A lolita stílus és a cosplay
A sajátos öltözködési stílust megjelenítő csoportkultúrák a globalizáció révén világszerte is követőkre tettek szert, különösen a japán utcai divatirányzatok (Japanese Street Fashion) soraiból kiemelkedett stílus, a lolita. A lolita stílust a 21. századi japán ifjúsági kultúrák közé sorolják, amiről szerzők sokasága elmélkedett, így kifejezetten kedvelt téma a kutatások terén. A következőkben ezekből a lolita kutatásokból szemléltetek néhányat Theresa Winge Lolita aesthetic and identity című írása nyomán, azzal a kérdéssel kezdve, hogy mi, ki az a lolita?
A lolita style esztétikája sok hasonlóságot mutat a cosplayjel, mégis elkülönítik egymástól a kettőt. Ez azzal is magyarázható, hogy a cosplay mindig feltételez egy már kitalált karaktert, akit a cosplayes öltözékével és viselkedésével reprodukál, ezzel szemben a lolita stílus alapja nem egy karakter, hanem egy öltözködési és viselkedési szabályrendszer, amit különféle alirányzataiban (gothic, sweet, punk, wa, guro stb.) eltérő módon kombinálnak a kreatív tini divatdiktátorok. Nyugaton legtöbbször azonban erotikus értelmezést társítanak a lolitához, pedig a divatstílus űzői mereven elzárkóznak ettől.
A lolita stílus nem a professzionális és mainstream ruhatervezők munkáiból táplálkozik, hanem a lényege az, hogy a lányok saját maguk teremtsenek egy egyedi, alternatív öltözéket maguknak, gyakran más szubkultúrák, például punk és emo elemeinek felhasználásával. Amikor lolitákkal beszélgettem, ők azt is mondták, hogy sértő lehet a számukra, ha cosplayesnek nevezik őket. Theresa Winge kortárs divat- és szubkultúrakutató a Lolita aesthetic and identity című esszéjében fejti ki, hogy a loliták nem igazán tekintik a cosplayeseket a „szubkultúrájuk” részének, mert azok nem érthetik meg az ő kultúrájukat:
„…cosplayers are not really considered to be part of the Lolita subculture: even though they share the same aesthetic, Lolitas feel that cosplayers do not really understand Lolita culture.” – Winge (2013, 196)
Kawamura Yuniya (2006, 193-194) írásában azt mondja, hogy a loliták paradicsoma a Harajuku negyed Tokióban, ahova szocializálódni és fotósoknak pózolni járnak. Maga a lolita kifejezés pedig Vladimir Nabokov 1955-ös regényéből származik, amiben kiskorú, szexuálisan éretlen, de egyúttal a szexualitás tárgyaként megjelenő kislányt nevezett így a szerző. A lolita stílust űzők csak az elnevezést vették kölcsön, a kifejezést már más értelemmel látták el. A szexualitástól elzárkózva az 1970-80-as évek „kawaii” (aranyos) trendjeire vezették vissza az irányzatot. Kawamura ezzel együtt a lolita forrását öt területről származtatja: 1) a visual kei bandák világa; 2) a brit viktoriánus kori (és rokokó) ruhastílusok; 3) Lewis Caroll Alice csodaországbanja; 4) a porcelán babák mozdulatlan szépsége; és 5) a japán popkultúra, azaz az animék és a mangák univerzuma.
Emellett Kawamura (2006) szerint a mai japán lolita a viktoriánus gyermekkorról egy idealizált képet teremt, miközben a felnőtt női test szexuális jegyeit elrejti (például a mell elfedése, leszorítása, nagy szoknyával a fenék és a csípő elfedése). Kawamura amellett érvel, hogy a lolita stílus nem merül ki abban, hogy egyedi divatstílust teremtsenek és jelenítsenek meg a művelői, hanem van politikai és ideológiai szerepe. A lolita a hagyományos japán értékeket (pl.: nőiesség és maga a japán kultúra) kérdőjelezi meg. Osmud Rahman és kollégái (2011) már azt mondják, hogy a lolita Japánban és általában Ázsiában egy válasz a társadalmi nyomásra, miközben követői a fantáziájukat valósítják meg. Lehetőséget ad arra, hogy a mindennapok problémái elől elmeneküljenek a fiatalok és levezessék a fiatal nőként átélt gondjaikat, elbújjanak azok elől a kötelezettségek és nemi szerepek elől, amit a társadalom megkövetel tőlük. A lolita a kortárs japán szexualitás és gender politika bugyraiba olvad bele.
Winge (2013, 195-196) sem hiányozhat a lolita értelmezők sorából. Ő a jelenség karnevál jellegét emeli ki, azaz, művelői egy ritualizált performansz kíséretében törnek ki a japán társadalom normáiból. Elhatárolják magukat a fiatalok a tömegkultúrától, miközben nem vetik el teljesen a japán társadalomban eredendően meglévő kollektivitás elsőbbségét. Ráadásul a női nemiség passzivitását hirdeti a szűzies gyereklány illúziójának megidézésével, ugyanakkor, babaszerűségük miatt („doll-like Lolita”) egyben teret is ad annak, hogy a fiatal lányok, nők kiéljék és performálják szexualitásukat.
Persze itt jönnek a képbe a botrányok, amik Japánban és nemzetközileg is elég gyakoriak. Itt a „lolicon”, avagy „lolita complex” jelenség kap reflektorfényt, ami a pornográf mangákban igen kedvelt téma. Ezekben a pubertás kor előtt álló kislány iránti szexuális vonzalom, vele való szexuális aktus megjelenítése történik. A lolita stílus ettől a műfajtól határozottan elhatárolódik, inkább csak a „living dolls that young girls” (élő babák, akik fiatal lányokként léteznek) koncepciót érzi magáénak. Ennek ellenére miért lehet a „lolicon/lolita complex” ennyire elterjedt a japán médiatermékekben és így a japán férfiak körében? Vera Mackie (2009) azzal a válasszal állt elő, hogy a japán férfi azért vonzódik a lolitához, mert tőle kevésbé „fél/tart”, mint egy érett nőtől. Paradox módon a lolita pont a nőre háruló társadalmi nyomástól és felelősségvállalástól menekül a gyermeki ártatlanságba, nem azért, hogy az őt elnyomó férfiaknak a kedvében járjon. Ennek ellenére mégis szexuális „játékszerré”, szexuális tárggyá válik a férfi tekintet kereszttüzében.
Nos, a cosplay mögött a lolita kapcsán kifejtett elméletek szintúgy meghúzódhatnak. A cosplay is lehetőséget ad a társadalmat szabályozó béklyók alól való kitörésre, mivel a névtelenség és egy fiktív karakter álarca mögül kiélhetik vágyaikat a rajongók. Szeretetet, kedvességet, elfogadást kapnak egy őket támogató közösségtől, játszhatnak a tabukkal, feszegethetik nemiségük határait, például a slash cosplay és a crossplay egy jó terep erre. (A slash cosplayben azonos nemű karakterek között sejtetnek homoszexuális viszonyt a fanok, ami egy vágy a részükről, hogy kedvenceiket együtt lássák. A crossplay az, amikor ellenkező nemű karaktert cosplayelnek a fiatalok.)
A cikk megírásához az alábbi tanulmányt használtam fel: Winge, Therèsa M. (2013). Lolita aesthetic and identity. In Sara Bragg and Mary Jane Kehily (eds.). Children and Young People’s Cultural Worlds: Second Edition. (pp. 167-219). University of Bristol (UK): Policy Press; 2 edition.
A cosplay során a gyermekkori jelmezes szerepjáték nyújtotta öröm és felszabadultság éled újjá, ami menekülés lehet a társadalmi problémáktól és a felnőtté válás folyamatát kísérő stressztől, amit a megfelelési kényszer, vagy a következőktől való félelem válthat ki pl.: munkanélküliség, kilátástalanság, válság, mama hotel, magány, párkapcsolati válság, a házasság intézményének a válsága, a nyugdíj nélküli öregkor, létbizonytalanság stb. Emellett a cosplayben is megjelenik a tömegkultúrától való elhatárolódás, a kitűnni vágyás, illetve az, hogy a cosplayes a testi adottságaiból adódó esetleges kisebbségi komplexusát legyőzze. Mindeközben a cosplayesnél működhet olyan motiváció, hogy ő tudatosan szexi, így nőies/férfias akar lenni a beöltözés során, de kutatásaim alapján úgy tűnik, hogy a tudatos szexiség olcsónak, degradálónak és így elítélendőnek tekinthető sokszor a szubkultúra véleményvezérei részéről, ami így összecseng a loliták erotika felé irányuló érzéseivel is.
Előzmény: A cosplay, mint a globális popkultúra része
Folytatás: A cosplay Magyarországon és egymás szemében
(Kattints a címre a folytatásért.)
Az utolsó bekezdés nagyjából le is fedi az én saját, a cosplayről alkotott véleményemet, főleg ami a kitűnni vágyást illeti.
Emlékeim szerint ez már a gyermekkori farsangi bálok alkalmával is így volt (nem mintha a mostani cosplayezés bármiben is különbözne attól), legalábbis mifelénk senki sem azért öltözött random vagy Disney hercegnőnek illetve Batmannek (amiből mindig volt egyszerre vagy öt), mert annyira-de-annyira szerette volna az adott karaktert hogy azonosulással akart közelebb kerülni hozzá (amely magyarázat részemről mindig is egy ritka nagy, mondvacsinált ostobaságnak tartottam), hanem egyszerűen csak éppen az volt a Menő.
És meglátás szerint a cosplay többnyire ugyanezen az elven működik. Itthon is nem azért öltözik minden második cosplayes Naruto vagy Bleach karakternek, vagy valami olyasminek amit éppen hype-ol a közösség, mert olyan sokat jelent számára az adott szereplő, hanem mert az a legismertebb, és azzal vívhatja ki a legtöbb elismerést az animes táborban. Aztán persze vannak olyanok is, akik direkt szembe mennek az árral, és olyan karaktert választanak akit alig ismer valaki, így demonstrálva az animes műveltségüket, és hogy ők ezzel számítanak különbnek másoknál.
Mindenesetre, én nagyon ritkán hiszem csak el, hogy a cosplyezés a karakterek szeretetéről szól, nem pedig az animesek feltűnési mániájáról.
„Maga a lolita kifejezés pedig Vladimir Nabokov 1955-ös regényéből származik, amiben kiskorú, szexuálisan éretlen, de egyúttal a szexualitás tárgyaként megjelenő kislányt nevezett így a szerző. A lolita stílust űzők csak az elnevezést vették kölcsön, a kifejezést már más értelemmel látták el”
Aki Vladimir Nabokov kifejezését veszi át, ne csodálkozzon és háborodjon fel azon, ha a erotikát is belekeveredik a dologba. Mert ha nincs benne valami, akkor minek is pont ezt szemelték ki névnek, miért is nem bármi mást?