Jankovics Marcell: Az ember tragédiája (magyar rajzfilm; 1988-2011)

Jankovics Marcell: Az ember tragédiája (magyar rajzfilm; 1988-2011)

Tegnap nagy meglepetésben volt részem. Abban a tévhitben éltem, hogy Jankovics Marcell monumentális művét, a 23 évig készült Madách Imre mű rajzfilmes adaptációját csak Budapesten fogják vetíteni, így a világ premierhez képest jó sokára tudom majd megnézni. Azonban tévedtem. A szegedi Belvárosi Mozi is vetítette az elmúlt hetekben ezt az alkotást, a tegnapi utolsó előadáson pedig részt is vehettem – két lelkes leányzónak hála. Elgondolkodtató és maradandó élmény volt a terjedelmét tekintve is küklopszi méretekkel bíró adaptáció, a történelmi utalások és művészettörténeti megjelenítések komplex hálózata pedig végérvényesen meggyőzött arról, hogy egy mesterművet láttam.

Nem ő a bűnös, hanem a kor, mely nemzette

Madách Imre (1823-1864) színműve, Az ember tragédiája, nemcsak irodalmi óráink keserves vagy éppen élvezetes elemzéseinek emlékével bír, hanem a magyar irodalom és drámaírás egyik legkiemelkedőbb filozófiai alkotását is tisztelhetjük benne. A számtalan színpadi adaptációt megért művet, a 2011-ben 70. életévét betöltő művész, Jankovics Marcell egy merész és időigényes munka után bocsátotta útjára rajzfilmes feldolgozásban is. Nehezen emészthető alkotást kaptunk ugyan, ami újranézésre sarkallja a nézőt, de a vizuális kivitelezés esztétikai tekintetben levett a lábamról. A színes, vagy éppen fakó figurák egymásba olvadó kígyótánca, a test, ami arccá transzformálódik, és az árnyak, amelyben a gonosz lakozik – mind ötletes grafikai munka eredménye. Egyszerre éltem át valami új, mégis valami ismerős látványát, mivel számtalan figura juttatta eszembe a Magyar népmesék sorozat, vagy éppen a János Vitéz (1973) és a Fehérlófia (1981) jeleneteit (szintén Jankovics Marcell munkái). A legbravúrosabb élmények közé tartozott, hogy Jankovics nem egy átfogó képi világot tárt elénk, hanem Ádámunk útját követve vezetett át minket a letűnt korok tengerén, az adott „kor szellemét” tükröző grafikai kivitelezésekkel. Így kaptuk az egyiptomi szín darabos mozgását a jól ismert falfestményekről, Rómában merev szobor figurák játszották el a hedonista életimádatot, keresztes hadjáratoknál szenteket megjelenítő mozaikszerű táblaképet láthattunk, míg a tudomány forradalmával párhuzamosan minden részletet felfedő, a düreri metszetek világát idéző miliőbe csöppentünk. Mindezt Mozart és Sáry László komponálta zeneművek és élvezetes szinkronszínészi munka gazdagította. Nem véletlen tehát, hogy még az utolsó szegedi vetítésen is telt ház várt ránk.

Hol van Isten? Mi a haza, s a szerelem? Mi célja létezésemnek?

Ezek csupán nyersen kiforgatott kérdések, amelyek Az ember tragédiájának felszínén úszkálnak gondolati hálóinkba gabalyodva. A rajzfilm sokkal több ennél, főleg ha sikerült elcsípnünk egy-egy szellemes rejtett üzenetet a képi szimbólumok hadában. A sokak által ismert történet szerint: Isten miután megalkotja a világot, hátradől képzeletbeli székében, de Lucifer nem pihen, így az első emberpárt, Ádámot és Évát csalja bűnbe. A tudás fájából kóstolván a két lélek egy fájdalmas és csalódásokkal teli utazásra indul a történelem mókuskerekén, ahol háborúkat, különböző társadalmi formációkat, a tudomány fejlődését és az ember elállatiasodását tapasztalják meg első kézből. Éva szerepe pedig sokkal több Adám céltalannak tűnő utazásainál. Éva nemcsak egyetlen nő, hanem számtalan alakban tűnik fel. Ő a kitaszított hadvezér hűséges hitvese, Kepler csaló felesége, de a pórnép asszonya, egy cafka, szerető anya. Éva az, aki a pusztulás felé vezető első lépést megtette, de mégis ő lesz az, aki a szenvedélyt, a szerelmet, a szeretetet hordozza magában. Számomra mindig is ő az a kapocs, ami Ádám emberségét megőrzi, és figyelmezteti megtévedt lelkét a legfontosabb dologra: ha azt hiszed elvesztettél mindent, még mindig marad egy utolsó dolog, ami csak a tiéd, senki se vehet el tőled: a lelkedet.

Az ember tragédiája Jankovics Marcell szemével

A rajzfilm közben bizonyos jeleneteknél felrémlett az eredeti mű itt-ott (megkopott emlékezetemben felsejlettek az olvasottak) – a csillagász Kepler, vagy a hidegségről árulkodó falanszter epizódnál tapasztaltam mindezt elsősorban-, azonban nem bírtam ki, hogy hazatértem után ne vegyem elő rongyosra foszlott ’71-es kiadását az eredeti színműnek. Most újraolvasva a részeket még mindig hallom Lucifer cinikus, élesre köszörült nyelvének ugratásait, Ádám kétségbeesett bársonyos hangját és Éva kacérkodó, vagy éppen ártatlanságát feláldozó kedvességét.

Az eddig olvasott kritikák miatt itt megállnék egy pillanatra. A rajzfilmet éltető, vagy éppen annak hibáira rávilágító kritikusok jobbára szót sem ejtettek a szinkronszínészi teljesítményről, ami pedig lenyűgöző volt. Lucifert Usztics Mátyás, Évát Bertalan Ágnes, míg Istent Szilágyi Tibor szólaltatta meg – Ádámra sajnos nem sikerült rájönnöm, pedig pár oldalt átböngésztem azért, hogy kiderítsem ki bújhatott meg a karaktere mögött. A színészek élvezetes játéka a saját hangjukkal nálam rengeteget dobott a néhol mozdulatlan szereplők párbeszédein. Ráadásul Évánál félelmetes, hogy Bertalan Ágnes hogyan képes az egyik pillanatban szűzies lánykaként „kéretni magát”, a másikban mindent megélt szajhaként szórakoztatni. Ez egyébként a kedvenc jelenetemben tűnik ki a leginkább, amikor a keresztes hadjáratok hőse, Tankréd bőrébe bújt Ádám beleszeret Izórába (Évába). Izóra komornáját, Helene-át is Bertalan Ágnes szólaltatja meg, ki Lucifert is csábítgatva adja magát át a szenvedélynek, míg szende űrnője kötelezettségének hódolva menekül a zárda falai mögé a szerelem és a kor kegyetlenségei elől.

A mű egyben forma és anyag játéka is a filozófián és történelmen túl. A már említett római szín volt az egyik kedvenc jelenetem, ahol Ádám Sergiolusként adja fejét a gyönyörök hajszolására. Itt kőszobrok a szereplők, míg a háttérben festményeken a kor szépségideálját megtestesítő nők és férfiak ölelkeznek, a padlószőnyegen pedig gladiátorok hadakoznak egymással. Az idilli környezetet először a keresztes hadjáratok pusztulást hozó sötétsége, majd Kepler világának fekete-fehér letisztultsága, ridegsége, minimalista kidolgozottsága váltja fel, végül a francia forradalom vágtató tűzén át kiáltja Ádám Dantonként a „Egyenlőség, testvériség, szabadság!”  jelszavait. A szintén fekete-fehér francia világot csak a nemzeti zászló és a vér izzó vörössége színesíti. Ebben a színben tetszett még Éva, amint először arisztokrata nőként hal meg, majd a forradalmárok között tűnik fel, amint Dantont kívánja elcsábítani. (Az utóbbi grafikailag és szövegileg is egy megmozgató gesztus.) A színmű elejéhez visszaugorva. Lebilincselő volt látni, ahogy Jankovics előre felvillantotta főhőseinek későbbi (a Paradicsomban Ádám sziluettjén megjelenik például Kepler arca), vagy éppen korábbi alakját (állandóan feltűnik főhőseinken az általuk hordott korábbi történelmi alakok „bőre”), ezzel kuszálva össze a linearitásba vetett hitünket. Ráadásként felemelő volt elcsípni a fáraók jelenetében olyan híres egyiptomi uralkodókat, mint Nofretiti vagy II. Ramszesz. Az plusz kompozíciós csattanó pedig ott lapult, amikor a rabszolgák holtteste vált a fáraók piramisának építőkövéül.

A 15 színből álló irodalmi művet ugyan nem szó szerint vitték vászonra, sőt,  felettébb ötletes, aktualizálható kiegészítésekkel látták el a párbeszédeket. Ez vizuálisan is kiteljesedett abban a pillanatban, amikor a londoni jelenet és a falanszter közötti űrbe értünk. Itt Jankovics felvonultatta mindazt a világtörténelmi eseményt szimbolizáló produktumot, amit Madách a maga idejében még nem tapasztalhatott meg: ilyen a világháború, a gazdasági válság, a zsidóság üldözése, a kommunista diktatúra, vagy nagy médiajelenségek, mint Mickey egér, Szuperman tündöklése. Ezek a figurák egy óriáskerék pillanatfelvételszerű felvételeiből ugranak végül saját halálukba. Lucifer és Ádám örök szócsatája pedig tökéletes humort, iróniát csempészett bele minden egyes jelenetbe, miközben kedvenc művészeim stílusát imitáló képeket pillantottam meg Henri de Toulouse-Lautrec-től egészen Antonio Sant Eliáig. A falanszter és az űrbeli jelenet akár egy modern sci-fibe is beleillett volna: csecsemők fülébe gépek duruzsolják jövőjüket, míg az emberi test fokozatosan elgépiesedik, és nem marad semmi a fém hidegségén kívül. Tökéletes orwelli vízió teljesedik itt ki.

A Filmtett szerint a 2011-es év legsikeresebb magyar rajzfilmje lett Az ember tragédiája, mivel átlépte a 10 ezres nézőszámot is az év végére, szerintem nem véletlenül. Ilyen művészi és egyedi magyar rajzfilmekre van szükség a hazai piacon, annak ellenére is, hogy a mai technikai vívmányokat nézve a látottaknál színvonalasabban is kivitelezhető egy-egy animációs film. (Több jelenet nem összekötött, finom mozdulatsor volt, hanem szaggatott mozgást imitáló képek egymásutánja, a színezés egyszerű és élénk, míg a falanszterben képregényes elemek is kerültek, lásd szóbuborékok.) Éppen ebben rejlett az egésznek a vonzereje. Rajta volt a magyar rajzfilmművészet hagyománya, lenyomata. Nem kell nekünk sem Disney-hez, sem Japánhoz hasonulni, a saját utunkon kell járni, még akkor is, ha hibákkal van teli. Ez teszi igazán magyarrá, igazán a sajátunkká az alkotást. Benne volt anyanyelvünk szépsége, fantáziánk szabadon burjánzó végtelensége és motívumaink zseniális ötvözése egy korszakalkotó mű adaptációjában.

Az ember tragédiájának előzetese

Kapcsolódó linkek: Port.hu (rajzfilm);  Kultúra.hu (kritika); Filmtett (rajzfilm); Origo (kritika); Mozinéző (rajzfilm); Jankovics Marcell hivatalos honlapja (hun); Revizor (kritika); Az ember tragédiája (Wikipédia); Az ember tragédiája (eredeti színmű online olvasható)