Nehéz úgy animét nézni, hogy ne hasonlítsuk össze másikkal. Egy jelenetsor, vagy egy karakter képes felidézni korábban láttotakat – még önkéntelenül is. A japánok erre számtalan lehetőséget adnak, hiszen mennyiségileg az egyik legintenzívebb „történetontó” ipar az övéké – igazán lelkes termelők, mint a méhecskék. Így szinte lehetetlen olyan sztorit találni, amit másképpen, máshogy, de lényegében ugyanolyan eszközökkel kibontva ne láttunk volna már. Pont ezt éreztem kikristályosodni a kultikus alkotózseninél, Nihei Tsutomunál, mégpedig a Sidonia no Kishi című munkájánál.
Ki az a Nihei Tsutomu?
Egy 1971-ben született, markáns stílust magának tudó művész. A japán cyberpunk szcéna egyik képviselője, aki kevés, bár annál izgalmasabb művel szerzett magának rajongókat világszerte – különösen Németországban szeretik. Itthon még a manga szubkultúrától kényesen elzárkózó klasszikus képregényfanok is ismerhetik a műveit – többek között a szegedi képregényfesztiválon láttam erre példát, amikor az ő munkáit állították ki pár évvel ezelőtt a szervezők.
Tömören megfogalmazva, olyan ő a japán cyberpunk világban, mint Tarantino a hollywoodi paradicsomban. Kevesen ismerik, de sokan szeretik. Figyelmet azért is érdemel, mert ebben az egyediséget nehezen produkáló japán piacon olyan mangákat készített eddig, amik egy undergorund ízlésvilággal megáldott otakunak igazi gyöngyszemek lehetnek, míg a nagyközönség szemében egyértelműen azonosíthatók a nevével.
Nihei Tsutomu ugyanis egy steril groteszkséggel telített, firkaszerű és grandiózus városképpel operáló lángelme. Az apokaliptikus hangulat grafikai megjelenítésének a szakértője. Bizarr és kimondottan sötét képzelt világokat megigéző mangaka. Ezek a jellemzők pont ugyanígy érvényesülnek a 2009-ben indult Sidonia no Kishi című mangájában is, ami 2014 tavaszán 12 részes animeadaptációt kapott.
Egy „túlmisztifikált” alkotó dicső visszatérése?
Nihei Tsutomu ikonikus Blame! című mangájával mutatta meg magát a nagyvilágnak 1997-ben, és az ekkor megalapozottakat ismétli újra és újra a munkáiban. Természetesen jó, ha van valakinek egy karakterisztikus stílusa. De a Blame! óta egyik mangájával sem tudott a cselekmény szempontjából úttörőt felmutatni, mivel hiányzik belőle Urobuchi Gen sokszínűséggel kombinált fordulatossága. Ezzel egyáltalán nem a munkásságának a lekicsinylése a cél, hanem csak jobban pozicionálnám azt, hogy Nihei Tsutomu inkább egy hihetetlenül igéző grafikai talentum, semmint egy történetíró géniusz. Ezt pedig a Sidonia no Kishi nagyon jól prezentálja.
Másrészt, érdekes, hogy egy rendes Tsutomu anime megszületésére pont idén került sor. Mert a Blame! 2003-ban kapott kíméletlenül rövid terjedelmű animeadaptációt – részenként 6 perces feldolgozásról van szó, pedig az alapanyag 10 kötet hosszú! Feltételezem, hogy egy teljes Tsutomu anime a ’90-es években robbanhatott volna, mert komorságában és erőszakosságában hasonlít Hideaki Anno Neon Genesis Evangelionjára. Talán azért nem jött ki egy hosszabb anime akkor, mert nem tudták volna visszaadni Nihei grafikai világát? Attól tartottak, hogy a szintén cyberpunk vonalon futó rivális, a Ghost in the Shell lenyomja a toplistákon? Vagy, mivel eleve kicsi a japán cyberpunk rajongók köre, ezért nem is érte volna meg animére adaptálni a műveit?
Nyugaton elég masszív fantábora van Niheinek, így például egy külföldi piacra szánt feldolgozás valószínűleg kifizetődő lett volna, sőt, akár megismétlődhetett volna a Ghost in the Shell külföldi sikere. Mindenesetre úgy tűnik, hogy 2014-ben a niche piaci logika megerősödésével párhuzamosan Nihei munkássága is megérett arra, hogy végre rendes animesorozatot kapjon.
Sidonia no Kishi manga és anime
Annak ellenére, hogy a komolyabb sci-fi sorozatok viszonylag a perifériára szorultak Japánban, a Sidonia no Kishi mégis jól teljesített. Ezt köszönheti talán annak, hogy története az űrben játszódik, egy gigászi csatahajón, aminek belseje egy mesterséges bolygó felszínére emlékeztet. Ehhez hasonlót talán az Urobuchi-féle Gargantia on the Verdurous Planetben láthattunk, ahol az úszó hajóvárosok nyújtottak szokatlan vizuális élményt.
Továbbá a Sidonia tinédzser katonáinak egy legyőzhetetlennek tűnő ellenséggel folytatott harca kísértetiesen emlékeztet egy vitatott műre. Sőt, még a címük is összecseng. Ez pedig nem más, mint a Shingeki no kyojin. A Sidonia manga eddigi köteteinek átolvasása után csúcsosodik ki a leginkább a hasonlóság, mivel mindkettőben túlerőben lévő, torz ellenfelek tőrnek a főszereplők életére, a megmaradt emberiség „elkerítve” tengeti látszólag kiegyensúlyozott életét, a vezetőség valami hajmeresztő tervet sző a háttérben, a mutáció és az emberkísérletek furcsa hibrideket szülnek.
Sci-fibe öntött Shingeki no kyojin?
A plágium gyanúja ellenben teljesen kizárható. Szó sincs arról, hogy Nihei esetleg utánozta volna Isayama Hajimét, vagy éppen fordítva. A két manga szinte egyszerre indult 2009-ben, azzal a különbséggel, hogy az egyik seinen, a másik shōnen célcsoportra fókuszált. Inkább az az érdekes, hogy míg a Shingeki no kyojin blockbuster animesorozat lett, addig a Sidoniának kevésbé sikerült ennyire befutnia.
Pedig jó az alapkoncepciója. Egy ideig fordulatos is, mivel alkalmazza a mindig erősebb és erősebb ellenfél színre lépését, bedob jóból rossz oldalra álló karaktereket, ezzel fektetve hangsúlyt a szélsőséges érzelmekre, kicsit ad a háremre is példát és a váratlan halálesetektől sem kíméli az olvasókat. Bár a mangának van két apró gyengesége: néha Nihei hajlamos a túl gyors ugrálásra a jelenetek között, amik miatt nehezen követhető a sztori, másrészt, a cselekmény egy pont után leül és csak önmagát ismétli. Ellenben kíváncsivá teszi az olvasót. Vajon milyen finálét szán a karaktereinek?
Mennyire jó az anime?
Nagyon jó. Szerencsére az anime a manga cselekményét tökéletesen adaptálja, de egyúttal könnyen fogyaszthatóvá teszi azt. Izgalmasan jön át a szimpatikus főhős, Tanikaze kálváriája, aki váratlanul csöppen a harcokba, és egy mechával lesz kénytelen küzdeni az életben maradásért – azért elég ismerős settings, ugye? Örömhír, hogy Ikari Shinjivel ellentétben jócskán van vér a pucájában. A cool érzést azonban elnyomhatja a CG animáció, ami olykor darabos és lassú. Ám míg a nézők ezen fanyalognak, addig az anime- és játékipar résztvevői istenítik az sorozat látványvilágát.
Például a Metal Gear készítője szerint végre egy olyan anime ez, ami felidézi a japán popkultúra coolságát, amire ritkán van példa, plusz magába olvaszt mindent, ami Made in Japan: manga, mecha, cel animáció (valami spéci videojáték animációs fogás), kandzsi stb. Erre pedig még Hollywood sem lenne képes. Egyébként a második évad már idén novemberben jön.
Ajánló
Akik régóta vágynak klónokkal teli sci-fi animére, ami egyúttal űrhorror is, fénykard suhogásnál is hangosabb és élvezetesebb űrbéli hangeffektekkel – a Sidonia anime a valaha hallott legprofibb háttérzenei és akusztikus produkciót tette le az asztalra – azoknak bátran ajánlom fogyasztásra. A történet komoly, véres és még a dizájnjában is elüt a tipikus tinianiméktől – mégha itt is pont serdülők vannak a porondon. Az akció látványos, sok-sok csodakék lens flare szaladgál a képernyőn, a CG elbátortalanítható lehet, de egy idő után a kutyát nem zavarja.
