Így győzte le a magyar rókatündér Miyavit

Milyen lehet a sushi mákos gubával? Külön a kettő isteni élményt ígér – már annak, aki eleve szereti őket-; na de együtt? Ugyanez a kétkedő bizonytalanság jelentkezik, amikor egy nyugati film a japán kultúrával, vagy színészekkel parádézik. Erre 2015-ben kijött két remek példa is: egy magyar szerelmi „komédia” és egy amerikai háborús dráma. De hogy mennyire lettek ezek a filmek prímák, vagy éppen csapnivalóan rosszak? Nézzük!

Már megint a japánokkal jönnek…

Gondolhatják sokan, amikor a hollywoodi Rendíthetetlen (Unbroken) című filmről, vagy éppen a magyar Liza, a rókatündérről olvasnak. Van alapja az eredendően bennünk lévő, kritikusan fixírozó ellenszenvnek, mert a japánokon kívül senki se tudja a kultúrájukat hitelesebben visszaadni. Nem is vállalkoznak erre az említett filmek, de azzal sem lehet őket vádolni, hogy a keleti kultúra szárnyain akarják magukat a közönség szívébe lopni. Még műfajukban is teljesen különbözőek – az egyik egy világháborús dráma, míg a másik egy művészfilm – és pont ez a lényeg! A két filmet nem a japánságuk alapján kell megítélni. Inkább arra érdemes figyelni, hogy miként ugorják meg a választott műfajok szabta határokat, és hogy mennyire mernek kreatívak lenni.

A rendíthetetlen olasz olimpikon 

Rendíthetetlen c. film; Magyar premier: 2015. február 5.; Bevétel: 9 266 700,- Ft (február 11-i adat)

A II. világháborús drámákkal  Dunát lehetne rekeszteni, sőt, még az Amazonas is eldugulna, ha a medrébe pakolnánk az elmúlt 70 év összes háborús feldolgozását. Igaz, kellenek az ilyen filmek, hiszen jók bűntudat orvoslásra, intő figyelmeztetésnek az új generációnak, elfojtott traumák kibeszélésére és a hazafiság megható ecsetelésére. Mindenesetre a Rendíthetetlen egy újabb katonai dráma a sok közül, arról, hogy miként kerül egy amerikai futóbajnok japán hadifogolytáborba 1943-ban. Ezt kiegészíti egy másik tipikus amerikai trend azzal, hogy önéletrajzi ihletésű műről van szó.

A film az olasz származású, de Amerikában született  Louis Zamperini (becenevén Louie) életét dolgozza fel. Az 1917-2014-ig élt sportoló 19 évesen részt vett az 1936-os berlini Olimpián, ahol a világ nyolcadik legjobb futójaként végzett, majd találkozott Hitlerrel is. Amerikában rekordot állított fel, amit 15 évig nem tudott senki sem megdönteni: 4 perc 8 másodperc alatt futott le 1600 métert. Sportoló mivolta mellett keresztény tevékenységéről és két évig tartó japán hadifogságáról ismert. Itt a történelem legkeresetebb japán háborús bűnöse, Watanabe Mutsuhiro (becenevén Madár) börtönparancsnok kínozta őt hónapokon át.

Elég impozáns életrajz? Csak úgy kiált a regény- és filmadaptációkért! Maga Louie írt két önéletrajzi regényt, ám Hollywood, vagyis pontosabban Angelina Jolie (ja igen, ő rendezte a filmet!) végül egy harmadik bibliográfiát vett alalpul a várva várt mozgóképes feldolgozáshoz, mégpedig a Laura Hillenbrand írta verziót.

A Rendíthetetlen előzetese  azonban túl jól sikerült. Igazi túlélő drámát, pátoszt és akarat diadalt sejtetett – például azzal, hogy Zamperini bombázón szolgált, ami 1943-ban lezuhant a Csendes-óceánon. Itt két életben maradt társával 33 napot töltött étlen-szomjan az őrület határán egy gumicsónakban. Igen, az előzetes elmeséli az egész filmet, és ami a film alatt várhatja a nézőt, hát az…

Az unalom.

Nemcsak azért, mert az összes meglepetést lelőtték előre, hanem mert vontatott, gyengék a párbeszédek és a színészi játék is erőtlen. A főszereplőt alakító  Jack O’Connell-től a legnagyobb teljesítmény az, hogy csontosra fogyott a szerep kedvéért. Az az inas, csontrezgős soványsága még most is kísért a kedves vigyora társaságában, amitől inkább tűnt korlátolt szellemi képességgel rendelkezőnek, semmint egy mély érzésű hősnek. Mellette a hírhedt börtönőrparancsnokot – Watanabét – a nemzetközileg is ismert japán rock csillag, Miyavi alakította. A srác hangja isteni, hátborzongató, de az őrült japán parancsok szerepében hiteltelen volt. A jellemét se ismertük meg igazán, csak váratlan indulatkitöréseket és hidegvérű gúnyolódásokat kaptunk tőle. Annyi leszűrhető, hogy jobban áll neki a gitáros színpadi őrjöngés, mint a komolynak tetettet színészkedés. A többi japán színész csak díszítő kellék volt, a kamera pedig ehhez mérten nem sokat időzött rajtuk.

Pedig a téma nagyon nagy potenciált rejtett! A japánok háborús bűneiről alig készült film. Máig nagyon erős a nemzeti emlékezet elfojtása, pedig a II. világháborúban igen agresszív és véres kolonizációt folytattak a japánok. Természetesen akadnak jó filmek, mint az Élet és halál városa (2009) – ismertebb nevén Nanjing! Nanjing! – vagy a szenzációs Clint Eastwood film, a Levelek Ivo Dzsimáról  (2007) – ami egyébként egy japán regényt dolgoz fel Kakehasi Kumiko újságírótól. Regényben vannak más, rendkívül megrázó feldolgozások, ilyen többek között a Yoshimura Akira írta One Man’s Justice (1978) című könyv, ami nemcsak a tipikus hadifogoly toposzt használja, hanem bemutatja azt is, hogy milyen emberkísérleteket végeztek a fogságba esett katonákon a japánok.

Végeredményben a Rendíthetetlen nem mert kockáztatni. Csak olyan eseményeket és jeleneteket mutatott meg, amiket előtte sokan mások már más kontextusban megtettek (pl.: németeknél, angoloknál). Ilyen többek között az erős fizikai munkától végelgyengülésben összeeső rab képe, vagy a pszichopata parancsnok, aki kérdés nélkül veri a kiszemeltjeit. Nem ábrázoltak lefejezéseket – pedig a külföldi hadifoglyok kivégzésére ez volt a bevett japán gyakorlat. Akinek kevés tapasztalata van a háborús filmek terén, vagy korábban nem igazán érdekelte a téma, annak mindezektől függetlenül szórakoztató lehet a film. Az is érdeklődés ébresztő lehet, hogy mit alakít benne a rock fenegyereke, Miyavi. Ám a Rendíthetetlen a műfajt nem gazdagítja új színnel, és megrendítő lélektani drámákat sem visz vászonra, hiába jelölték a legjobb regény adaptációra az idei Oscar-díjátadón. Az pedig már nem meglepő, hogy az eredeti könyv sokkal jobb a kritikusok szerint is, mivel több hangsúlyt fektet a háború utáni időszakra és a megbocsájtásra.

---

Csülkös csokipuding Shinigamival tálalva

Liza, a rókatündér; magyar premier: 2015. február 19., bevétel: 17 millió forint (február 19-22-i adat)

Minden szempontból izgalmasabb alkotás a Liza, a rókatündér. Magyar film létére a Rendíthetetlennél sokkal szórakoztatóbb, mivel egyedi a koncepciója és bámulatosan mesés a fényképezése.

Az Ujj Mészáros Károly rendezte történet egyébként nyolc éve formálódott mire végre idén a mozikba jutott. Az alkotásnak két fő inspirációs forrása volt: a Liselotte és a május című tragikomédia, és egy japán filmfesztiválon megismert rókatündér (kitsune) mítosz. Az első forrás a morbid párkapcsolati válsággal küzdő szingli nő kálváriájával, míg a második a gyermetegen naiv hősnő japán „fabulákkal” való téveszméivel színesítette a cselekményt. A film további erőssége, hogy annak ellenére, hogy tipikusan a magyar humor az alapja – például, hogy hogyan ejtjük az angol szavakat -; nem megy át kellemetlenül alpári, egyszerű és csöpögős viccelődésbe. Az üdítően szellemes párbeszédekben a komédiát az adott helyzetek képtelensége és a főbb karakterek gyermeki ártatlansága adja, ami nincs eltúlozva, sőt, még egyfajta bájjal is bír. De nézzük előbb pontosabban, hogy miről is van szó:

A helyszín Csudapest. Liza (Balsai Móni) a japán nagykövet özvegyének ápolónője. A lassan harminc éves lány szabadidejében japán popdalokat hallgat, és szerelmes regényeket olvas, és csak úgy szomjazza a Nagy Ő eljövetelét. Vágyakozása egy férfi után akkor hág a tetőfokára, amikor jelenlegi munkaadója váratlanul meghal. Hősnőnk nemcsak új helyre kényszerül költözni, de kedvenc japán énekesének és egyben képzeletbeli barátjának, TonyTaninak (David Sakurai) is „kísérti a szelleme”. Tomi ugyanis Liza közelében mindenkit megöl – legalábbis úgy tűnik, így a lány körül egyre több és egyre furcsább haláleset történik. Éppen ezért a rendőrség is nyomozásba kezd körülötte, amit Zoltán Zászlós (Bede Fazekas Szabolcs) nyomozó vitelez ki.

A film egyszerűen minden percében szórakoztató. A készítők messzemenő precizitással alkották meg mind a történetet, mind a képi világot, ami nem szűkölködik a 3D animációkban, a japán festményeket idéző könnyed és rettentően bájos képkompozíciókban, valamint a Wes Anderson-féle, kifejezetten a The Grand Budapest Hotel (2014) képi világára hajazó színek és vágások. A kamera beállítások mindegyik művészi, az izgalmas karaktereknek hátteréül a kommunizmus nélküli Magyarország és az amerikai hatvanas évek szolgál. A főbb karakterek egytől egyig mesteriek. Balsai Móni annyira finom, törékeny, szerethető, szerencsétlen, édes és hihetetlenül kedves, hogy az ember szinte leolvad a székről a játékától. Ráadásul a Tony Tanit alakító David Sakurai sem marad el mellette tehetségben. A félig dán, félig japán származású színész ravaszul oson a háttérben, kárörvendően szövi furmányos terveit teljesen némán, miközben minden porcikáját megmozgató tánclépésekkel kíséri saját dalait. Hatalmas bravúr, hogy az összes filmben felcsendülő japán nótát magyarok szerezték és énekelték, mégpedig Tövisházi Ambrus és Csengery Dániel nevéhez fűződik mindegyik kivitelezése.

A Liza, a rókatündér nemcsak egy magyar film, amiben a japán mitológiával és popzenével akarnak kitűnni a készítők. A Liza egy szatíra, egy eklektikus, gyönyörűen komponált irónia, egy felnőtt mese, amiben nincs erőltetett magyar humor és fájdalmasan érzelgős romantika sem. Sőt, végül nem is az a lényeg, hogy egy japán táncdalénekes szerepel benne, vagy, hogy a főhősnőt a japán mitológia démonai vezetik kétségbeesésbe, hanem az a szellemes, gegekkel teli varázslatos játék a fontos, amivel elrepíti a nézőt a mesebeli Csudapestre. Az elbűvölő igézet pedig itt még nem ér véget.

További interjúk és cikkek: Mokka (2015. 02.13.), Home Made Asia interjú, Index, Filmtett, Gépnarancs, Filmhu, IMDb, Revizor, Dívány, Port.hu, HVG, !!!444!!!,