Távol-keleti kultúra a globalizált világban konferencia: Képzelt karakterek bőrében 2.

A cosplay, mint a globális popkultúra része

Első utam témám megtalálása után a könyvtárba és (kiemelten) az internetre vezetett. A cosplayt vizsgálva számtalan angol nyelvű irodalomra bukkantam, közülük is kiemelten Theresa Winge (Body Style, Costuming the Imagination: Origins of Anime and Manga Cosplay, Lolita aesthetic and identity), Frenchy Lunning (Cosplay, Drag and the Performance of Abjection) és Michael Bruno (Cosplay: The Illegitimate Child of SF Masquerades, Costuming a World Apart: Cosplay in America and Japan) írásai bizonyultak informatívnak a számtalan angol-amerikai és kínai egyetemi szakdolgozatok mellett (ezek listáját a cikk végén megtalálod). Az olvasottak alapján, a következőket mondhatjuk el a cosplayről:

A szerepjátékkal egybekötött beöltözést, azaz a kedvenc karakterek bőrébe való bújást jelenti a cosplay (egyrészt). A japánul „kosu-pure”-ként használt kifejezést a „costume” (kosztüm) és „play” (játék) angol szavak összevonásából alkotta meg a szintén japán Takashi Nov (Noboyuki) 1984-ben (Lunning 2011, 71). A cosplay, mielőtt a nevét megkaphatta volna, már bizony javában létező jelenség volt, sőt, többnyire Japánhoz társított formájának egy óriási löketet pont az amerikai kultúra adott, akárcsak az anime-manga 1950-es évekbeli nagy „boom”-jához. Michael Bruno szerint, az 1980-as években ugyan megjelentek olyan japán animefanok, akik kedvenc karaktereiket rajzolták pólóikra – ez lenne a cosplay japán őse? Emellett állítólag 1983-ban az Urusei Yatsura című animéből, egy Lumotnak öltöző fiatalnak volt az első teljes jelmeze Japán mai napig legnagyobb conján, a Comiketen. Első cosplayhez hasonló megjelenésként emlegetnek egy kritikai megmozdulást is a források, amikor Kotani Mari feminista sci-fi kritikus parodizált egy animekaratert annak bőrébe bújva.

Takashi Nov cosplay ötlete azonban nem a „Nihonban” élő otaku öltözködési szokásaiból pattant ki ’84-ben, hanem egy amerikai tapasztalat ihlette a fogalom megalkotását. Ebben az évben látogatott el az úriember a Los Angeles Sciences Fiction Worldconra, ahol lenyűgözték az amerikai fanok Star Wars és Star Trek kosztümjei, az egyéb sci-fi, fantasy és egyedi tervezésű jelmezekről nem is beszélve. Erről az élményéről kellett egy cikket írnia, amiben a japán rajongókat is ösztönözni akarta az Amerikában látott színvonalas és tömeges beöltözésre. Angolul e jelenségnek a „masquerade” volt az elnevezése, amire  japánunk nem talált helyénvaló és catchy szót anyanyelvén, ezért alkotta meg a szubkultúra számára a „cosplay” (a jelmez megnevezése) és a „cosplayer” (aki a jelmezt viseli) szavakat (Winge 2006, 65-77; Lunning 2011, 71-88).

Miért lehettek ennyire meghatározók az amerikai beöltözés hagyományai? A beöltözés, mint tett, sokkal elfogadottabb gyakorlatnak számított mindig is az Egysült Államokban. Nemcsak a sci-fi és fantasy rajongók körében volt népszerű az 1960-as évektől kezdve, hanem az 1970-es évektől a live-action role-playing gamek is kiváló alapot adtak hozzá, valamint a reneszánsz vásárok (a legtöbb amerikai tv-sorozatban láthattok erre példát) és maga a Halloween is. Persze, ezek mind olyan színterek voltak, ahol a játékosság, a szórakozás érdekében és mindenekfelett öncélú jelleggel öltöztek be a résztvevők. Ezek után egész gyorsan megjelentek az anime-manga jelmezben tündöklők is, kiemelten a California Comic Conon 1980-ban és más sci-fi és fantasy conokon (Winge 2006, 65-77; Lunning 2011, 71-88).

Nem kellett hát sok ahhoz, hogy Takashi Nov és az anime-mangafanok közvetítésének hála a cosplay kiteljesedjen mind Japánban és Amerikában, sőt, egymásra kölcsönösen hasson a két „világ” – így a globalizáció termékének is tekinthejtük a cosplayt. Ám mindezek ellenére mára látványos különbségek alakultak ki e két cosplayes kultúra között. Egyrészt, Japánban a cosplayeseket a kollektivizmuson alapuló szellemiség miatt vagy körül határolt keretek között engedik kibontakozni, vagy deviánsnak és így elítélendőnek tekintik őket, főleg az anime-manga cosplayeseket, az otakukat. Winge 2006-os beszámolója és Michael Bruno cikke szerint is, nem szívesen látják őket az anime rendezvények bizonyos részein, és a rendzezvényen kívül sem hordhatják mindig a jelmezeiket, van, hogy nem is mehetnek be rendezvényekre beöltözve.

„In Japan, cosplayers are not welcome in certain areas beyond the convention, and some convention request that cosplayers not wear their dress outside the convention.” – Theresa Winge (2006, 73)

A rendezvények helyszínén kívül nem ülhetnek be bárhova, mondjuk egy étterembe, mivel a nem beöltözöttek az otakukkal azonosítják őket, akik egy elítélt társadalmi osztály tagjai Japánban. Ennek ellenére a számukra kijelölt éttermekben, kávézókban (akár maid kissák), boltokban (anime stúdiók gyártotta termékek, így cosplayek, cosplayes kiegészítők is szabadon vásárolhatóak itt, csak nagyon drágán) és bizonyos tokiói városrészekben – például Harajuku negyedben; – szabadon mozoghatnak. Amerikában ilyen nincs. Kosztümben bárki, bárhova bemehet, többek között Takashi Nov is ezt a korlátlan önkifejezési szabadságot írigyelte meg Michael Bruno szerint. Ugyanakkor az amerikaiaknál nincs olyan kiépült kereskedelmi hálózat a cosplayhez kapcsolódóan, mint Japánban, tehát a kiegészítőket főleg az interneten, vagy a conokon limitált példányszámban vásárolhatják meg az amerikai fanok, illetve helyi rajongók adhatják fejüket arra, hogy szubkulturális vállalkozókként (Kacsuk 2007, 32) látják el társaikat. 

Ha már különbségeket mutatok be. A cosplay-versenyek is másként zajlanak a két kultúrában, ami az eltérő nevelési és szocializálódási szokásokra vezethető vissza. Amerikában, ha felvonulnak a cosplayesek a színpadra, akkor fontos a színészkedés, a játék, a humor – egyszóval az előadás, a produkció, a „performance” jelleg. (Winge, 2006) A lényeg még, hogy saját személyiségüket is kifejezzék, így téve egedivé produkcióikat (nem ritka az éneklés, a tánc és a szavalás a színpadon). Japánban a statikus divatbemutató hangulata dívik. Az adott karaktert jellemző pózba állnak a cosplayesek, amiket könnyen megtanulhatnak, hiszen számtalan animeszereplőket bemutató albumot adnak ki Japánban, amikben nemcsak különféle jelmezekben, de pozitúrában is láthatják kedvenceiket. Emellett jellegzetes mondataikat idézik fel és a tökéletes utánzásra törekednek (nem véletlenül mondják hát a japánokra, hogy kíváló „copycat„-ek).

Összegezve, az eddigiek alapján a cosplayt egy olyan rajongói aktivitásként ragadom meg, amikor az anime-mangafan, vagy bármilyen más szubkultúra (gamer, geek, képregény fan stb.) tagja egy médiatermékben megjelent, kitalált és fiktív karakterért rajong, rajongását pedig úgy fejezi ki, hogy ennek a karakternek a jelmezét, viselkedését és személyiségét ölti magára. Olyan utánzás ez hát, ahol nem csupán egy jelmez felvételéről van szó, hanem szerepjátékról a szó pszichológiai értelmében. A beöltözött fanok pedig ezen keresztül a jelmezen és karakteren keresztül kerülnek interakcióba a fan közösség tagjaival, így szócializálódnak és fejezik ki szubkulturális identitásukat. A cosplaybe pedig számtalan további fogalom beleolvad, mint a szépség, az identitás, az önmegvalósítás, az ideálok, a rajongás, a divat, a nemverbális kommunikáció, a performance (művészi értelemben) stb. Emellett a cosplay a mainstream kultúrával szembeforduló, valamilyen szinten lázadó aktivitásként is értelmezhető.

(Megjegyzés: Nem tértem ki cikkemben a cosplay európai hagyományaira. Ennek oka részben az, hogy a cosplayről fellelhető tudományos cikkek elsősorban angolul álltak a rendelkezésemre, nomeg a nyelvi akadályok miatt elsősorban angol irodalmakat is kerestem eleve. Ennek ellenére azzal a feltételezéssel élek, hogy az európaiak karneváli szokásaiba pl.: Velencei karnevál – tökéletesen illeszkedik a cosplay, ami a játékos vadságnak és a szerepjátéknak teremt egy újabb színteret.) 

Előzmény: Az író vallomása: miért érdekel engem a cosplay?

Folytatás: A lolita stílus és a cosplay

(Kattints a címre a folytatásért.)