Anilogue 2011 – Két animációs film egy nap alatt (beszámoló)
Pénteken már megjártam ugyan (szűk anyagi lehetőségeim, és korlátozott éjszakai szállásom miatt csak egy estét tölthettem fenn Budapesten), de most volt időm összeírni életem első Anilogue fesztiválján szerzett élményeimet. A Mondo magazinos pályafutásomnak köszönhetően jutottam el ide (ezúttal megejtek egy enyhe marketing fogást is: vegyétek a magazint minél többen), és két alkotást volt lehetőségem megnézni, az egyiket a szegedi Belvárosi mozihoz hasonló Toldi moziban, a másikat a Szegedi Nemzeti Színház miliőjében úszó Urániában. A két mozi egymástól teljesen eltérő hangulattal várt, de ne szaladjunk ennyire előre.
Amit láttam és amit nem – szemezgetés a 2011-es Anilogue felhozatalából
2007-ben már ötödik éve került megrendezésre, az egykor még AniFeszt néven ismert Nemzetközi Animációs filmfesztivál, amely 2007-től Anilogue néven került be a pesti mozik színes programlistájára. (A fesztivál „történelméről” nagyon minimális információt leltem az interneten – pl.: mikor volt az első ilyen vetítés, miket vetítettek korábban, stb., így utólag kissé szomorúan keresgéltem a neten információ morzsákat kutatva, míg az Ázsiafilm.hu-n találtam egy pici, de legalább több támpontot nyújtó ajánlót a fesztiválról, aminek köszönhetően legalább sikerült elhelyeznem a fejemben is a happeninget). Ha 2007-ben öt éves volt a fesztivál, akkor idén, 2011-ben ünnepelte 9. születésnapját itt Magyarországon. Az Anilogue nemcsak az animációs filmek egyenjogúságát próbálja népszerűsíteni az élőszereplős filmekkel szemben, hanem nemzetközi alkotók (magyar, brit, francia és egyre több japán) műveit ismerheti meg a nagyközönség, amik különböző, inkább felnőtteknek szóló történeteikkel, kreativitásukkal nyújtanak szórakoztató estéket. Az idei fesztivál programja három moziban, a bécsi Topkinóban, és két budapestiben (Toldi, Uránia) futott, vagyis még mindig fut, 2011. november 23. és 30. között. (Budapesten 27-én ért véget a 4 napos rendezvény, Bécsben 30-ig tart.)
Amint anime rajongóként megláttam az online programfüzetet, a japán filmeket vettem először szemügyre. Így nem volt kérdéses, hogy Shinkai Makoto Csillaghajszája (erről később részletesen is írok) és Okiura Hiroyuki Levél Momójának a promóciós anyagán akadt meg a pillantásom. A Levél Momónak egy keserédes történet a Production I.G.-től (Ghost in the Shell, Blood+), amely a stúdiótól megszokott gyönyörű és részletes animáció kíséretében meséli el egy Momo nevű lány, és halott édesapjának hozzá intézett utolsó levelének történetét. A képzelet ereje, a felnőtté válás témája mellett szerepet kap az animében a természetfeletti is. A Momo premierje Torontóban volt, Japánban pedig jövőre lesz, úgyhogy aki kihagyta idén (mint sajnos én is), az még várhat egy évet, hogy megnézhesse. A Momo előzetese:
Természetesen még ott volt az Anime Haiku is, ami újonnan készült japán rövidfilmek gyűjteménye, Eguchi Mitsue válogatásában. Plusz még egy nagy cím, Miyazaki Hayao Arrietty-je, ami Mary Norton (1903-1992) számtalan adaptációt megélt történetét, a The Borrowers (1952) – magyarul Elvitte a manó – című meseregényét adaptálta egész estés animére. A 2010-ben készült animét azonban Budapestre nem tudták elhozni a fesztivál szervezői, így aki tehette (én már láttam és írtam is róla), az Bécsben nézhette csak meg Miyazaki újabb gyöngyszemét, de még (szerencsére), így se mondhattam azt, hogy nem érte meg felmenni a rendezvényre.
A japánok után futottam még egy kört, és Jankovics Marcell Az ember tragédiája mellett a cseh Alois Nebel (Tomás Lunák filmje) volt még figyelemre méltó, valamint egy francia vallási szatíra, A Rabbi macskája. A Joann Star képregénye nyomán készült animációs film (a képregény itt díszeleg a polcomon, amit Marjane Satrapi Persepolisához is hasonlítottak többen) egyszerű technikákkal, bájos de karikaturista jellegű animációval vittek vászonra, az eredeti műhöz hű formában, hiszen Joann Star társrendezésében készült. (A film megnézhető online, úgyhogy ha a mozi vetítésen nem is láttam, itthon még megcsodálhattam.) A humoros történet főhőse egy beszélő cica, aki rabbi gazdájának kis madarát elfogyasztva tesz szert eme csodás képességére. Ám a váratlan adomány lassan átokká válik, mivel a macska állandóan gazdája vallási nézeteit kritizálja, mint az örök realista élvhajhászat képviselője. A rabbi és macskájának vicces párbeszédére árnyékot vet a rabbi gyönyörű lánya, akihez a macskát csak akkor hajlandó újra közel engedni gazdája, ha a cicus maga is zsidó lesz.
A másik francia gyökerű, inkább mesés látványvilággal és történettel rendelkező fincsi alkotás, az Egy macska kettős élete volt, amely egy nappal ártatlan szobacica, éjszaka pedig betörőként szolgáló macskusz „életét” mutatja be. A szövevényes történet címszereplője Dino, a párizsi cica, aki nappal egy néma kislány, Zoé egyetlen barátja, míg éjjelente a nagyszívű Nicóval rója az alvilág utcáit. A thrillerbe illő, de nagyon is érzelmes történetben Zoé meghalt édesapja, mint feldolgozandó trauma (a fesztivált Halott Apák Elfogadásának Rituáléjaként is hirdethették volna, mivel kapásból három mű is volt, amiben megjelent ez a motívum – Momo, Csillaghajsza és ez), valamint egy kegyetlen gyilkos terve bontakozik ki a háttérben.
Végül pedig kitérek arra a két alkotásra, amit sikerült megnéznem a helyszínen. Az egyik a brit készítésű Temetésre várva volt, amit a Toldi moziban láttam 25-én (péntek) este 6-tól. A kis közönség miatt még a helyekért se kellett verekedni (itt már minden előzetes ismeret nélkül sejthettem volna, hogy vagy nagyon elvont film lesz, vagy nagyon durva – a kettő egyvelegét is kaptam). A másik már az Urániában kapott el (kissé szapora léptekkel sétáltam át egyik helyről a másikra, meglepődve tapasztaltam, hogy Budapest körutas szerkezete teljesen olyan, mint Szegedé, csak persze nagyobb, de legalább nem tévedtem el, és még fel is frissültem a viszonylag enyhe időben). Az Urániában szintén 25-én este 8-től ment a Csillaghajsza, amit Shinkai Makoto előtti tisztelgésem miatt sem hagyhattam ki (azonban csalódás lett a vége a nagy lelkesedésemnek). Jöjjön hát egy kis elemző kitérő a két alkotáshoz:
Temetésre várva (Dead but not Buried)
A rajzfilm, ami miatt azt hittem hirtelen, hogy rossz helyen járok. A Temetésre várok képi világa, hangeffektjei olyan (eddig szokatlan) zsigeri hatással voltak rám, hogy míg a film első 40 percét a pattogó humor miatt tökéletesen élveztem, utána jött egy holtpont, amikor majdnem kifordultam a székből. Ennyire groteszk rajzfilmmel még nem találkoztam, a végén úgy keltem fel, hogy „bakker, ezt inkább ki kellett volna hagyni”. Szerencsére pár nap elteltével megváltozott a véleményem, főleg azért, mert kezdtem lassan, de jobban megérteni a látottakat, amelyekben modern társadalmunk tökéletes szatíráját látom.
Az angol, ki megmentheti a világot
Azt már régóta tudjuk, hogy a Tesco globális hatalomra törve, “egyet fizet, kettőt vihet” akcióival, kihagyhatatlan gazdaságos csomagjaival beette magát Európa történelmébe, de hogy a pontgyűjtő matricák nemcsak az elme, hanem a test halhatatlanságát is biztosítják e földi siralomvölgyben? Ez aztán új ötlet, ami a brit származású Phil Mulloy agyából pattant ki. Az is igazi irónia, hogy mind Phil Mulloy (1948- ), mind a Tesco gyökerei az Egyesült Királyságba nyúlnak vissza. (A Tescót egy Sir Jack Cohen nevű úriember alapította 1919-ben Cheshuntban, az üzletlánc neve pedig 1924-ben jelent meg először, amelyet az alapító a saját nevének betűiből alkotott meg.) Mielőtt azt hinnénk, hogy a Temetésre várva (Dead but not buried) pikáns humor fegyvertára ennyiben ki is merül, hát tévednünk kell. A 2011-es Anilogue fesztivál egyik polgárpukkasztó fogása ez, amely a vallást, a nőket, a neonácikat sem kímélte, velősen nehezen fogyasztható, South Parkos feelingjével. Ráadásul ez csupán egy szelet Mulloy elborult fantazmagóriái közül, amely a 12 rövidfilmet megért Christies család életét viszi tovább egy trilógia keretében. Ennek első darabját, a Goodbye Mister Christie-t folytatja aktuális portékánk. A címből már sejthető, hogy egy Mr. Christie nevű, kifogástalan, de velejéig gonosz angol a főhősünk, aki világgá ment, miután kedves feleségével is lefeküdt szeretője, a hím nemű Ramon (yaoi fangirlök hegyezzétek a csápjaitokat). Ekkor Mr. Christie bánatában elutazott Ausztráliába, hogy megvalósítsa gyerekkori álmát, ám a kiruccanás számára halállal végződött, legalábbis azt hittük. A trilógia második felvonásában egy Yakamoto nevű őrült japán úgy gondolja, feltámasztja Mr. Christiet a világbéke megőrzése végett, ezért elrabolja a holttestét. Közben az angol férfi házában is megindul a hajcihő a hagyatéka felett, amit a titokzatos Tesco-matricagyűjteménye gerjeszt. A gyászoló özvegy, Mrs. Christie előtt pedig sorra bukkannak fel az addig nem létezett rokonok, a halhatatlanság titkát tartalmazó gyűjteményt követelve.
Nemzetközi találkozó fekete humorral
A második világháború országait megjelenítő figurák kelnek birokra egymással, amik a jellegzetes akcentusokon érhetőek tetten. A férfi-női szerelmet hajszoló, francia születésű Ramon, csak úgy ontja pösze szájából a bókokat (no meg hanyatt dönti sorra a nőket, a pasikat), míg Yakamoto “Dzsaszto du itto!” (=Just do it!) tört angolságával osztja határtalan egóját, és próbálja megölni a tűzön-vízen át kutató újságírónőt, Tinát (aki akár a BBC oknyomozó riportere is lehetne). A leamortizált Hetalia érzés nem hagyott nyugodni mindvégig, mintha a világháborúban részt vett tengelyhatalmak (Németország, Japán) most a világot akarnák megmenteni a szeretet jegyében (képzeljétek ide az iróniát, amit a készítő zseniálisan csöppentett bele a sztoriba), közben az angolok (akik végül nem is angolok), meg egy idetévedt francia kutyulják össze a dolgokat. Persze Mulloy nem hagyja ki sem a szexista (ha ellenkezel, akkor is megduglak), sem a kereszténység kifigurázását (pl.: pedofil papok) ebből a sokkoló dózisú, 80 perces művéből.
Az utolsó agylövést az egyszerre szuggesztív és elborzasztó látványvilág adja, mivel mindvégig premier plán, és szuper plán (arc közeli, vagy szemre szűkített képkivágások) között ugrál a szereplők fekete foltként megjelenő arca. A látványvilág terén is a legkritikusabb pont az izlandi vulkánkitörés rekonstruálása, az egyre csak pörgő fejekkel a középpontban, amit még egy epilepsziás is nehezen viselne el hosszabb távon, hát még egy mezei (egészséges) néző. A színek tehát fekete-fehérben élnek, egy kis vörös vérrel, vagy bágyadt rózsaszínnel kiegészítve, teljesen stilizált hátterek előtt díszelegve. A karakterek fejei pedig nemcsak komikus hatást keltenek nagy orrukkal és vasvilla fogaikkal, de még a női nem is igazán randa dizájnnal gazdagodik férfias ragyáikkal. A pók motívumra pedig érdemes odafigyelni, több szinten is szimbolikus jelentéssel bír (pl.: barlang hálózat, az álomban pókként megjelenő ördög, aki suttogva csábítja történetünk egyetlen papját is bűnre). A hangok az ember gyomrát is felforgatják, olyan hiteles, gyakran fülsértő háttérzörejek, vagy hangulatfestő torzítások szántanak az agyunkba, hogy a kellemetlen érzés csak tovább fokozódik. A szereplők gépies hangjáról nem is beszélve, mintha egy hadaró processzor öntené ki szíve minden fájdalmát, egyszer érzéketlenül sipítozva, máskor ismétlésekbe rohanva.
Az 1980-as évek végétől animátori pályára tért Mulloy, egyedi és szatirikus stílusa a kérdések hulláma mellett, különös nyugtalanságot is hagy maga után a nézőben. Mind a képi világ, a hangok, az elsőre több szálon induló történet egy hatalmas, és képtelen káoszban olvadnak össze (Adolf Hitler gyermekei okozták az izlandi vulkán kitörést 2011 márciusában?). Az egész mű tele van a fentiek mellett különféle társadalmi reflexiókkal, kezdve Mrs. Christie fiacskájának Coca-Cola fülbevalóitól, és szögekkel, pirszingekkel teletűzdelt lázadó fejétől, egészen a szubkultúrák rabjai vált tinik érzelmi sivárságáig és trágárságáig (talán, mint anime-manga otakuk, ezt mi is magunkra vehetjük?). Az érdekes, és a nézőben biztosan mély barázdákat hagyó filmben megbújó üzenetek, trágár poénok fejtegetésébe, még órákat lehetne ölni, de hogy ezt valaki bírni is fogja, nem garantált, de egy biztos: még mindig kiráz a hideg egy-egy kép bevillanásakor, vagy hanghatástól, ami szinte imitálja a látott alkotást. Ha ezt művészfilmnek akarom nevezni, akkor sikeresen elérte a célját, amit nem gondoltam volna, ott, akkor, abban a pillanatban. De hogy két napra rá is ilyen elementáris erővel képes hatni rám, ez ritka és értékelendő élmény.
(A film magyar felirattal ment a moziban. + Az alkotó munkásságát számtalan díjjal tüntették ki eddig, a Temetésre várva megnyerte többek között a Ottawa Animációs filmfesztivál első díját is.)
Adatok
- Cím: Temetésre várva (Dead but not buried)
- Megjelenés: animációs film, 2011
- Eredeti történet: Phil Mulloy
- Rendezte: Phil Mulloy
- Hossza: 80 perc
- Vetítették: Anilouge 2011. 11. 24-25. (Uránia és Toldi mozi, Budapest)
Csillaghajsza (Children Who Chase Lost Voices from Deep Below)
Az anime, amire mindenki várt. Legalábbis az Urániában mutatkozó nagy tömeg jelenléte erre engedett következtetni. Shinkai Makotót (1973- ) már sok jelzővel illették. Lehet ő művészien költői, mint ahogy azt bizonyította az 5 Centimeters Per Second című animéjében, vagy a jövő Miyazaki Hayaójának is nevezték már érzelmes, gyönyörűen animált, gyermekien ártatlan történetei miatt. Ezt az utóbbi hasonlatot tökéletesen sikerült elérnie a Csillaghajsza során, csak éppen nem a legpozitívabb értelemben.
A Tejút rendszeren túl, a holtak birodalmába vágyva
Eleve a történet körítése, hangulata tipikus Ghibli (Chihiro Szellemországban, Totoro, A vadon hercegnője, A Vándorló palota) utánzatot sejtetett, amit a kísértetiesen hasonló karakter dizájn tetőzött be. Van egy tini hősnőnk, Asuna (Kanemoto Hisako), aki édesapja halála után kénytelen volt gyorsan felnőni. A nővérként dolgozó édesanya mellett a kislány látja el a házimunka jelentős részét: főz, takarít, mos, és nincsenek barátai, holott osztályelső, igazi mintadiák. Egy nap azonban gyökeresen megváltozik az ő, és kiscicája Mimi (Takeuchi Junko) élete. Hazafelé tartva egy furcsa szörnnyel találkozik a lány, amitől egy ismeretlen fiú menti meg egy másik világból, Agarthából származó kristállyal. Amikor a lány azt hinné, hogy végre új barátra lelt a vonzó fiúban (lángoló tini szerelem első látásra), a titokzatos lovag nyomtalanul eltűnik. Ekkor felpörögnek az események. Egy kegyetlen szekta az Alvilágba vezető utat keresi, így Agartha birodalmát, ami Izanami, a holtak űrnőjének világához adhat belépési lehetőséget. Egy tanár, Morisaki-sensei (Inoue Kazuhiko) pedig halott feleségét kívánja újra visszahozni az élők sorába, amihez felhasználja Asuna különleges kötődését e földöntúli paradicsomba.
Az egyetlen baja az animének (ami sajnos, a vesztét okozta nálam), az a logikai bukfencekben található, a „túl sok motívumrendszerrel, túl sok mindent akarok elmondani neked kedves nézőm” címszavakkal illetve. Shinkai Makoto gyönyörűen akarta szemléltetni azt, hogy hogyan mondjunk végleges búcsút elhunyt szeretteinknek, de a parlagon heverő lehetőségeket nem használta ki. Egyrészt ott van Asuna, a maga kíváncsi természetével, aki valódi indokot az unalmon kívül nem mutat fel a mellett, hogy miért akar eljutni a holtak birodalmába, mivel a logikusnak mondható halott apa motívum egyáltalán nincs kihasználva. Másrészt Agartha egy kincsekben gazdag, misztikumtól áthatott, aranyozott Eldorádó képében jelenik meg az által, hogy híres történelmi személyek (pl.: Napóleon, Hitler) és világháborúk (I. és II. vh.) törnek ki állítólag mesés kincseinek birtoklásáért, és az ott élő bennszülött törzsek megrontásáért (na és persze a halhatatlanság utáni vágyért). Az egymásba ágyazódó legendák, szimbólumrendszerek, az egész világot átölelő komplexitás látszatát akarták nyújtani, kevés sikerrel.
Rendben – keleti, pontosabban japán mitológiából kaptunk egy rakattal, amiben elvesztem volna, ha éppen nem a napokban olvasom el Natsuo Kirinótól A halál istennőjét, de ott volt az a rengeteg nyugati utalás, hogy lásd európai ember, mi ismerjük a Ti történelmeteket, legendáitokat, és kreatív módon használjuk fel őket rajzfilmünkhöz. Ez szép, és szemfüles munka, de túl sok volt. Túl akart dimenzionálni Shinkai olyan egyszerűen és talán kevésbé szájbarágósan bemutatható érzelmeket, mint egy szeretett személy halála, a veszteség elfogadása. Mindemellett az érzelmi, drámai katarzist keltő jeleneteket sem sikerült kihasználnia. Egyedül Asuna kiscicájának, Miminek a halála volt ilyen (ő volt a legfontosabb humor faktor is, amit a közönség soraiban fel-felcsattanó kacaj hullám erősített meg bennem). Ez meghatotta az embert, de ugyanez sajnos már nem mondható el Morisaki-sensei és halott hitvese esetében. A tanár személyisége tele volt ellentmondásokkal, sőt, a tettei is (szinte az anime összes karakterénél megfigyelhetőek értelmetlen indítékok – ilyenkor meredten néztem, hogy most ezt miért tette?).
Azért ne hagyjuk dicséret nélkül a látottakat. Az egyértelmű, hogy a gyönyörű animáció mindent vitt. Ezt már csak a zene tudta felülmúlni, amit a zseniális Tenmon szerzett – őt már több Shinkai anime alatt hallhattuk, amint megcsillogtatja komponáló tehetségét, például: Voices of a Distant Star vagy a (The) Place Promised in Our Early Days (nem Shinkai animéket is behozva a palettára: ef: a tale of melodies/memories.). Összegezve a viszonylag fiatal Shinkainak még mindig van mit tanulnia, főleg, ha a Ghibli nyomdokaiba akar lépni, ehhez pedig a legfontosabb: az arányok megfelelő eltalálása egy ilyen összetett mondanivalóval bíró animénél. Az összegyúrt alapanyag kiváló példa lett volna a kultúrák keveredésére, és egyetemes érzésvilágra, ha nem lenne ott az a csúnya, gonosz feltételes mód. (Ui.: Az ártatlan téma ellenére pár jelenet kifejezetten félelmetesre és véresre sikeredett, ami miatt mégsem vonhatom egybe „ártatlanabb” Ghibli animékkel, mivel ezek miatt a kissé „erőszakosabb” jelenetei miatt, kisgyermeknek nem ajánlanám. Felnőtt, legalábbis fiatal felnőtteknek – talán tiniknek is szánva megható mondanivaló sült volna ki belőle, de az Arrietty-ben ez ezerszer jobban működött. Az anime egyébként japán szinkronnal és angol felirattal ment, a vetítés közben volt egy pillanatnyi gikszer – megakadt a film a számítógépen.)
Adatok
- Cím: Csillaghajsza (Hoshi o Ō Kodomo / Children Who Chase Lost Voices from Deep Below)
- Megjelenés: animációs film, 2011
- Eredeti történet: Shinkai Makoto
- Rendezte: Shinkai Makoto
- Hossza: 116 perc
- Vetítették: Anilouge 2011. 11. 25-26. (Uránia és Toldi mozi, Budapest)
