A Marvel egyik legjobb húzása volt, hogy képregényeit mozivászonra is felmázolja a paneles képregény-füzetek mellett. Ez anyagilag is megérte neki, hiszen filmjei globálisan 12 milliárd dolláros bevételt hoztak, ami az amerikai filmipar csúcsára repítette a kiadót. Ehhez persze kellett a közönség, aki lelkesen nyitogatta pénztárcáját a filmesített szuperhős eposzok megtekintéséhez. Másrészt, kellett a jó történet, ami milliók kíváncsiságát felkeltette. Ám olyan kedvelt Marvel-filmek, mint 1997-ben a Sötét zsaruk, vagy 2002-ben a Pókember inkább maradtak rétegfilmek, mint blockbusterek. Miért? Mert folytatásaik ugyanazt a pukkantós történet-sémát követték, így a közönség hamar megunta őket. Ekkor detonált a Bosszúállók-univerzuma, ami minden, csak pont nem unalmas. Hogyan tudta a korábbi Marvel-filmek gyermekbetegségeit egy gigantikus mordály erejével túlszárnyalni? Miben más a Bosszúállók, mint bármely más, korábbi képregény-film? Nézzük!
A szuperhős mitológia, ami mindent átsző
Ha egy Bosszúálló filmet nézek, mindig magába szippant az az érzés, hogy a görög mitológia sci-fivel modernizált feldolgozását látom. Hogy miért? Egyrészt, a szuperhőseink esendősége tökéletesen egybecseng a görög istenek emberi gyarlóságával. Mi több, a karakterek szintjén is felfedezhetők hasonlóságok. Fekete özvegy Aphrodité csábító bájával bíró, kissé megtört Héra, Vasember a páncél kovácsolási őrületével kiváló Héphaisztosz-reinkarnáció, Amerika kapitány a kitaszított, helyét nem találó Herkules, Thor a szeszélyesen villámokat szóró Zeusz, Hulk pedig az otromba titánok méregzsákos alteregója, míg szegény Solyómszem egy igazi mix Apollón és Hermész kereszteződéséből.
Másrészt, és ez az, ami a mitológia létjogosultságát mutatja: hogy ezeket a karaktereket több szinten mozgó mítoszok kötik össze, amikben az ember valódi természetét tárják fel. Gondolok itt arra, hogy hőseink több formátumban és ezzel párhuzamosan alternatív történetekben mozognak a képregények, a tv-sorozatok, a graphic novelek és a mozifilmek univerzumában. Mindegyik történetforma hozzátesz a karakterekhez, de nem kell az összes legendát ismerni ahhoz, hogy például a mozifilmet önmagukban élvezzük. Ráadásul a történetfolyamba bármikor bekapcsolódhatunk, hiszen az állandóan ontott hivatkozási pontok nemcsak utalnak, de össze is foglalják a fontosabb előzményeket. És ennek a kiterjedt univerzumnak a megismerése pont e szerteágazó sokszínűség miatt lehet inspiráló!
A közönség, aki bírja a látszólagos könnyedség mögötti információ-túltengést
Tipikus popcorn mozinak titulálják ma a Bosszúállókat, mert az könnyed, és nem bonyolult a cselekménye – hiszen az ügyeletes rosszfiút kell legyőznie a csapatnak, a végkifejlet pedig előre elrendeltetett. Igen, de tíz, húsz évvel ezelőtt a Bosszúállókban tálalt száguldó cselekményt nem lett volna képes befogadni az akkori nézőközönség. Ellenben a mai Twitteren és a Facebookon szocializálódottaknak meg se kottya. Ugyanis az a mérhetetlenül túlterhelt vizuális ingerlánc, és a számtalan lényegre törő, szinte tőmondatok sokaságából álló párbeszéd alig ad a nézőnek pár másodpercet arra, hogy dekódolja a hallottakat. A film pedig csak megállíthatatlanul ömleszti magából a gegeket, a menő harcokat, az egymással párhuzamosan futó szálakat, az új karaktereket… De ez a megfékezhetetlennek tűnő áradat kisülés helyett csak élvezetet okoz. Kérdés, hogy meddig lehet ezt a beharangozott folytatásokban továbbfokozni, főleg úgy, hogy a zseniális Josh Whedon (a Bosszúálló filmek írója) kiszáll e szupermaratonból?
Az esendő és egyúttal terjedelmes karaktegárda, akikkel könnyű azonosulni
A szuperhős filmeket pont az mentette meg a lecsúszástól, ami egykor az amerikai képregény-ipart a recessziótól: a naturalizmus. Stan Lee és Steve Ditko A csodálatos Pókember szériájára hivatkoznak általában úgy, mint az egyik legjobban kidolgozott, karakterközpontú, problémákkal küzdő hőst felvonultató szuperhős történetére. És innentől kezdve a hősök fekete-fehér karakterek. Lehetnek mutánsok, megtérhetnek a sötét oldalról, vannak hibáik, egyszóval nem tökéletesek. És ez teszi őket sebezhetővé, ugyanakkor a közönség szemében szerethetővé.
Vasembernek ott van a kudarctól való rettegése, amitől megalomániába csap át, Hulk szégyelli fékezhetetlen énjét, és inkább gyáván elbújik a világ elől. Fekete Özvegy mindig lelép, ha a játéknál komolyabbra fordulna a dolog, mert múltja miatt egyszerűen nem tudja, hogy ki is ő valójában. Thor isteni feladataihoz még mindig nem nőtt fel lélekben, ezért a Földön teng-leng, amíg meg nem ért mindent. Amerika kapitány nem tud szabadulni a múlt árnyai elől, ezért önként választja a magányt, hogy ne kelljen mások elvesztése miatt szenvednie. Egyszerűen mindegyik karakternek van egy kis defektje, hozhatnak rossz döntéseket, amik a többieket veszélyeztetik, vagy éppen a világ bukásához vezethetnek.
Ami pedig hab a tortán, az a rendkívül érdekes főgonoszok bevonása ebbe a káoszba! Akiket valahol megért a néző, de tudja azt is, hogy főhőseinkkel ellentétben nekik nincs visszaút. Egyébként a Bosszúállók 2-ben tűnt fel a robotizált mesterséges intelligencia, az az Ultron, aki a valaha élt legkeményebben beszólogató, érzelmei vezérelte szupergonosz! Az egész filmet az ő beszéde, fájóan igaz gúnyolódása, jókor beszúrt fricskái és isteni gesztikulálása vitte el. Jellemével még Lokit is sikerüt lenyomnia egy életre!
Konklúzió?
A sort lehetne még folytatni a karakterek között jól működő kémiával, példa erre Fekete Özvegy és Hulk kedves románca, Amerika kapitány és Vasember örökkön civakodásba torkolló ellentéte – általában a vezetői pozíción kakaskodnak egymással. Hőseink azonban azon sem restek összecsapni, hogy miként mentsék meg a világot! A csúcs pedig az, hogy karaktereink egymás felé irányult szarkazmusa még a nem képregény-guruk számára is szórakoztató. Így válhatott közönség kedvenccé egy egész, mitologikus szintekre lépő képregény-univerzum az egész világon.
