Miért olyan híres A szürke ötven árnyalata? Mi lenne, ha manga lenne?

Van aki nagymama pornónak nevezi, van aki szadomazó ponyvának. Igaz mindkét jelző. A szürke 50 árnyalata a jobb nemi életben épphogy csak reménykedő középkorú nők szórakozására íródott, és a gyengéd szextől egészen az erőszakos légyottig van ábrázolva benne minden. Elolvasva a regényt, azt tudom mondani, hogy mérhetetlenül idegesítő, de szokatlanul addiktív egyszerre. Ennyi erőltetett szentimentális jelenetet a Twilight óta nem pipáltam, a szereplők érzelmi intelligenciája nulla, a szadomazó kényszeres „betegségben” szenvedő férfi hős hiteltelen és disszonáns karakter, a főhősnő pedig annyira suta, hogy minden önértékeléssel küzdő hölgy megtalálhatja önmaga tükörképét benne. Vessen rám követ a kritikus értelmiségi tömeg, de mindezek ellenére nem tudtam letenni a könyvet. Annyira fájt, hogy élveztem.

Ha manga lenne, pont ugyanilyen lenne 

Japán képregényekben van egy tipikusan női (egyetemista, dolgozó, háziasszony) célközönségnek szánt műfaj, a josei. Ezen belül is van egy angol oldalakon csak „smut” (szemérmetlenül erotikus) jelzővel címkézett alfaja, amiben az esetlen hősnőt – van amikor fiút – csábít el egy jóképű macsó pásztorórákra. Persze, az együttlétek mellett a romantika és a kapcsolat fejlődése is ugyanolyan fontos. A szokásos érzelmi hullámvasút a „szeret-nem szeret, neki csak a testem kell, de ő szerelemre képtelen” civódások mellett. Ez mennyire összecseng azzal a pszichológiai szakkönyvek ezreit kitermelő, párkapcsolati krízisek alapjait jelentő kérdéssel, hogy a nőknek miért kell a szerelem, a férfiaknak pedig a szex! Ez az általánosan elfogadott különbségtétel a férfi és a nő között a valóságban egyáltalán nem ennyire fekete-fehér.

Japánban bevett műfaj a smut a josei-en belül, olyan kéregényalkotók, mint Shinjō Mayu, Yoshihara Yuki, Ohmi Tomu, Ogawa Yayoi és Enjōji Maki – hogy csak a legtöbbször angolra fordítottakat említsem –  jellegzetes erotikus történeteket írnak. Ezekben a hősnő lehet egyetemista, dolgozónő, családanya, elvált stb. egy a lényeg, hogy a férfi a testén keresztül hódítja meg. Ez a felnőtt nők lelkét és vágyait simogató történetmesélési forma azonban nemcsak Japán-specifikus. Ponyvaregények millió láttak már napvilágot, akár a különféle olcsó női magazinokban is, mint például a Romana – emlékszik még rá egyáltalán valaki? Így egyáltalán nem meglepő, hogy a szintén buja – bár egyúttal ártatlanabb – pillanatokat megélt tinikedvenc Twilight és Vámpírnaplók után, most egy másik alkotás kapott szárnyra. A szürke 50 árnyalatához hasonló sztorik így mindenütt voltak, vannak és lesznek – a lényege nem sokban különbözik a középkorban játszódó ponyváktól, ott ugyanígy parancsolgattak és irányítottak a férfiak -, csak E. L. James könyve a jó marketingnek és a szadomazó elemnek hála siker lett.

Ami miatt mégis időznék még kicsit a josei képregényeknél, az a közönségi reakciók összehasonlítása miatt lenne. Japánban megszokott, hogy vannak ilyen történetek, egyébként is máshogy viszonyulnak a nemiséghez. Ha nem is mindig elfogadott josei mangákat bújni, azért az biztos, hogy nagy sajtó visszhangra és kritikusi kultúrharcra ritka esetben számíthatnak. Ellenben itthon annyi hideget-meleget kapott a szürkeség és annyira sztereotip megkülönböztetéssel nyilatkoznak róla, hogy az ember kíváncsiságát már azzal felkelti hogy milyen sokan irtóznak tőle. Az elnyomó nő fellázad, itt az antifeminista szadó-pornó! Íme egy ostoba történet magányos nőknek, hogy kissé felmelegítse őket a hideg estéken! Ám minél többen beszélnek róla, annál többeket érdekel, és bármily meglepő lehet, de annál többeknek tetszik mindez.

Miről szól A szürke ötven árnyalata?

Nemcsak a nemiségről. Szűz tizenévesnek kell lennie annak, aki pirulva hevül fel a könyvben ábrázolt erotikus jelenetektől – ám ha egy érettebb nővel is megesik ez, legyen, szíve joga. Ami biztos, hogy a szadomazó szál az egyik wow-faktora a történetnek, mert ez annyira tabu, annyira a négy fal közé van zárva és előítéleteknek van kitéve, hogy egy egyébként teljesen sablonos ponyvát szentelni neki, ráadásul 3 kötetest – hát elég vakmerő. Ami nem jelenti azt, hogy kiemelkedően jó, értékes, szórakoztató lenne a regény maga, plusz, abban sem vagyok biztos, hogy a szadomazók világa tényleg olyan, ahogy a könyvben megvan írva.

Ha megint a japán mangákra kacsintok vissza, a tipikus josei-ben nem mondanám, hogy van nyílt BDSM, sőt, az erotikusabb/smut josei-ekben sem, persze, A szürke ötven árnyalatához hasonlóan parancsolgató, a nőt tárgyként kezelő, őt irányító arrogáns ifjú karaktertípus teljesen közkedvelt például a főnök-beosztott, vagy a gazda-szolga viszonyt feldolgozó romantikus képregényekben. Ugyanakkor a BDSM (bondage) téma a felnőtt, 18+-os mangákban kap inkább fő-, illetve mellékszerepet. Ilyen a női célközönségű yaoi (homoszexuális manga) pl.: Hard Core Heart, a férfi célközönségű seinen pl.: Nana to Kaoru, illetve különböző ismert történetek dojinshi átdolgozásai pl.: Ao no Exorcist dj – Dogra. Ez az erős 18-as karikás besorolás nem feltétlenül jelenti azt, hogy kimondottan csak kemény pornókban jellemző a BDSM, lehet akár kiegésztíő elem is egy pszichológia tragéiában. Bár úgy tűnik, hogy Japánban nem tabu erről a témáról írni és rajzolni, ez azonban nem feltétlenül jelenti azt, hogy a tevékenységeket űzőket maradéktalanul elfogadnák. Egyébként a szadomazóba is tudnak a japánok eszétikát csempészni, például létezik a Kinbaku-bi, a megkötözés művészete. Ez a test különféle mintázatok mentén való megkötözését jelenti vékony kötelekkel.

Tehát annak ellenére, hogy az átlagos josei-ben nem tipikus a BDSM megjelenése, mégis ugyanazt adhatja akár egy Yoshihara Yuki mű az olvasójának, mint A szürke ötven árnyalata. Vagyis azt, amire a nő vágyik: törődésre, bizalomra, feltétlen figyelemre, egy olyan elementális erőre, ami magával rántja az ismeretlen veszélybe, ami vonzó. A BDSM-et egyébként nem dicsőíti a regény, kifejezetten egy betegségként mutatja be, amibe a főszereplő menekül. Meg is van még egy tipikus josei elem ezzel: a férfi, aki elveszett és a gyenge hősnőnek a szerelmével kell megmentenie az ő eltorzult lelkét. Az egész könyv emellett az irányítás iránti harcról szól. Arról, hogy a nő a tökéletes férfit hogyan kenje kenyérre és hogyan törje be.

Jó vagy rossz könyv Az ötven szürke árnyalata?

Is-is. Szórakoztatónak, lehet szórakoztató, ha nem idegenkedünk a képtelen szerelmi fordulatoktól, a szappanoperákra jellemző szélsőséges érzelmi kilengésektől és a kendőzetlenül obszcén beszédstílustól, vagy a csapnivalóan megírt szövegektől. Ha elfogadjuk, hogy a könyv hősnője azért annyira üres és átlagos, hogy minél többen tudjanak azonosulni vele, mivel ennek egy célja van: huszonéves főszereplőjén át visszaadni azt, amit az olvasók elvesztettek. Legyen az a fiatalság, a szépség, a szerelem, a bizalom, a szex és még sorolhatnám. Ha Japánban jelent volna meg eredetileg, valószínűleg se film nem készülne belőle, se Ellie Goulding nem énekelne most hozzá dalt, de valószínű, hogy a tömegek figyelmét sem keltette volna fel. Ismertségének talán pont az a kulcsa, hogy a mi nyugati kultúránkban a nők vágyairól és a szadomazó játékokról írni nem megszokott a nagyközönség szemében. Lehet ostorozni bőven Az ötven szürkeárnyalatát, de nem érdemes túl komolyan venni. A könyv egy extrém és erotikus fantáziajáték nőknek, nem jobb, mint a műfaj többi műve, de nem is feltétlenül rosszabb. Olyan, mint a Twilight, csak középkorúaknak szánva. Másrészről pedig pont azzal, hogy ilyen népszerű a nők körében, inkább egy szomorú dolgot sugallhat a mai társadalomról és kapcsolatainkról.

A szürke ötven árnyalata (adatok)

• Kiadó: Ulpius-Ház Könyvkiadó KFT.
• Megjelenés éve: 2014
• Oldalak száma: 524
• Megrendelhető: Libri.hu, Ulpius-Ház, Alexandra