Murakami Haruki: Norvég Erdő (1982)
Nem hittem volna, hogy Murakami Harukitól még egy olyan könyvet fogok olvasni, ami ugyanolyan hatást gyakorol rám, mint A határtól délre, a naptól nyugatra című mesterműve. És mégis! A tavaly, azaz 2008 telén megjelent legújabb könyve, a Norvég Erdő (Elrepült a madárka), éppen ugyanúgy megérintett bennem valamit, mint e korábbi műve is. Ráadásul ez 10 évvel korábbi alkotása is.
Bár szinte mindent megpróbáltam tőle elolvasni, ami eddig kis hazánkban megjelent, de ez a két könyv eddig a kedvencem tőle. Az igazat megvallva, a Világvége és a keményrefőtt csodaországgal küzdöttem, de nem bírtam végül végig olvasni, pedig érdekes egy mű lenne az is. Lehet, hogy majd megint neki veselkedek, mert a Norvég erdő egyenesen letaglózott, mind stílusát, mind történetét tekintve.
Ugyan mindkettő téren A határtól délre, a naptól nyugatrához hasonlít, ugyananaz a romantikus realizmus jelenik meg bennük, ugyanúgy a szerelem, a magány, és a felnőtté válás a témája.
A Norvég erdő, egy 40 év körüli férfi egyetemista éveiről, fiatalkori visszaemlékezéseiről szól, élete szerelméről, és legjobb barátjának az elvesztéséről, melyet a Beatles, Norvegian Wood című száma indít el benne. Története során felelevenedik előttünk a 60-as évek diáklázadásainak kora, a szabados kapcsolatok, a nyílt erotika, az élet mértékek nélküli élvezete. Mégis, mint egy külső szemlélő, saját világában marad mindvégig főhősünk, Vatanabe, olyan érzéssel éli minden napjait, mintha a rohanó világ szereplői csak elrohannának mellette, és mindenki élné a maga kis életét, küzdene saját céljai eléréséért.
Ő csak lebeg az életben, mindig az előtte lévő feladatokat teljesíti. Kevés barátja van, szeret egyedül, szobája magányában olvasni, vagy zenét hallgatni. Ám, amikor egyetlen barátja, Kizuki öngyilkos lesz, valami megtörik benne. Lelkének egy darabja megváltozik, és ráébred, hogy a halál mindig is velünk van, minden egyes nappal közelebb kerülünk hozzá. Az ügyet csak bonyolítja, hogy Kizuki barátnőjébe, Naokoba szeret bele. A labilis, pszichés problémákkal küzdő lány, nem tud megbírkózni a világ által rákényszerített terhekkel… És ugyan egymásba szeretnek, de kapcsolatuk ha átmeneti boldogságot nyújt számukra, mégsem képes megóvni őket…
Ugyanakkor feltűnik egy másik lány is Vatanabe életében, Midori személyében. A szókimondó, öntörvényű, rendkívül makacs lány, észrevétlenül lopja magát be főszereplőnk szívébe. De hogy végül kit választ Vatanabe? A reménytelen szerelme Naokóba végül beteljesedik-e? Sikerül megtalálnia annyi szenvedés, és gyötrelem után a boldogságot? Ez kiderül, ha valaki végig olvassa a könyvet.
Nagyon szívszorító jeleneteken jutunk keresztül a végkifejletig. Ugyan a könyv stílusa könnyed, és lehet finoman ábrázolja az író a hétköznapi eseményeket, a szexet, szerelmet, mégis rejtetten, szinte észrevétlenül ír a halálról. Sok öngyilkosságnak, a hátterében húzódó lelki történéseknek lehetünk olvasói. Bennem az egyik lány szereplő öngyilkossági jelenetének leírása hagyta a legnagyobb nyomot. Szinte láttam magam előtt a képet, úgy ahogy Murakami mesterien leírta ezt az eseményt. És ami még inkább remekművé teszi a könyvet, az azaz érzés, hogy észrevétlenül beránt saját világába, és mi magunk is elgondolkodhatunk bizonyos dolgokon.
Hogy, tulajdonképpen mindannyian torzult lélekkel rendelkezük valamilyen szinten (itt nem erkölcsi romlásra gondolok, inkább lelki problémákra). Az, hogy valaki normális, vagy elvont, beteg, nagyon vékony határok választják el egymástól, és tulajdonképpen nincs is közöttük különbség, éppen csak mindenki máshogy kezeli a saját maga problémáit, máshogy vezeti le őket. Elég ha csak egy szép napos délutánon kiülünk egy forgalmas térre, és megfigyeljük a körölöttünk száguldó embereket. Vajon hova sietnek? Mit csinálnak? Miért? Ehhez hasonló kérdések merülhetnek fel buksinkban.
És ott van a magány. Valaki szeret egyedül lenni, valaki nem. Valaki igényli folyton mások társaságát, valaki megelégszik pár közelebbi barátéval is. Én magam is az utóbbi kategóriába tartozom. Elbeszélgetek szívesen bárkivel, de jobban szeretek egyedül lenni, és olvasgatni, vagy éppen filmeket, animéket nézni. Szeretem, hogy azt csinálhatom, amihez kedvem van. Elmerülhetek néha kis világomban, és nem kell törődnöm senkivel és semmivel. Ez bizonyos fokú egocentrizmust is jelent, amit nem tagadok. Annyira nem is igénylem mások társaságát. Persze nekem is vannak vágyaim, olykor olykor elő is törnek, de aztán ugyanolyan hirtelen el is csendesednek.
Mindenre a könyv kapcsán ébrettem rá, valamint kedvenc tanárom egyik megjegyzéséből. És tényleg, teljesen igaza van. Eddig úgy próbáltam letagadni, vagy arra fogni, hogy mert félénk vagyok, vagy visszahúzódó, de nem. Szeretek így élni, és tulajdonképpen így tudott úgy igazán hatni rám a könyv és elfogadtatta velem, hogy én így vagyok boldog. Persze azért jó hogy a családom, és a kevés, de mégis igaz barátom is elfogad olyannak, amilyen vagyok. Ami nélkül persze ez a dolog nem működne ilyen zavartalanul. Ha az embert el fogadják olyannak, amilyen, nincs is ennél jobb dolog a világon.
Persze nem mondom, hogy ez az elzárkózás jó dolog. De, ahogy Murakami is írja, „amikor derűs napon csónakban ringatózol egy gyönyörű tavon, az ég is csodaszép, a tó tükre is. Hagyd hát az önmarcangolást. Ha nem erőlteted, a dolgok folynak a maguk természetes irányába. Bárhogy próbálod a legjobbat adni, akkor is megsértheted valakinek az érzéseit. Mert az emberek ilyenek.”
Murakami egy sajátos ember típust fest meg, döbbenetesen hűen e regényében. Egy olyan típust, amire a nagyfokú introvertáltság jellemző, magába froduló, a világot szemlélő alak, aki megelegédeik a hétköznapi élet nyugalmával, nincsenek nagy álmai, nem tör a magaslatokba. Pont ilyen jövőképet képzelek el magamnak is. Egyetem után szerezni valami kis egyszerű állást, és mellette tovább folytatni a hobbimat. Néha rajzolgatok, olvasok, és tudom, hogy belőlem sohasem lesz olyan ismert valaki, mint mondjuk azok a tehetséges magyar manga rajzosok, mert nem képezem magam, nincs bennem meg az a kitartás, küzdelem. Autodidakta módon néha előtör belőlem, sőt, ha idősebb leszek akkor is, de nem tudnám hosszabb távon csinálni, mivel belefáradnék, megunnám. Éppen e miatt sem fórumozgatok, nincs olyan nagy beszélőkém, csak kevés embernek nyílok meg, csak keveseknek tudom elmondani legrejtettebb gondolataimat, amik többégét még így is megtartom magamnak.
Olykor, mint ahogy e sorokat is írom, az írás révén vetem ki magamból, és fogalmazom meg mélyebb érzéseimet, egy-egy ehhez hasonló hangulatú könyv hatására, mert a hétköznapi életben nem is nagyon tudom magam kifejezni, sőt nem is áll szándékomban. Élőszóban inkább vidám hangulatú próbálok lenni, és végülis az is vagyok, főleg ha számomra kedves emberekkel kerülök össze, ami téren szerencsésnek mondhatom magam, mert van egy pár, igaz, csak az egyik kezemen tudnám megszámolni hányan is vannak ők. Mégis gyakran érzem magam üresnek, ridegnek. Mintha nem is lennének érzelmeim, csak úgy vagyok a nagy világban. Lehet. Gyakran hiába keresem, de nem találom azokat a szavakat, mellyekkel igazán ki tudnám fejezni együttérzésem, sajnálatom, szeretetem mások iránt, és talán épp emiatt távolodnak el tőlem sokan.
De egyet tudok biztosan. Boldognak, vagy legalábbis kiegyensúlyozottnak érzem magam ebben a formában, még ha vannak rossz oldalai is. De nem bánom. Egy védő, kellemes burok vesz körül, mely elringatja, simogatja lelkemet, és nem is áll szándékomban kitörni innen. Igaz, ez el is választ másoktól, és nem biztos, hogy megértenek.
Talán e könyv legjobban megkapó szavaival zárnám a könyvismertetőmből önleíróvá vált soraimat:
„A halál nem az élet ellentéte, hanem annak része…Hol is vagyok most? A telefonkagylót tartva felemeltem a fejem, körbejárattam a tekintetemet a fülke körül. Hol is vagyok most? De nem tudtam, hol vagyok. Fogalmam sem volt. Hol ez a hely egyáltalán? Nem láttam mást, csak a semmibe igyekvő emberek tömegét. A sehol nincs hely közepéről újra és újra hívtam…”
