Sandman, Az álmok fejedelme – Prelűdök és noktürnök (1. kötet; 2009)

Sandman, Az álmok fejedelme – Prelűdök és noktürnök (1. kötet)

Sandman, Az álmok fejedelme - Prelűdök és noktürnök (1. kötet)
Sandman, Az álmok fejedelme (1. kötet)

Tudatalattid mélyén elfojtott vágyak, szenvedélyek, dühkitörések helyszíne ez. Édes álmokba bújtatott rémálmaidban bukkan fel az irtózat, a rettegés, a vad és állatias ösztönök vívódó sikolya. Ide száműzetik mindaz, mi nappal nem lehetsz. A félelem mellett azonban a vágy is felülkerekedhet. A vágy, hogy elmerülj bensőd gyönyörű képzelt világában, ahol Te uralkodsz, ahol dicsőségben és szeretetben éghetsz. Egyedül a Homokember ismeri titkaidat, egyedül ő látja szánalmasan elgyötört emberi énedet, elkorcsosult lelkedet. A szenvedő kis lényt, aki valahol félúton megrekedt a teljessé válás érzelmi evolúcióján.

Vérfagyasztó pszichoanalízis vizuális orgiával

Egy éve már, hogy a könyvesboltok képregényes polc rengetegében megakadt a szemem egy különleges borítójú amerikai képregény-sorozat első kötetén. A művészi, absztrakt, ugyanakkor nagyon is beszédes borító egy szimbólumokkal és képzőművészeti utalásokkal teli lenyűgöző utazás ígéretét sugallta olajfestményszerű lebegésével. Ez volt a Sandman, Az álmok fejedelmének 1. kötete, az olasz és francia eredetű, mégis misztikusan csengő Prelűdök és Noktürnök alcímmel díszítve. A zenei szaknyelven előjátékot, lírai jellegű szerenádot sejtető szavak mögött egy varázslatos, 10 kötetig, 74 fejezetig elnyúló, gazdag szimbólumrendszerrel, extrém grafikával játszó történet nyitányát vehettem a kezembe. A kötet pedig lebilincselt szokatlan összetettségével, az európai és amerikai történelem, popkultúra, mitológiák, egyiptomi jelképek mixelésével és a modern képzőművészet extravagáns ötvözetével. Kifejezetten az is neki eshet a képregénynek, aki nincs otthon az amerikai comics világában, sőt, az eddig olvasott mangák mellett egyik legjobb képregényes élményem kezdődött el a Sandmannel.

A képregény mesél a freudi álmokban rejlő elfojtásokról, a szerelemről, az ármányról, a gyarló emberek nagyravágyásáról vagy a világháborúkról, történelmi személyekről, filmcsillagokról. Igazi különlegességét pedig az adja, hogy mindez álmokon keresztül elevenedik meg. Mi lenne, ha William Shakespeare, a vers és színművek mestere, valójában álmaiból merítette Rómeó és Júlia történetét? Ha Káin és Ábel az álomvilágban élő különc figurák, akik egyszerre szimbolizálják a bibliabeli első testvérgyilkosságot, gonoszságon alapuló abszurd komikummal kiegészítve? Ha a görög mitológiából is ismert Párkák, avagy “a három, aki egy”, az Anya, a Banya és a Szűz képében megjelenő szatirikus figurák az álmok földjén, boszis és dögös maca kinézettel vegyítve?

A Szűz, az Anya, a Banya, avagy a három, aki egy. A Párkák, akik kénytelenek Morpheusznak segíteni.
A Szűz, az Anya, a Banya, avagy a három, aki egy. A Párkák, akik kénytelenek Morpheusznak segíteni – mindig másformában jelennek meg a későbbi kötetekben.

A horror képregény apróbb történetekből összeálló komplexitása azonban nemcsak kiváló mesélője, Neil Gaiman miatt hat egyszerre torznak, gyönyörűnek, hanem grafikai kivitelezése is előkelő helyre emeli a vizuális műalkotások ranglétráján. Ott egy kis pop-art és expresszionizmus incselkedik egymással, amott egy minimalista részletességgel játszó szecesszió vagy szürrealizmus bukkan fel, olykor látványosabban Andy Warhol valamint Mucha hagyományait idézve. Ráadásul a japánok sem maradnak ki a képből (hogy manga rajongó énem prezentáljam): történetünk főszereplőjének “jelmezét”, egy japán fekete kimonó inspirálta, amelynek alsó szegélyéről furcsa, lángszerű mintázatok csapnak felfelé. De mi teszi igazán letehetetlenné a képregényt? Egyszerre elgondolkodtató, asszociációk hadát nyújtja az, amiről mesél. A szereplői ízig-vérig esendő emberek, akik instabil identitásaikon egyensúlyoznak. A mellékszereplők mini életrajzaiba is olyan groteszk, letaglózó epizódokat sző Gaiman, amik megráznak, elborzasztanak, de vonzanak is egyszerre, a váratlanul lecsapó bizarr humorról nem is beszélve. A bizonytalan és szenvedő emberek képe jelenik meg benne, akiket álmaik csalnak tőrbe, vagy természetfeletti lények játszanak ki, elmosva álom, történelem és valóság határait. Mindezt pedig egy állandóan változó, színes grafikai felhozatal köríti: gyönyörű színek, igazán expresszív arckifejezések, groteszk szörnyek, szokatlan panelkezelések, hol filmszerű áttűnésekkel, hol klasszikus képregényes megoldásokkal vegyítve.

Az álmok ura: Morpheusz

A kezdetek kezdetén Angliában járunk az I. világháború idején, ahol egy vérbeli mágus, az önjelölt Démonkirály, Roderick Burgess Aleister wych crossi birtokán eltervezi, hogy fogságba ejti a Halált. E nagy volumenű tettével a mágus közösségen belül elfoglalt helyét szeretné predesztinálni, nem mellesleg, mint minden emberi lény, a Végső állomást, a porrá válás biológiai determinizmusát is le akarja győzni. Az Ősi Rejtélyek Rendjének vezetőjeként kezd neki a rituális szertartásnak, amelyen elvileg Halált kellene megidéznie, de Halál helyett egy gázálarcos, ufóra hasonlító lény terem a szeme előtt. Az elvetemült terv kudarcba fulladását a mágus nem tudja elviselni, ezért egy üveggömbbe zárja “vendégét”, megfosztja ruhájától, álarcától, tárgyaitól, és minden nap követeli néma rabjától az örök élet ajándékát. Ezzel párhuzamosan egy furcsa járvány terjed el a világon. Az “Álomkornak” is keresztelt betegség katatóniás, elmezavaros tünetek mellett ringatja ébredés nélküli alvásba a betegeket, akik nem mozdulnak többé, de nem is álmodnak.

Sandman és sisakja, ami inkább hasonlít egy gázálarcra, mint királyi szimbólumra.
Sandman és sisakja, ami inkább hasonlít egy gázálarcra, mint királyi szimbólumra.

Eltelik 70 év, és semmi változás nem történik. Burgess kastélyának rabja nem mozdul, nem beszél, csak csillogó szemeit mereszti fenyegetően fogvatartóira. Időközben Burgess meghal, helyét fia, Alex veszi át. Ekkor egy apró figyelmetlenség miatt kiszabadul a fogoly üvegbörtönéből. A fogoly valójában az Álmok ura (több néven is emlegetik a képregényben pl.: Sandman, Morpheusz), Halál öccse volt. Sandmant, avagy Morpheuszt először a bosszú élteti, majd a tőle elrabolt tárgyakat akarja visszaszerezni: egy homokkal (álomporral) teli tarsolyt, egy sisakot (maszk inkább, ami egy gázálarcra hasonlít), valamint egy vörös rubinkövet, amelybe erejének egy részét zárta. A Morpheusz teremtette tárgyak azonban a legkülönfélébb és legveszélyesebb helyeken tűnnek fel: egy drogfüggő szentélyében, egy démon karmaiban és egy őrült gyilkoló gép kezében. Így indul Sandman szövevényes, apróbb etűdökkel teli kalandjainak sorozata, álmok, gyilkosságok, látomások és a pokol kínzó bugyrain át, bemutatva egy törékeny, ugyanakkor kegyetlen természetfeletti lény jellemét s gondolatvilágát.

24 órás orgia után mészárszék

A Sandman rajzolói ötletesen alkalmazzák a nézőpont váltás technikáját, ami egyfajta titokzatosságot csempész a sztoriba, mellesleg folyamatos kíváncsiságot generál az olvasóban. Különösen tetszettek a Morpheusz szemszögéből „felvett” képkockák, amikor Burgesst eltorzult fejjel, egy gömbből szemlélve látjuk. Történetileg két kedvenc fejezetem van az első kötetből, amelyekben a keretezés is extrém, vagy éppen hagyományos formát ölt (Káin állandó gyilkos tréfái is viccesek, amikből szegény dadogó öcsikéje mindig véresen kerül ki): az egyik a „24 óra” a másik a „Remény a Pokolban”.

Az álomfüggő drogos.
Az álomfüggő drogos.

A „24 óra” valami elképesztően beteg és hátborzongató sztorit kanyarít egy tipikusan hétköznapi, semmitmondó amerikai miliőt kifigurázva. A helyszín egy kis isten háta mögötti éjjel-nappali gyorsbüfé, ahol kis rózsaszín köténykében ismerjük meg a Bette nevű pincérnőt. Az egyszerre szánalmas és öntelt figura megtestesíti az amerikai álmot. Robotol naphosszat a középkorú néni, majd konzervatív, romantikus álmokat sző híres regényírói életéről. Titokban írt novelláihoz törzsvendégeit használja fel alapanyagul, a leszbikus Judyt vagy az érdekházasságot kötött Flecheréket, csak kissé kiszínezi az életüket. A leszbikus csaj Bette novelláiban prűden megy férjhez, Flecherék igazi „papagáj házaspár”, akik együtt halnak, együtt csinálnak mindent. Erre bejön az étterembe Dr. Sors (nála van Álom vörös rubinköve), aki 24 óra alatt szétzúzza ezt a felszínes, békésnek tűnő valóságot (ha az). Először megfigyel mindenkit, majd kifürkészi sötét titkaikat, az egyik nő egy halott csávóra izgult fel, egy kamionsofőr -míg börtönben ült- kisfiúkat kettyintett meg. Kihozza a doki az állatot belőlük, a sötét énjüket, majd tökéletesen manipulálja őket az elméjükön és álmaikon keresztül. Dr. Sors először Istent játszik közöttük, majd mártírt. Van itt öncsonkítás, tömeges orgia, majd sorozatban mindenki kivégez, mindenkit. Mindez annyira brutálisan erősen jön át a képkockákon, amint Dr. Sors vigyorgó, önelégült képpel szemléli az egészet és a maga élvezetére játszik az emberkékkel, mint bábokkal. Itt hagyományosabb, „keretbe zárt világot látunk” mindvégig, majd az őrület fokozatosan robbantja szét a téglalapok egyhangúságát.

A másik sztori, a „Remény a Pokolban”, egy grafikailag is kivételesen szemrevaló cselekménysort mutat be, mikor Lucifer egyik démonjával „vív” párbajt Álom a sisakjáért. Itt minden van, csak az, nem amire az olvasó előzetesen számít. Gaiman ügyesen vezet félre minket, és zúzza szét előzetes elképzeléseinket a történet folytatásával kapcsolatban. A kiszemelt démon rózsaszín és undorító fejjel konferálja fel a mérkőzést egy szex bárra hajazó pokoli mulatóban. Itt egészen eredeti megoldásokat láthatunk a grafika tekintetében, a zárójelenetek pedig sikítanak a lapon (szó szerint).

Sandman alias Morpheusz születése
Morpheusz az Álmok ura.
Morpheusz az Álmok ura.

A zseniális és termékeny polihisztor Neil Gaiman (a Caroline, a Fekete Orchidea, és a Csillagpor írója többek között) képregényíróként, forgatókönyvíróként, íróként, költőként gyúrta újjá a rég elfeledett amerikai képregény-figurát: Sandmant (magyarul Homokembert). A Homokember alakja már 1939-ben megjelent a National Allied Publicationsnál (később DC Comics) – itt Wesley Dodd néven ismerhette meg a képregény guruk közönsége, aki altatógázzal küzdött a rossz fiúkkal (ő is megjelenik a Sandman köteteiben) -, azonban igazi Batmanes szuperhőssé Jack Kirby és Joe Simon felügyelete alatt vált 1974-ben, amit egy harmadik alteregó eljövetele is követett 1988-ban. Neil Gaiman azonban egy teljesen új háttérrel, és megjelenéssel bíró Sandman figurát kreált 1988-tól (negyedik verzió). Egy olyan meseszerű, kegyetlenül rideg, mégis rengeteg populáris, valamint kulturális utalással teli, félig rocker, félig hófehér arcra aszalódott, máskor jóképű halhatatlan lényt, aki a Végtelenek családjának tagja. Ő lett Sandman (Morpheusz), aki gyakran háttérbe húzódik, de minden képkockán ott sötétlik csontvázszerű alakjával, hosszú fekete hajával, csillogó tekintetével, komor és a Sikoly gyilkosát idéző arcával. (A Végtelenek családjába tartozik Álom, azaz Sandman mellett: Halál, Végzet, Vágy, Pusztítás, Delírium és Kétségbeesés. Rajtuk nem fog az idő vasfoga, örök életűek, saját birodalmaikban élnek, azonban gyakran keresztezik egymás útját. Vágy például többször is keresztbe próbál tenni Morpheusznak.) Morpheusz maga egy különc figura, vagy búskomoran gubbaszt a 70 éves távolléte alatt lepusztult kastélyában, gonosz rémálmokat kreál, vagy elszabadult alattvalóit regulázza meg cseppet sem kíméletes módszerekkel. Sötét, néhol szívtelennek tűnő, érzelmek által vezérelt „vámpír” figurának is tűnhet, aki évezredek óta utazik az emberek álmaiban. Mintha a görög mitológia Istenei testesülnének meg benne és még hat testvérében, akik lelkükben emberiek ugyan, de ugyanakkor  érzéketlenül szemlélik az emberiség bukását és felemelkedését. Sandman karaktere egyébként rengeteg dalt inspirált az évek alatt, ezekből részletek „hallhatóak” háttérzeneként több jelenetnél is a képregényben, valamint a Gaiman kreálta Sandman filmes adaptációjával is régóta kacsintgat Hollywood, ugyan a filmes jogok a Warner Bross-nál vannak, de Gaiman  csak hű adaptációt hajlandó elfogadni. A mozifilm óta tv-sorozat adaptáció is felröppent a levegőbe, amit a True Bloodot is gyártó HBO tervezget.

A siker titka, a nők ostroma és retrós hangulat

A képregény nemcsak a számtalan díj miatt érdemel figyelmet, amit az 1988-1996-ig futó dark fantasy pályafutása során besepert magának (pl.: 16-szor kapott rangos Eisner képregénydíjat, illetve a harmadik kötetben található „Szentivánéji álom” című novella World Fantasy Award-ot nyert, ahol olyan ismert írók, mint Norman Mailer, Stephen King és Tori Amos dicséretét érdemelte ki), hanem mert a női olvasók körében is igen nagy bázist sikerült toboroznia magának (amit eddig leginkább a mangák shōjo, josei, vagy akár shōnen világáról mondhattunk el igazán – főleg magyar honban). Ezt nemcsak a néhol horrorisztikus romantikának köszönheti, hanem a rendkívül egyedi és változatos grafikának is. Hol tradicionális zárt keretek között zajlik a dráma, folyik a vér, vagy egy lyukon keresztül látunk mindent, kitörve a téglalapok uralta szabványokból. Van itt ellipszisbe foglalt párbeszéd, a szél fújását vagy a víz hullámzását utánzó, fodrozódó jelenetekkel. Fejezetenként pedig újabb és újabb olajfestményszerű borítót kapunk polcok közé foglalt kerettel, szimbolikus ábrázolással, szimbolikus tárgyakkal. A magyar kiadásra nem is lehet panasz, a puha fedeles borító igazán esztétikus keretet ad a történetnek (a borítókat Dave McKean készítette, akinek az álomszerű, hátborzongató stílusa gyönyörűen reprezentálja Jacques Lacan, francia pszichológus darabjaira hulló emberi testtel kapcsolatos elméletét) ragasztott oldalakkal, a viszonylag közepes, de erős papírminőséggel.

Egy kis expresszív erotika, amikor két test eggyé válik egy férfi álmában.
Egy kis expresszív erotika, amikor két test eggyé válik egy férfi álmában.

A magyar kiadás további érdemei közé sorolható az informatív mini szerzői életrajzok, kommentárok a kötet végén, vagy a Bárány Ferenc írta jegyzetek, amik a DC Comics szuperhőseit mutatja be egy-egy utalás miatt a történetben, vagy kulturális, mitológiai magyarázatokat fűz egy-egy szereplőhöz, vagy felbukkanó motívumhoz. Az irodalmi idézetekért is ő felelt: kapunk itt Shakespeare-től velős mondatokat, vagy részleteket Lewis Caroll Alice csodaországban című könyvéből is. A képregény 1. kötete (ami 8 fejezetből áll) eredetileg magazinban jelent meg a DC Comicsnál, THE SANDMAN 1-8. címen 1988-89 között. Album formátumban 1991 és 1995 között került reprint kiadásra a DC Comics Vertigo nevű osztályáról. A történet úgy tűnik véget ér az első kötetben, de ne tévesszen meg senkit a zárás, hiszen a folytatások még 9 kötetben fognak érkezni (ezekből egyelőre 3 kötet jelent meg magyar nyelven, sorrendben: A babaház, Álomország, Párák évszaka – aktuálisan ebben a hónapban jelent meg a 4. kötet). A képregény kötetei különálló, kerek történetként is olvashatóak, de annyira megragadó a sztori, Sandman és a kisebb háttértörténetek, hogy az ember önkéntelenül is kíváncsi lesz a folytatásra (már ki is olvastam a 4. kötetet, úgyhogy jönnek a kötetek további ismertetői, kritikái.)

Mangás szemmel nézve

A Sandman másik nagy erőssége, hogy a mellékszereplői, az itt-ott felbukkanó karakterei, mint Éva (Ádám párja a Paradicsomból), az angyalian szép Lucifer, Dr. Sors vagy a humoros duó Káin és Ábel (korábbi DC Comics figurák), Morpheusz törődő nővére Halál (meglepő, hogy nőként ábrázolják, akitől mindenki retteg) mit miért tesznek, és milyen jelentőséggel bír a felbukkanásuk. A kusza történetet elsőre a mangás „szocializációm” miatt csak a szöveg szintjén ragadtam meg igazán, csak második olvasásra állt helyre a szöveg és a képek harmóniája. Egy mangában a képek kiegészítik, olykor helyettesítik, erősítik a történteket, itt is jelen volt ez egy-két fejezetben, de több fantáziát igényelt az olvasás, sőt, aktívabban kellett „részt vennem” a történet kreálásában, mint bármelyik mangában. Néha a panelek sorrendje zavart meg (a megszokott japán jobbról balra való olvasásirány, és a szokatlan elrendezések miatt is), vagy a szereplők, akik egyedi jellemzőkkel bírnak ugyan, de egy-két szituációban összekeverhetőek, valamint nem volt mindig tiszta, hogy az adott buborék kihez tartozik. Ezek természetesen a második olvasásra eltűntek, ráadásul fantasztikus élmény volt felfedezni elrejtett utalásokat 20-30 oldallal korábban, érdekes karaktereket megpillantani a háttérben, mint Marilyn Monroe, Elvis Presly, Lugosi Béla vagy John Wayne.

További észrevételem, hogy a szereplők arca sokkal „merevebb”, mint egy manga képregényben. A mangában jobban él a karakterek arca, több is benne az arc közeli jelenet. Itt néha olyan erősen nem jöttek át a karakterek érzelmei (könnyek ábrázolása például nem olyan átütő, a zavar sem, a mangában ezekre több eszközt használnak, plusz más perspektívákat is), inkább a narrátor (mert itt a narráción is nagy hangsúly van, míg egy mangában egyáltalán nem) kommentárjai érzékeltetik a szereplőkben lejátszódó folyamatokat. A jelenetek inkább fotóknak, pillanatképeknek tűntek, míg a japánoknál sokkal több mozgás van egy képen belül pl.: a sokkal több hangutánzó szó, a sebességvonal miatt).

Marilyn Monroe a háttérben, amint egy nekrofil nő végez csalfa férjével.
Marilyn Monroe a háttérben, amint egy nekrofil nő végez csalfa férjével.

Ugyanakkor hangulatát tekintve még egy ilyen újraolvasásért kiáltó képregényt mangában nehéz találni, talán a gekigák világában érdemes először szétnézni, amik virágkorukat tekintve is egybeesnek a Sandman megjelenésével, mint a Lone Wold and Cub (Koike Kazuo, Kojima Goseki közös szamuráj harcos műve), vagy Otomo Katsuhiro cyberpunkos, posztapokaliptikus Akirája, illetve korábbi, szintén horrorisztikus, pszichológiai műve (ami egyben az Akira főpróbája volt 1980-ban) a Domu: A Child’s Dream. Ha a kötetben található „Remény a Pokolban” című fejezet torz világára vagyunk kíváncsiak, akkor Suehiro Maruo munkássága tökéletes párja a Sandmannek, bizarr, európai kultúra elemeit ötvöző képregényei, mint a cirkuszi hátborzongató mulatsággal teli Mr. Arashi’s Amazing Freak Show (1984) garantáltan kicsapja a biztosítékot obszcén erotikájával, és egy kislány igazi szörnyek közé került rémálomszerű látomásaival, igazán részletes, anatómiailag is pontos grafikájával kiegészítve.

Zuhanás a mélységbe, mintha az olvasó maga is az aktuális áldozat mellett lenne.
Zuhanás a mélységbe, mintha az olvasó maga is az aktuális áldozat mellett lenne.

Ha a Sandmant hajazó horror és groteszk humor egyvelegét keressük mangában, akkor Ito Junji művei teljesen telitalálatok e téren, a halbűzös Gyo (2001-2002), vagy az áldozati csillag Hellstar Remina (2005), mind grafikáját tekintve (ugyan fekete-fehér változatban), mind abszurditását nézve tökéletesen hasonul a Sandman bizarr világához. A horror mangák között még Kei Sanbe aktuálisan is futó képregénye a Cradle of Monsters (2010) is szóba jöhet. Az olajfestményszerű borítók terén Japánban Takahashi Tsutomu lehet párja a képregénynek (vagyis Dave McKean munkásságának), akitől a Skyhigh (2001), a Blue Heaven (2002-2003) sötét és emberi sorsokat bemutató paranormális mangái beleillenének egy-egy Sandman alfejezetbe is. (Nála is megjelennek természetfeletti lények, pl.: a Skyhigh-ban az erőszakos halált halt emberek dönthetnek arról, hogy bosszút állnak, újjászületnek, vagy a földön maradnak kísérteni. Ezzel kiváló pszichológiai esettanulmányok tárházát vonultatja fel a manga készítője, a realisztikus, aprólékos grafikáról nem is beszélve).

Kedvenc borítóm a kötet utolsó fejezetéből (Szárnyainak suhogása)
Kedvenc borítóm a kötet utolsó fejezetéből: Szárnyainak suhogása

A színezettség, elvontság, szokatlanul extrém látványvilág terén Nihei Tsutomu mangái vehetik fel vele a versenyt, mint a Blame! (1998-2003) vagy a Biomega (ha amerikai comics szuperhősökről van szó, akkor a Wolverine: Snikt! is az ő műve). Ha a dark fantasy vonalat nézzük, és szimbólumokkal való játékra vagyunk kíváncsiak, mint a Biblia, a Messiás, akkor a magyarul is megjelent Berserk manga (Miura Kentaro készíti 1990 óta) is jó választás lehet a Sandman mellé, vagy a vámpíros, kissé egysíkú, de kultikus és minőségi D, a vámpírvadász is megállja a helyét.

Animékben is találhatunk hasonlóan álmokkal és emberi pszichével játszó alkotásokat. A tavaly elhunyt Satoshi Kon mozifilmjei: a Perfect Blue (1997), a Paprika (2006) vagy a Paranoia Agent (ez tv-sorozat 2004-ből) előszeretettel játszik az emberi elme határainak feszegetésével, a szereplők elfojtott indulatainak váratlan feltörésével, akár egy pop énekesnő tudathasadásos gyilkos túráján, akár egy sci-fi körítésű, álmokban utazó, szorongásos betegeket gyógyító tudós felfedezésein. Aktuálisan még a 2011-es Persona 4 című anime sorozat is passzolna a témához, a Jung pszichológián alapuló álom-álarc-tudatalatti triumvirátusával, igen gazdag asszociációkat vethet még fel. Ehhez párhuzamos gondolatisággal operál a Ghost Hound című anime is 2007-ből. A Sandmanhez teljesen hasonló mangát, animét lehetetlen ugyan találni, főleg a gazdag európai, amerikai kulturális reflexiói miatt, de bizonyos elemei, gondolatai izgalmasabb japán művekben is megjelennek, amik esetleg az amerikai képregény rajongók tekintetét is elmozdíthatja kelet irányába. A Sandman mindemellett túltesz minden eddigi mangás élményemen, képregényben még tényleg nem volt részem ilyen izgalmas, grafikai szinten is mögöttes tartalommal teli alkotáshoz, így nem véletlen a sorozat töretlen népszerűsége. Remélem, az eddig megjelent négy kötetet még követik újabbak magyar nyelven a Cartaphilus Kiadótól (bár angolul beszerezhető mind a 10 kötete), mégis abban van az igazi varázsa, ha az ember kézbe veheti ezt a művet, és minden részletét, minden apróbb, miniatűr képkockáját a maga fizikai valójában fedezheti fel a virtuális olvasással szemben.

Dave McKean festette fejezet borítók [nggallery id=228]
Magyar nyelvű kiadás adatai
  • Cím: Sandman, Az álmok fejedelme – Prelűdök és noktürnök (1. kötet)
  • Írta: Neil Gaiman
  • Rajzolta: Sam Kieth, Mike Dringenberg, Malcolm Jones III
  • Színezés: Robbie Busch, Daniel Vozzo
  • Borítók: Dave McKean
  • Magyar kiadó: Cartaphilus Kiadó
  • Felelős kiadó: Szász Zsolt
  • Megjelenés: 2009
  • Fordította: Totth Benedek
  • Beíró és műszaki szerkesztő: Benes Attila
  • Szerkesztette, a verses betéteket fordította, a jegyzeteket írta: Bárány Ferenc
  • Linkek: Wikipedia (eng); Wikipedia (hun); Libri (hun); Alexandra (hun); Az álom maga (kritika-ajánló)
(Visited 1 217 times, 1 visits today)