Kéthetes késéssel ugyan, de végre eljutottam oda, hogy rövid beszámolót írjak az idei Anilogue nemzetközi animációs filmfesztiválról, ami november 27-től december 1-ig mutatta be versenyprogramját Budapesten. A világ minden részéről érkező animátorok (brazil, izraeli, japán, angol, lengyel stb.) munkái között voltak kezdők, profik és így már nemzetközi sikereket is magukénak tudó programok, mint Shinkai Makoto Kotona no Niwája (A szavak kertje), vagy az izraeli Ari Folman zseniális műve, A futorológiai kongresszus, ami 2014. január 16-tól a magyar mozikba is bekerül! Sajnos igazán egy filmet tudtam megnézni a rendezvényen, ez a Rio 2096 volt, kettő engem érdeklő japán animációs filmet már láttam korábban (A szavak kertje, Éjfélkor az iskolában), A futurológiai kongresszust pedig utólag bánom, hogy nem szorítottam be a sűrű programomba, de egyszerűen vidékiként nem tudtam beütemezni e gyöngyszemet a pesti hétvégémbe. Ennek ellenére januárban első dolgom lesz pótolni e hiányosságomat.
Rio 2096: A szerelem és a düh története
A Rio 2096: A szerelem és a düh története (Uma História de Amor e Fúria) egy brazíliai animációs film, amit Luiz Bolognesi írt és rendezett (YouTube előzetes). A 98 perces mű elé nagy elvárásokkal ültem le – elsősorban az Egyiptom hercegét idéző stílusa miatt, másodszorban azért, mert 3 fesztivált is megnyert, mielőtt hozzánk is eljutott volna (Annecy, Strasbourgi Nemzetközi Animációs Filmfesztivál és 4. BraPeq Brazil Filmfesztivál). Erre a hangulatos előzetes erősített rá, ami állófestményszerű képeket, erőteljes hangeffekteket és érzelmekben tobzódó élményt ígért a különleges grafika és sztori mellett.
A film névtelen főhőse a brazíliai őserdőben szülitek, majd 600 éven át követi végig Brazília történelmét a portugál megszállástól, a 80′-as évekbeli militarista diktatúra elleni lázadáson át, egészen a brutálisan sivár jövőig. A főhős misztikus ereje mellett másik fontos elem a szerelem. A Paradicsombeli Ádámot és Évát megidézve, hősünk örök társa Janaína lesz, akit 4 színen keresztül, 4 különböző nő testében talál meg és veszít el újra és újra.
A sztori tehát 4 történelmi eseményt mutat be, amik váltakozó dinamikával mesélik el a brazil nép történetét. Ezek a következők: 1) őserdőben élő bennszülött törzsek, kiknek életét a konkvisztátorok teszik tönkre; 2) 200 évvel később ültetvényeken látunk rabszolgalázadásokat és a megszállók ellen irányuló felszabadító mozgalmakat, 3) az igazságtalanságot képviselő, szegénységbe taszító militarista diktatúra ellen helyi gerilla csoportok küzdenek; majd a 4) jövőben már terrorista akciókat láthatunk a kizsákmányoló burzsoával szemben, kik a környezetet tönkre téve ülnek az értékes ívóvízkészleteken, amiket nem hajlandóak megosztani a társadalom perifériájára szorultakkal és a betegekkel.
A fenti színekből észlelhető egyfajta összecsnegés Madách Ember tragédiájával. Mindkét történet hiteles történelmi korokon és személyeken keresztül adja át üzenetet, miközben a főhős a népe jobb jövőjéért és a szerelméért küzd. Ebbe kapcsolódik bele a sámánizmus látomásokkal teli kultusza, amit egy Mózes.jellegű történet egészít ki, hiszen főszereplőnk küldetése az, hogy különleges képessége birtokában (repülés és időutazás) mentse meg népét és vezesse őket haza. Plusz, a csodálatos, gyorsan pörgő és székbe szegező hangeffektekkel kísért dzsungel szín még Frank Miller 300-át is bevillantotta, mivel hősünk férfivá érési szertartásának első lépése volt, hogy egy jaguárt kellett egyetlen fegyverrel megölnie. Fedetlen teste, a dzsungel neszeire figyelő éber, szinte már állítias tekintete rögtön az említett mű nyitánáyt jutatta eszembe.
Azonban a kiváló kezdést (dzsungel, harc, külföldiek támadása) a második szín elynújtott vontatottsága törte meg. Az ültetvényeken való élet, az elnyomók embertelensége, majd a fekete rabszolgák beemelése a történetbe és a véres leszámolások lassan, túl lassan bontakoztak ki. Ellenben a gyapotmezők nyújtotta látványvilág, a család és a kosárfonás mestersége érdekes adalékként járultak hozzá a brazíliai 1800-as évek megismeréséhez. A harmadik szín már az 1980-as években játszódik, itt a legmegrázóbb momentum az egészen filmen végig vonuló naturalista erőszakábrázolás fényében a rendőri fogságba került főszereplők kínvallatása volt. A negyedik szín csodás futurosztikus képeivel (felhőkarcolok, a levegőben repülő járművek, akvárium előtt álló luxuskurtizán stb.) nyűgözött le, de sajnos a sztori lendülete erre a színre már végleg kifülledt, még a főszereplő is vissza akart vonulni egy csöppet.
Összességében a film mint ismeretterjesztő mű kiválóan működött. Érzelmességébe humanista üzenetet bújtatott bele, amit a megszálló népek és az elnyomott őslakosok örök konfliktusából vezetett le. Ugyanakkor az „Ember küzdj és bízva bízzál” optimista útmutatóval szemben itt erőszakra erőszakkal válaszoltak a gyengébb felek, ami egyetlen követhető útként lett kijelölve a filmben. Ez vérrel, lemondással, drámával és számtalan tragédiával társul az önfeláldozás mellett. Ismeretterjesztő mivoltát mindvégig megőrizte a film és ebből a szempontból rendkívül kiemelkedő alkotás, csak azok számára, kik nem jártasak a brazil történelemben, túl töményen volt tálalva mindez.
A SZAVAK KERTJE (Kotona no Niwa)
Az Anilogue folytatta a tavaly előtt is jól bevált receptet, és újabb Shinkai Makoto filmet hozott el nekünk. Az érzelmek és a természet káprázatos összhangjában kibontakozó A szavak kertje (YouTube előzetes), egy 2013-as történet, ami mindössze 46 percben mesél a felnőtté válásról, a szerelemről, a pályaválasztásról, álmokról, találkozásokról, heves érzelmekről, lelki sérülésekről – meghitten, költőien – a környezet rendkívül aprólékos ábrázolása mellett.
Meg kell hagyni, a Csillaghajsza csalódással teli bukása után (2011-ben vetítették ezt az Anilogue-on szintúgy) Shinkai végre visszatért ahhoz a hangnemhez (az 5 cm per secondhoz pl.) és stílushoz, amihez mesterien ért. Hétköznapi történetével nem akart a Ghibli misztikumának babérjaira törni, ami a Csillaghajszát anno kuszává, érthetetlenné, túl „műanyaggá” tette. A szavak kertjében egy fiatal fiú (mindennemű klisétől mentesen) cipőkészítésre adja a fejét, és miközben a saját vágyai és a felnőttek akarata között vacilál, sorsfordító találkozások résztvevője lesz egy gyönyörű parkban (pontosan a valóságban is létező Shindzsuku Gyoen parkban).
Eső, vonat, felhőkarcolók. A szavak kertje a nagyvárosi oldalát mutatja be Japánnak a fentiek mellett, olyan képekkel gazdagítva, ahol a csúcstechnológia mellett a természet zenje, a fenséges japánkertek, a víz csobogása és a cseresznyevirágzás tökéletesen megférnek egymás mellett.
Hű antropológiai ábrázolásnak tűnik mindez, valós korképnek (tudjuk, hogy Shinkai mindig eredeti japán helyekről mintázza helyszíneit), amit ha a japán irodalmi művekhez hasonlítunk, mindenképpen a klasszikus irodalmi vonalat juttathatja eszébe sokaknak, ahol részletes tájleírások és a természet szépségében való elmerülés mögött zajlanak az elfojtott, néma sikolytól kísért drámák. A film népszerűségét mutatja, hogy vasárnap este is képes volt a Toldi mozit egy zsúfvolt méhkassá varázsolni – csak egyetlen baj volt a filmmel (szégyen, nem szégyen), az internetről már hónapokkal a magyar vetítés előtt le lehetett tölteni. Ennek ellenére örülök, hogy ilyen nagy volt iránta az érdeklődés, hiszen „megérdemli”.
ÉJFÉLKOR AZ ISKOLÁBAN (Hôkago middonaitâzu)
Amilyen nagy lelkesen vártam még 2012-ben ezt az animét, olyan nagy csalódás lett a vége. Nem véletlenül írtam róla hírt (ellenben ismertetőt nem), hiszen komikus előzetesével (YouTube videó) rögtön levett a lábamról, még az animéknél számomra mindig is idegenül ható 3D animációja dacára is.
Ami megfogott a sztoriban: a musical jelleg, az abszolúte Pixar és újgenerációs Disney rajzfilmek hangulatát idéző családiasság, az, hogy általános iskolások a főszereplők, ráadásul 3 tipikus amerikai popkultúrában tengődő karaktertípus (a vadóc, az emós Adams Family-klón és a gazdag hercegnő). Mindezt a biológiai szertárban életre kelő anatómiai baba eszement humora tetőzte be.
A sztori: a 3 főszereplő kislány iskolájában éjfél után életre kelnek a „tárgyak” és egyéb természetfeletti hatalmak indulnak be. Az anatómiai baba azon kesereg, hogy a biológiai szertár átépítésre van ítélve (Ghibli-féle Kokuriko-zaka karában is egy lebontásra ítélt „termet” akartak megmenteni – a japánok szeretik ezt a fajta „régi dolgok” megmentéséért folytatott küzdelmet, aminek történelmi okai vannak). A szertár megmentéséért pedig a kislányok belefolynak egy furcsa medálok utáni hajszába, amit az anatómiai baba és csontváz segédje asszisztál végig.
A mozifilm annyira keverte a tipikusan nyugatias kliséket (karaktertípusok, musical-betétek, vígjáték elemek stb.) a keleti és elsősorban japános misztikummal, hogy a végén nagyon lapos sztorit kaptunk. A humor csak néha ütött, az elnyújtottnak érzett 90 perc végén én kómás fejjel ültem fel és állapítottam meg azt, hogy jó vígjátékot nyugatias stílusban nem tudnak csinálni a japánok. Az animációval nem is lett volna baj, voltak szép jelenetek, de sajnos nem ütötte meg a mércét a cselekmény maga.
A FUTUROLÓGIAI KONGRESSZUS (The Congress)
Nagy szívfájdalmam, hogy kihagytam a 2013-as Congress-t, avagy A futurológiai kongresszust! Ellenben megnyugtat, hogy január 16-tól (Port.hu szerint 24-től) vetítik magyar mozikban is. Már a film előzetese is magával ragadott (YouTube videó), hát még a sajtóvisszhangja mekkora volt a műnek! Tájékozódásképpen: A szépséges hollywoodi dívát digitalizálják. (Magyar Narancs), Középutak nélkül – A futurológiai kongresszus (Filmtekercs), Szín, fény, hang és fikció (Kulter.hu), Rotten Tomatoes, IMDb.com, Port.hu stb.
A filmet az izraeli zseni rendező, Ali Folman készítette egy regény adaptációjaként (korábbi híres, díjakat bezsebelő alkotása a 2008-as Libanoni keringő). A film élőszereplős elemeket ötvöz az álomszerű, számomra a leginkább a légies Paprikára (Kon Satoshi anime mozifilmje) emlékeztető grafikájával.
A történet szerint a kiégett színésznő, az önmagát alakító Robin Wright, az öregedés és a filmes szakma elutasításának ördögi körébe kerül. A nagy színészi szerepekről örök életében lemaradó és nehezen kezelhető színésznőnek itt az utolsó esélye a nagy ugrásra, amihez csupán digitalizált személyazonosságát kérik 20 évre. Hosszabb gondolkodás után Robin dönt, áruba bocsájtja személyazonosságát, és ezzel olyan filmek, reklámfilmek, szerepek lesznek az övéi, amiket korábban vagy elutasított, vagy amikre nem volt alkalmas. A filmgépezet beszippantja a nő külsejét, s míg érte rajongók milliói epekednek, igazi személyiségéért kesereg, ami senkit sem érdekel.
A kritikusok szerint a film mesterien mutatja be korunk filmiparának társadalomkritikáját, így a sztárkultusz, az örök fiatalságért való őrület és a drogok világát többek között. A grafika lenyűgöző, már az előzetes alapján is annak tűnik, egyszerre szürreális, bizarr, kusza és elvont. Mindenképpen érdemes megnéznie a filozófia és velős mondanivalóra szomjazóknak!
