Murakami Haruki: 1Q84 – Harmadik könyv (2012)
Könyvekről majdnem másfél hónapja nem volt új írás, pedig bújtam kedvenc olvasmányaimat szokás szerint. A vizsgaidőszakot megelőző, majd azzal járó hajtás közepette sok mindent felülírnak most tanulmányaim, így maradhattak el olyan bejegyzések, amelyek György Péter Apám helyett című regényéről, valamint Mishima Yukio Egy maszk vallomásáról szóltak volna (Henry Scott Stokes írta Mishima Yukio élete és halála című dokumentumregényről nem is beszélve). Most is olvasok, éppen a ropogósan kijött Damage Reporttal birkózom, de lehet, hogy a sok szakirodalom miatt később folytatom. Mindezek ellenére pár hete befejeztem a mesteri Murakami Haruki által írt, 1Q84 utolsó kötetét. Éppen szerencsém volt, mert a hazai megjelenés után pár napra fedeztem fel, és rögvest megrendeltem. Megint nem csalódtam Murakamiban. Letehetetlen volt letenni az Ezerkülöncszáznyolcvannégy utolsó kötetét is!
Ez a világ csak látszat világ
A második kötet mondhatni a legizgalmasabb pillanatokban fejeződött be. Tengo a kietlen Macskavárosban rekedt haldokló édesapját ápolva, Aomame kétségbeesett öngyilkosságra készült. Fukaeri, a bonyodalmakat kirobbantó Légből szőtt gubó bestseller névleges írója, pedig matematika tanárunk lakásán időzött. A korábbi kötetek tükrös formában alkotott fejezeteken át gördítették előre a cselekményt, hol Aomame, hol Tengo szemszögéből mesélve a történetet. A harmadik kötetre azonban újított Murakami. A páros fejezetek triumvirátussá varázsolta, és beemelte a korábban jelentéktelen mellékszereplőnek tűnő, torz külsejű Usikavát is a középpontba. Az események pörgése csökkent, mintegy lassított felvételek mentén kikockázott film döcögtek előre, miközben minden szál és szereplő élete véglegesen össze nem fonódott. Eközben a titokzatos kommunista utópiából született Előfutár szektája gőzerővel kezd el nyomozni Aomame után, akit furcsa rémálmok gyötörnek. Az ellentmondásokkal teli nyugalmas hajszában Marcel Proust Az eltűnt idő nyomában című könyve kerül elő, míg a misztikum és minden nemű logika nélküli 1Q84 világa egyre jobban megrázkódik a benne féktelenül csapongó földi, valamint földöntúli erők párharcában.
A regény a konkrét történetén túl, talán azért volt még izgalmasabb a számomra, mert sok helyen egybevágott azzal, amit kortárs média elméletekkel kapcsolatban tanultunk az idén, amiknek a csattanója az lett, hogy nem létezik valóság és Én sem lassan. Murakami néhány utalásával (McLuhan) is utal a lét, az információ hozzáférhetőségén keresztül arra, hogy az embereket lényegében róluk rögzített, akár digitális formában élő bitek írják le. Az égen ragyogó két Hold, a több mint harminc évig magányos társtalanságban bolyongó Aomame és Tengo korunk elszigetelt világaiban élő emberei, akik nem tartoznak sehova, éppen egy hajszállal kapcsolódnak az őket körülvevő társadalomhoz. Bár a digitalizáció e retro környezetben nem igazán van a középpontban, mégis valahogy felmerül a végtelen számú dokumentációk halmazában kutakodó Usikavánál. A regény másik erőssége még, hogy az időben való ugrálás miatt egy fajta dekonstrukción esik át az idő, darabjaira hullik szét és elveszik a linearitás. Főhőseink egyike mindig a jövőben jár, a többiek a múltban kapálóznak, míg álmaikban megint egy másik időzónába keverednek. Mintha a regény jelene teljesen megszűnne, és a könyv első lapjainál ott a sugallt és elkerülhetetlen végkifejlet. Murakami végül ezt a káoszt, ami megmagyarázhatatlan titkokkal, meg nem válaszolt kérdésekkel telítődik, csendesen és észrevétlenül zárja le. Mintha Aomame és Tengo élete egy harmadik világban folytatódna tovább, csak ott már ők írják saját sorsukat, távol a Little People ártó karmaitól, de talán egy merengő boldogság szigeten lebegve, ahol nincsenek halott kecskék, sem kettészakadt személyiségek.
Még egy utolsó megjegyzés a könyvhöz: először féltem, hogy Murakami magyarul megjelent műveinek eddigi fordítását jegyző Erdős György halála miatt nem találnak a helyére megfelelő személyt a Geopen kiadónál, de szerencsére alaptalannak bizonyultak a kétségeim. Nagy Anita ügyesen vette át a staféta botot, és a korábbi kötetek nyelvezetéhez hű fordítást produkált. Minden Murakami rajongónak ajánlom a kortárs japán irodalom eme újabb gyöngyszemét olvasásra. Végül hosszabb is lett a posztom, mint terveztem. Megint rájöttem, hogy egy élvezetes könyvről nem lehet minimális rövidséggel nyilatkozni.
Linkek: Geopen kiadó (a könyv kiadója); Alexandra (könyv); Murakami Haruki (Wikipédia)
