkor idején? Ugyanis már 1966-ban megjelent egy két részes fantasy nindzsa történet, Watari, the Ninja Boy címen, ami egy comic stripben szereplő kisfiú varázslattal teli kalandjairól mesél. Ekkor kezdték el belecsempészni a mangára jellemző egyedi kameramozgásokat, a valóságtól elrugaszkodó képregényes effekteket a filmekbe, de e kezdeti próbálkozások még elég ritka számba mentek.
Vérbosszú, szamurájok és tökös krimi
A 70-es évek egyik legnagyobb dobása volt a Toshiya Fujita rendezte Lady Snowblood (1973), amely még nyugaton is kultikus státuszra tett szert. A Tarantino Kill Billjének is ihletet adó történet hősnője bérgyilkosként bosszút áll az édesanyját és édesapját megszégyenítő banditákon. A film azonban egy 1972-1973 között futó, 4 kötetes seinen mangán alapult, amelyet Koike Kazuo írt, míg Kamimura Kazuo illusztrált. Itt már elmondhatjuk mi kellett egy jó live actionhöz: nem csupán egy kiváló alapanyagot szolgáltató manga, jó rendező, színészek, de a legfontosabb, hogy az adott korszak ízlése is pont az ilyen filmekre volt kiélezve. Így jöttek a folytatások is: 1974-ben a Lady Snowblood: Love Song of Vengeance, amit egy The Princess Blade-ként ismert alternatív sci-fi remake követett már megfakult sikerrel 2001-ben.
A korszak másik jellegzetes ikon mangája, a Lone wolf and Club Kojima Gōseki és Koike Kazuo újabb népszerű sorozata, amely megért 7 live action mozifilm adaptációt is. Ugyanebben az időben kezdték el filmesíteni a Golgo 13 mangát, amelynek Saitō Takao a szülőatyja (1969). A máig futó képregény széria tökéletes példája annak, miért éri meg a japán filmiparban egy manga adaptáció: adott egy befutott cím, amelynek epizodikus története alkalmas egy izgalmas, akcióval teli movie kivitelezésére. Ez 1973-ban (Golgo 13) és 1977-ben (Golgo 13: Assignment Kowloon) meg is történt. Ekkor még egy live action sikere az eredeti mangától függetlenül is megállta a helyét.
Megjelenő riválisok: Az anime mozifilmek
Ōtomo Katsuhiro, Oshii Mamoru és Miyazaki Hayao munkálkodása során az animék beértek arra, hogy a japán élőszereplős filmeknek méltó ellenfelei legyenek a ’80-as években. Amit egy anime mozifilmben kiválóan meg lehetett valósítani – a futurisztikus jövőképtől kezdve, az elborult fantasyig – arra még a japán filmek látványvilágilag nem álltak, sőt még mindig kritikusan állnak készen. Ez az 1990-es évekre csak tovább fokozódott, a manga adaptációk vissza is szorultak a filmes terepen, amire rátett egy lapáttal, hogy 1960 óta folyamatosan csökkent a mozik száma Japánban. Azért különlegességek még így is akadtak. Oshii Mamorutól származik a Stray Dog live action is, amely a mester Kerberos Panzer Cop címen megjelent mangájának adaptációja 1991-ből. Mellette a zseniális Ishii Teru, aki nyugaton is beírta nevét a nagy rendezők könyvébe, adaptációt készített Tsuge Yoshiharu pszichológiai-horror mangájából, a Master of the Gensenkan Inn-ből (Gensenkan Shujin) 1993-ban, majd egy avantgárd mangát is filmvászonra vitt ugyanettől a szerzőtől, mégpedig a Wind-Up Type-ot (Nejishiki) 1998-ban.
A Vég helyett manga mozi reneszánsz
Amikor már úgy tűnt a mangák filmes adaptációitól végleg elköszönhetünk, hiszen animékben, sőt akár dorámákban is ugyanazt a sikert tudják elérni a készítők, hirtelen robbanásszerűen megnőtt a live action filmek gyártása az 1990-es évek végétől. Az ok egyszerű: a mozi haldoklott, ugyanúgy mint Amerikában, így egy kis vérfrissítésre volt szüksége. Ha a bevált klisék már agyon nyűtté degradálódtak, a kasszasiker reményében érdemesebb olyan, jelen esetben mangákhoz nyúlni, amelyek vagy kultikus státuszuk miatt vonzhatnak ezreket, vagy pont népszerűtlen egyszerűségük miatt nyújthatnak újdonságot. Másrészt a mangáknak is megérte ez a nagy fellendülés. A Nana 2005-ös live-jével ugrásszerűen megnőtt a Yazawa Ai nevét fényjelző manga eladási száma, ezt a példát kihasználva rengeteg kevésbé sikeres képregény kapott filmes feldolgozást, mint például a romantikus-dráma, a Rough (2006) vagy az autóversenyzős SS (2008). Emellett tovább virágzott a japán horror filmek mítosza, amelyek előszeretettel nyúltak/nyúlnak vissza egy-egy képregényhez, mint a manga horror kereksztapjának is tekinthető Itō Junji munkáihoz (pl.: Tomie, Uzumaki), vagy Suzuki Kōji és Meimu közös művéhez, a Dark Waterhez. Így a műfaji paletta is szélesedett: a történelmi akcióktól, a sci-fiig, a romantikus drámákig minden megjelent. De ez a nagy ütemű feldolgozás kritikus pontokat is szült.
Feketepontok a live action filmeken
Sokszor a legnagyobb kiábrándulást egy terjedelmes manga adaptációja okozza. Erre tökéletes példa a Crows Zero (2007), amely 1990-98-ig futó 26 kötetével, delikvens ifjoncainak verekedő pályafutását nyújtotta alapul egy zseniális rendezőnek, Miike Takashinak. Az eredmény nem is lett rossz, sőt, de a karakterek fejlődése és a töménytelen bunyójelenetek közötti arany középutat még így sem sikerült megtalálni. Ez tipikus hibája a terjedelmes mangákból dolgozó japán filmeseknek. Sokszor a látvány javára kihagyják a manga lényegi részét, mint az a rövid, de annál velősebb Osamu Tezuka MW-jénél (1976-78) is történt. A 2009-ben megjelent, a manga atyjának születésének 80. évfordulója alkalmából megfilmesített műből hiányzott az a társadalomkritika, ütős dráma, ami az eredeti sajátja volt, sőt, még a mangakánál szokatlan homoszexuális és keresztény motívum kettősét sem domborították ki. Helyette kaptunk egy bosszúhadjárattal teli bűnügyi történetet, ahol egy hidegvérű gyilkos gyermekkori traumáját akarja megtorolni a kormányon. A gyönyörű látványvilágú, mozgalmas film, inkább vált egy hollywoodi eye-catching mintapéldánnyá, mint Tezuka adaptációvá.
Persze az állandóan hiányolt japán színészi teljesítmény sem tesz jót egy-egy film fogadtatásának. A magyarul is megjelent mangának, A bárány panaszának (Hitsuji no Uta) 2002-es adaptációja a vontatott unalom, és a mangát uraló pszichológiai-horror kegyetlen megfosztásának tanúja. A színészek merev, szomorú tekintetén, és szívet markoló fájdalmain kívül túl sok mindent nem látunk. A vontatottság mellett érvel még egy halálra ítélt adaptáció, a 2009-es Abashiri Family – Nagai Gō 1969-73-ig futó elvileg vígjáték-akció mangája, amelyből a filmbe nem sok került be az erőltetett poénokon, és ügyetlen harcművészeti jeleneteken túl.
Az akció mellett érdemes megnézni a közkedvelt vámpíros és katasztrófafilmes munkákat is. A Higanjima (2010) a példája annak, hogy egy viszonylag groteszk, kevésbé esztétikus mangából, hogyan lehet über cool dizájnú adaptációt készíteni. A Matsumoto Kōji alkotta, ma 32. köteténél tartó véres eposz, a Higanjima nevű vámpírszigetre utazó fiatalok túlélési esélyeit latolgatja, viktoriánus kori vámpírhőssel, és zombi szülött falusi támadókkal szemben. Az már más kérdés, hogy az összerántott cselekmény nem nyújt a mangához hasonló fordulatokat. Ennek tökéletes ellenpéldája a Dragon Head (2003) live action fakó szenvedése, amely teljesen tönkretette az eredeti 1995-2000-ig futó manga (Mochizuki Minetaro munkája) sajátos horror-rejtély hangulatát. Ha itt a világvége, egész Japánt vulkánkitörések sújtják, a néző nem a két túlélő elnyújtott csapongásaira kíváncsi, hanem a mangában megbúvó erőteljes pszichológiai drámára.
Ébredező piros pontok
Azért hálás adaptációk is napvilágot láthatnak, amelyek látványviláguk, színészi teljesítményük miatt megérnek egy misét. Takahashi Tsutomu két mangáját is megfilmesítette Kitamura Ryūhei: az Alivet (2002), és a Sky High-ot (2003). Mindkét film látványvilágilag és hangulatilag is próbálja hozni az eredeti mangák színvonalát, bár a Sky High egy különös eset, mivel a manga előzményeit akarja bemutatni egész ügyesen. Ugyanakkor az akciójelenetekkel sánta lábon áll – a szereplők merev, olykor esetlen mozdulatai miatt – az Azumiról elhíresült rendező egyik leggyengébb munkájának tartják számon.
Másrészről sokkal élvezetesebb olyan adaptációkat viszontlátni mozifilmben, amik középpontjában a zene vagy a tánc áll. A végre megjelent Beck (2010) live action új dalokkal, buli hangulatot keltő koncertfelvételeivel nyűgözheti le a nézőt. Ugyanez az eset áll fenn a sokáig töretlen népszerűségnek örvendő Subaru című balett és street dance-szet ötvöző Soda Masahito manga (2000-2002) adaptációjánál, amelyben fiatalos, jól koreografált táncokat láthatunk, a popzene szerelmeseinek pedig vendégelőadókat is bedobtak a biztos bevételek érdekében (pl.: Dong Bang Shin Ki + BoA). Már a Subaruban is megjelenő erős drámát pedig betetőzi Asano Ino mangájának, a Solaninnak szintén 2010-es feldolgozása, amely az eredeti alapanyagot teljesen visszaadva csal könnyeket a romantikára vágyó nézők arcára.
Mit hoz a jövő?
Yazawa Ai shōjo-josei munkáit előszeretettel dobják be: a Kagen no tsuki (2004) misztikus története után a Paradise Kiss is live actionként érkezik vissza 2011 májusában. Ehhez hasonló nagy címek futnak lassan be, mint a női uralommal teli történelmi-dráma Ōoku (2010. október). A Kimi ni Todoke rajongók is tűkön ülhetnek, hiszen Sawakochanünk rémisztő arckifejezéseit egy nagyon is csinos színésznővel az élen hozták be a moziba 2010-ben, de még a DVD megjelenés várat magára, hogy érdemi kritikával illethessük, addig is a shōjo manga hangulatát idéző trailerben gyönyörködhetünk, ami nem tűnik rossznak. Mangán alapuló live-actonök tehát még lesznek, és hogy éppen jó, vagy rossz érzéssel kelünk fel előlük képzeletbeli mozinkból, az csak a japánokon múlik. A jövő azonban nem olyan reménytelen, mint ahogy tűnik, egyre több pozitív csalódással találkozhatunk kellő szemezgetés után.
Titanic filmfesztiválon hazánkban is levetített manga adaptációk: Strawberry Shortcakes (2006), Kodomo no Kodomo (2008), Aoi Haru (2001).
Útkereső fiatalok: Solanin live-action (2010)
Asano Ino Solanin című művét 2010-ben filmesítették meg. A felnőtté válás problémáit boncolgató romaniktus-dráma, amely ugyan minimális zenei betéttel rendelkezik, de kellemesen adja át a mangaka eredeti üzenetét. A hétköznapi történet ugyanis pont nekünk fiataloknak, fiatalokról szól, akik még nem döntötték el hova visz az útjuk. Akik bizonytalanok önmagukban, a jövőjükben, de a barátság, a szeretet és a zene talán segít nekik átvergődni e nehéz időszakon.
Egy pár drámai naplója
A történet két főhőse, Meiko és Taneda már az egyetem óta szerelmesek, és a lány lakásán együtt élve próbálják megállni helyüket a japán munkaerőpiacon. Ám a felnőttek világa nem olyan kedves, és segítőkész, mint rózsaszín álmaikban remélték. Míg Taneda alkalmi illusztrátori munkákat vállal, addig Meiko egy vállalat legkisebb porszemeként szenved az unalomtól, főnökei állandó kritikájától. Végül hirtelen elhatározásból felmond. Látszólag megkönnyebbülten adja át magát a mindennapos semmittevésnek, szabadságnak, de belül retteg. Miből fognak ezután megélni? A szüleik támogatása és bankszámláik tartaléka nem tart ki örökké. Míg Meiko csendesen őrlődik, Tanedát is kétségek gyötrik. Megélhetési gondjaik mellett, az álmaiba vetett hit is meginog: vajon zenész barátaival próbáljon meg egy bizonytalan karriert építeni, vagy egy biztos állásban, Meiko támaszaként áldozza fel jövőjét?
Felemelő végkifejlett a könnyek tengerében
A Solanint, amely 2005-2006 között jelent meg, szinte képkockáról, képkockára adaptálták át filmre, és az eredeti drámai, romantikus hangulat ugyanolyan erővel köszön vissza a színészi játéknak hála (Meikot a Nana live-ből ismert Miyazaki Aoi alakítja). Maga a manga sem egy mozgalmas, pörgős cselekményű, így a film kezdeti vontatottsága nem hiba, pont ellenkezőleg. Az elfojtott belső feszültségek hirtelen robbannak ki a film közepén, éppúgy mint a mangában. Ami idillinek tűnt, valójában egy önámító káprázat volt, egyedül a szerelem, a barátság rázza fel hőseinket, és tereli őket a helyes útra. Felnőtté válni tehát nehéz, olykor kínkeserves, de nem lehetetlen, a Solanin is erre bíztat.
Adatlap
Solanin (ソラニン)
(live action, 2010)
Eredeti mangaka: Asano Ino
Rendezte: Miki Takahiro
Hossza: 126 perc
Elérhető: japán DVD-én
