Natsuo Kirino: A halál istennője / Records of the Goddess (Kelly Kiadó; 2011)

Natsuo Kirino: A halál istennője (Kelly Kiadó; 2011)

Kirino Natsō: A halál istennője / Records of the Goddess (Kelly Kiadó; 2011)
Natsuo Kirino: A halál istennője / Records of the Goddess (Kelly Kiadó; 2011)

Asszonyok, kik életüket adták a babonák vértől csöpögő lakatlan szigetein. Legendás japán női alakok, akik a transzcendens világ mezsgyéjére száműztetnek tisztátalanságuk miatt, hiszen egyszerre jelentik az életet és a halált. Ugyanakkor esendő nők válnak áldozatául saját érzelmeiknek, a közösségük kegyetlen szokásainak. Nem számít, hogy Isten vagy halandó vagy, nőként csak egy sors jut a számodra: végtelen szenvedés, és egy szabályok uralta társadalomban alávetett szolgalét.

Bosszúéhes nők a túlvilágról

Kiéhezetten vártam már kedvenc japán írónőm, Natsuo Kirino újabb regényét magyar nyelven. A kortárs japán irodalom detektív, pszichológiai, horror műfajú alkotásainak éllovasaként ezúttal tőle szokatlan módon a japán mitológia elemeit használta fel A halál istennője című művéhez. (A könyvről egyébként véletlenül szereztem tudomást, pedig annyi könyvkiadó hírlevelére fel vagyok iratkozva, erre hirtelen megláttam a Libriben az újdonságok között. Még a nagy Alexandrában sem találkoztam vele.) Európai nőként, avagy magyar nőként egyfajta misztikus sámánizmus és a feminizmus kiteljesedését látom a műben, ahol megjelenik a nő, mint Isten, mint anya, mint gyermek, mint feláldozható, törékeny lény, akit mégis dicsőség illet. Ez ellentétes az írónő korábbi munkáival, ahol szintén kiszolgáltatott nőket mutatott be, mint a Kín (1997) megkeseredett háziasszonyait, vagy a Grotesque (2003) prostituáltjait, de ők hibák tárházát halmozták fel (itt is ugyan), és süllyedtek egyre mélyebbre a sötétségben. Ám ez a könyve teljesen eltér hangulatát és idejét tekintve ezektől, főleg hogy a vége a női nem halhatatlan dicsőségét hirdeti, még annak ellenére is, hogy végig nőkkel kapcsolatos megaláztatásokról olvashatunk egy szegény japán szigeten élő bennszülött közösség életén keresztül. Másik újdonság, hogy az említett regények modern korunkba illeszthetőek, addig A halál istennője mitologikus alakjai repítenek minket vissza az időben.

A Fény és a Sötétség papnője

A főhősnőnk Namima, Umihebi szigetén él, és a szigetet irányító miko (papnő) avagy Orákulum unokája. A lány féltékeny szeretettel csüng a nála egy évvel idősebb nővérén, Kamikuun. A testvérek elválaszthatatlanok egymástól, együtt játszanak, fedezik fel szigetük csodáit. Azonban boldog gyerekkoruk egy csapásra a szigetet uraló szigorú és embertelen tradíciók játékszerévé válik. A gyönyörű és okos Kamikuut hat éves korában kiszakítja családja köréből nagymamája, az Orákulum, és nekikezd utódja papnői kiképzésének. Az Orákulum a sziget Fénypapnője (a jang megtestesítője), aki a halászó férfiakért, a sziget lakóiért imádkozik megállás nélkül, a temetési szertartások vezetője, dalaival, táncaival, szépségével, kiváltságaival pedig első az asszonyok között. Ha a szigetlakói éheznek is, az Orákulum és az utódja a legjobb falatokat kapja. Ők egészségesek, bőrük hófehér, míg a törzs többi tagja beteges, éhségtől nyomorog, bőrüket pedig barnára süti a nap. Namima szomorúsággal vegyes tisztelettel figyeli nővére elhidegülését, míg ő maga ismeretlen okok miatt tisztátalanná, érintethetetlenné bélyegeződik törzsük által. A sorsdöntő fordulat a lány számára 16 éves korában érkezik el az Orákulum halálával. A szigetet irányító jang (Kamikuu) kiegyensúlyozása miatt szükség van az új Sötétség Papnőjére, a jinre, a halál birodalmának őrzőjére. Mivel Namima jin, így az Orákulum holttestével együtt ideiglenesen bezárják új “szentélyébe”, a temetkezési helyként használt barlang mellé. Ő nem érintkezhet senkivel, szűzen kell meghalnia, valamint a szigetlakók megvetését és lenézését kell elviselnie. A magára hagyott lányt eltaszítja családja, szeretett nővére, de a rászabott kegyetlen magány elől menekülni akar. Ekkor a sziget szigorú törvényei közül megszegi a legsúlyosabbat.

Az eseményeket Namima elbeszélésben ismerjük meg, akiről már a kezdő oldalakon kiderül, hogy a Túlvilágból, a nyughatatlan Holtak Birodalmából osztja meg velünk történetét. A 16 éves korában meghalt lány bűntudattal, kínzó féltékenységgel és elégedetlenséggel a szívében hunyt el, így Inazami, a Halál Istennőjének sivár birodalmába került. Itt keveredik bele a történetbe a japán mitológia, mindannyi istenségével és a Japán szigetek eredettörténetével. A mini japán mitológiai alapozó után (kik voltak az első nemtelen istenek, hogyan születtek meg az első férfi, női istenségek, pl.: Amateraszu a Napistennője) két oldal kerül egymással szembe: a fényt, életet, születést képviselő férfi Isten, Inazaki, és a naponta ezer ember életét elvevő Inazami. A viszálykodó istenek akár a görög mitológia Zeusza és Hérája, indulatos szavakkal és kínzó ígéretekkel keserítik meg egymás életét, így az emberekét is. Mégis valahogy egyre emberibbé válnak ők maguk, mind érzéseiket, mind létüket tekintve. A két istenség tragikus románca ivódik bele Namima életébe, aki mint nő, megtapasztalja a szerelmet, a kínt, a gyermekszülés és a halál minden egyes pillanat, alig pár hónap leforgása alatt. Az örök két oldal: jin és jang, sötétség és fény, nő és férfi, egymásnak feszül a világ egyensúlyát fenntartva. Egy kislány, ki alig érett nővé, saját bőrén kénytelen mindezt megtapasztalni.

Minőség és tartalom

A regény eleinte túl sok információt tálalt. Az írónő persze gondolt arra, hogy nem mindenki ismeri az összetett japán írásjeleket, elnevezéseket, mondákat, de egy japán mitológiát alapszinten sem ismerő olvasó számára tömény lehet a sok kifejezés magyarázat tömbösítve egy oldalon, amit én a magyar kiadásban jegyzetekkel egészítettem volna még ki, mert így a laikusok kaptak is kicsit a japán mitológiából, meg nem is. A magyar fordítás pedig feltehetőleg az angol változat alapján készült, Rebecca Copeland nyomán, ami még egy mínusz pont, egy fordítás fordítása nem mindig az igazi, habár R.C. a Grotesque-qel is nagyon szép munkát végzett, ezzel nincs is baj. Másik oldal a könyv minősége. A borító csodaszép, egyből felkelti a nézelődő figyelmét fametszeteket (ukiyo-e) idéző karaktereivel és a vörös háttérrel. Azonban a nyomtatás, a papír minőség hagy némi rossz szájízt az olvasónál. A lapozás során, ha az ember lányának keze véletlenül keresztül csúszkál az oldalakon, akkor a betűk elmosódnak. A vékony lapokat csak a ragasztás tartja össze, ami többszöri olvasást nem nagyon fog túlélni. A mindössze 250 oldalas könyv vékonyságához mérten viszonylag magas árkategóriába esik, habár a kiadó honlapjáról online sokkal olcsóbban meg lehet rendelni (majdnem 600-700 forintos különbséggel).

A negatív vonások ellenére letehetetlen regény, bár felfedezhetőek benne nehezen beinduló részek, amik végül teljesen magukkal ragadtak. Egy kellemes esti olvasmánynál nem is lehetne jobbat találni nála, de azért Natsuo Kirino korábbi művei sokkal jobban megmozgattak. A halál istennője eleinte bizarr olvasmány, ami feloldódik a mitológia, a nőiség tengerében. Olykor szomorú, amint egy testvérpár egymás ellen fordul a féltékenység miatt, majd a természetfeletti erők is beleavatkoznak az események folyamába. Namima karaktere nagyon erős, drámája megható, mint nő, teljesen azonosulni lehet az érzelmeivel a gyűlöleten, bosszún, igazságtalanság érzetén keresztül. Mellette még pár érdekes karaktert belesző a történetbe az író, mint a bűnbe eső férfit, vagy a vétkeit megbánó csalfa halhatatlant, aki rájön, mit is jelent igazán embernek lenni. A regény cselekménye mögött inkább az írónő gondolatvilága, filozófiája az igazán érdekes, amit fiktív világokba ágyazva bont ki. Ha a japán irodalom szemszögéből nézzük, túl sok egyedi motívum nem található a regényben, de még mindig ott van az a de, amiért érdemes elolvasni, átélni Natsuo karaktereinek lelki vívódásait, és megtudni azt, mitől hazudik a férfi, és mitől sír a nő (könyv cím), ami a japán mitológiai körítés ellenére a mi kultúránkban is értelmezhető, olyan élethelyzeteken át, mint a mindent elsöprő szerelem, a házasság szentsége és egy gyermek születésének édes mámora.

(Megjegyzés: a bejegyzésben szándékosan nem alkalmaztam Hepburn-átírást a japán neveknél, mivel az adott irodalmi mű magyar fordítása során sem alkalmazták ezt.)

(Visited 124 times, 1 visits today)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..