Norvég erdő / Norwegian Wood / ノルウェイの森 / Noruwei no mori (japán film; 2010)

Norwegian Wood / ノルウェイの森 / Noruwei no mori (japán film; 2010)

„Szeretném, ha mindig emlékeznél rám. A létezésemre, és arra, ahogyan itt voltam veled.[…] Most már értem, miért fordult felém és kérte, hogy ne felejtsem el őt.[…] Tudta azt, hogy egyszer el fognak bennem halványodni a vele kapcsolatos emlékeim.[…] Ez a gondolat most elviselhetetlen fájdalommal tölt el. Mert Naoko nem is szeretett engem.” (részlet Murakami Haruki „Norvég erdő” című könyvéből)

Beatles a szerelem húrjain

A 2010-es év egyik legjobban várt filmje a nálunk is népszerű Murakami Haruki 1982-ben kiadott regényének, a Norvég erdőnek (ノルウェイの森; Kodansha) adaptációja volt. A film pedig egy zseniális vietnami rendezőnek köszönhetően kiválóan sikerült. Tran Anh Hung (1962- ) leheletnyi finom gyöngédséggel emelte át Murakami felejthetetlen művét filmvászonra, amit gyönyörű operatőri munkával, igazi érzelmi katarzist kiváltó zenei aláfestéssel toldottak meg a készítők. A regény minden részlete nem fért ugyan bele a több mint két órás filmbe, de Murakami írói fantáziáját láttuk megelevenedni, a rá jellemző amerikai-európai zenék dallamain keresztül, és egy 20 éves fiú kiteljesedésén át.

1969. A tokiói egyetemeket lázadó diákok hada lepi el, precízen elkészített transzparensekkel tüntetve a vietnami háború,és az oktatási rendszer ellen. A zúgolódó tömegben csak egy valaki áll magányosan, saját emlékeinek és érzelmeinek rabjaként. Ő Watanabe Toru (Kenichi Matsuyama), akinek gyerekkori legjobb barátja 18 éves korában öngyilkos lett, a halott fiú barátnője – Naoko (Rinko Kikuchi) – pedig egy hegyi szanatóriumban kezelteti magát. Toru azonban beleszeret barátja egykori kedvesébe, és minden erejével megpróbál a lányon segíteni. De Naoko labilis állapota, lelkivilágának csapongó hullámzása gátat szab e reménytelen szerelemnek. Emellett Toru életében feltűnik a mosolygós Midori, aki napfényként hoz nyugalmat és békét a lelkébe. 

Érzelmek csatája a kamaszkor végén

Az operatőri munka lenyűgöző. Pin Bing Lee (1954- ) egy tajvani származású operatőr, aki Wong Kar-wai filmeknek volt az operatőre (Szerelemre hangolva / In the mood for love), vagy a nálunk is megjelent Mambó az ezredfordulónnak (2001). Az operatőr több mint 40 filmet és 9 nemzetközi díjat tudhat magának munkásságáért. Az általa komponált képekről szinte üvöltenek a karakterek elfojtott indulatai, mint Naoko néma szenvedése, és Toru gyásza mikor egy számára fontos ember meghal. Az a jelenet is felejthetetlen, mikor Toru a tengerparton fájdalmasan zokogva szenved, miközben a természet is tombol körülötte, mintha az ő érzelmei a tengert is megőrjítenék, miközben óriási viharral sújtja a partokat.

Ha már a karaktereknél tartunk, akkor érdemes időt szentelni a színészeknek. A Torut alakító Kenichi Matsuyama a 2000-es évektől tört az élre, sok live-action főhőseként láthattuk viszont, mint pl.: a Detroit Metal City vagy a Gantz. A felkapott színész azonban itt megmutatta, hogy nem véletlenül kapott ennyi főszerepet. Jól játszik az érzelmeivel, hitelesen adja át magát, főleg mikor agonizál, bár maga a fizimiskája nem éppen a maga megtestesült tökély. De Murakami egyik szürke karakterének alakítására tökéletes választás volt. Mellette Rinko Kikuchi (1981- ) alakít még nagyot. A született színésznőre még a Bábel süketnéma lányát alakító mellékszereplőjeként figyeltem fel. Ő szinte bármilyen szerepet eltud játszani, egyik pillanatban még önfeledten boldog, a másik pillanatban tomboló hisztérika. Lehet problémákkal küzdő tini, vagy bolondos kis fruska. Az utóbbi évek legtöbb nemzetközi figyelmét is magára vonhatta, amit tovább gazdagított felemelő szinkronszerepeivel, például az animés körökben ismert Mamoru Oshii rendezte az Égenjárok (The Sky crawlers) egyik főszerepével (Suito Kusanagi). Magyarul is megjelent filmjei: Szélhámos fivérek, A tea íze. Szokatlan külsejével, egyszerre gyönyörű és tipikusan japán arcával eléggé jellegzetes vonásokkal bíró színésznő, és az érzelmeit kifejező mimikája lehengerlő.

A bolondos, folyton viccelődő Midorit a csinos Kiko Mizuhara alakította, aki könyvbeli énjéhez képest sokkal nőiesebb lett, és kevesebb meghatározó pillanatot kapott, például a halálhoz való hozzáállása a könyvben sokkal nagyobb szerepet kap. Az alakítása meggyőző volt, bár elég pályakezdő még a szakmában. A könyv másik meghatározó csajozós figurája, Nagasawa is visszatért Tetsuji Tamayama játékában. Bár nála az eredeti karakteréhez képest annyira nincs kibontva, mivel egyértelműen nem kerül kimondásra az, hogy mindenkit kihasznál céljai érdekében, inkább az „élet egy játék” szemlélete uralkodik el, főleg a nőügyeivel kapcsolatban. Ő is a 2000-es évektől kezdve kapott kiemelt figyelmet, mint a Nana (2005) live Takumija, vagy a 2004-es Casshern és a Goemon (2009) egyik mellékszereplője. Szerepei egyre gyarapodnak az utóbbi időben, főleg doramákról és TV filmekről ismert.

A halott barátot – Kizukit – Kengo Kôra alakította, aki a Soranin live Tanedája, vagy  az M Minoruja volt korábban. Ő sokat nem szerepelt, bár a visszaemlékezésekben, és mikor meghal a saját garázsukban – ezek zseniálisan megkomponált jelenetek. Naoko szanatóriumbeli segítőjét, Reikót Reika Kirishima játszotta, aki nemcsak gyönyörű, de egyúttal lenyűgöző színésznő. Bár könyvbeli karaktere csorbult, mégis sikerült átadnia a megkeseredett nőt, aki nem találja helyét a világban már hét éve. Korábbi szerepei: Kagen no tsuki (2004), Heaven’s Door (2009), Memoirs of a Teenage Amnesiac (2010).

Mindannyiuk játékát pedig Anh Hung Tran fogja össze, aki már nálunk is beférkőzött már a filmes művész körökbe a A zöld papaya illata (1993), vagy A riksás fiú (1995) című műveivel. Érdekesség, hogy 1996-ban a Cannesi filmvesztivál zsűrijének is tagjául választották az 1975-ben Franciaországba emigrált vietnami rendezőt.

Mellette még a zenei aláfestés is hangulat fokozó, a zenét Jonny Greenwood a Radiohead együttes tagja komponálta. Hol klasszikus muzsikák szólalnak meg a viharos érzelmek lágy ölén, hol a rock nagyjai mint a Beatles nyújt zenei betétet, főleg hogy az együttest Norvég erdő című dala volt az, ami megihlette Murakamit regényében, így ez a szám többször is előkerül. A szép zenékért tűkön ülve várom, hogy a film OST-ja a közel jövőben elérhető legyen.

Film és az eredeti mű

A könyvtől viszonylag nagy vonalakban ugyan, de eltér a film. Először is a könyvben nagyobb hangsúlyt kap a halál, a lelki sérülésekkel, torzulásokkal élő emberek, akik nemcsak Naokót veszik körül a szanatóriumban, hanem kint a normálisnak vélt emberek világát is jellemzik. A csendesen szemlélődő főhős is megváltozott. Mivel az események eleve gyorsabb ütemben haladnak, így inkább Naoko és Toru ambivalens, szexualitástól átforrósodott mozzanatai elevenednek meg, közös barátjukra, Kizukira (Kengo Kora) való emlékezéseik során. Ehhez mérten a szereplők jelleme is minimálisan megváltozott. A könyvbeli Toru sokkal inkább magába forduló, mint filmbeli énje. Sőt, kinézetre egyáltalán nem az őt megjelenítő színészt képzeltem el (Kenichi Matsuyama). Naoko többet mosolyog, és hangulatai között sokkal nagyobb szakadék húzódik meg, az eredetiben viccelődős, beszédesebb az énje, a filmben csak kedves, visszafogott oldala érvényesült, amellyel a zavarodott és hirtelen kitörésekkel tarkított összeomlásai elevenednek meg. Mellettük a fontosabb szereplők is más hátteret kaptak. Midori például nem az a végtelenül hóbortos, bolond ötletektől vezérelt fiús lány, hanem bolondos ugyan, de nagyon is nőies lett, hiszen tüsi haj helyett egy csinos kleopátra frizurát kapott. A leginkább talán Reiko (Reika Kirishima) szenvedte meg az átalakítást. (Ő az a 30-as éveiben járó hölgy, aki Naoko szobatársa a szanatóriumban, és személyesen gondoskodik a lányról). Persze a korlátozott játékidő miatt egyértelmű, hogy nem fért bele az ő múltja a filmbe, de érintőlegesen talán megemlíthették volna, hogy miért került ide, hiszen a végén a közte és Toru között játszódó szexuális aktus a könyvet nem ismerők számára talán furcsa lehet. (Vagy egy alternatív magyarázatot kreálhat a néző.)

A film talán ezért is lehet jó, vagy éppen rossz, mert az eredeti könyvtől elszakadva csak bizonyos részeket emel ki, mint a fontosabb párbeszédeket Toru és Naoko, valamint Midori között. Például a könyv egyik jellegzetes monológja Naoko születésnapján hangzik el a lány szájából, mikor is azt ecseteli, hogy mennyivel jobb lenne örökké 18-19 évesnek maradni, és folyton visszaforgatni az időt. Ugyanezt a játékfilmben Toru meséli el. A könyvben sokkal nagyobb figyelmet szentelnek a szereplők a körülöttük lévő világnak, amibe nem tudnak, vagy nem is akarnak beilleszkedni. A film inkább a főszereplők belső lelkivilágának mozdulataira figyel, így Toru Naoko iránti reménytelen vágyakozására, és Naokóra, aki nem tudott lefeküdni soha azzal a fiúval, akit igazán szeretett. De pont emiatt a dilemma miatt, hiába nagyok az érzelmi katarzisok, a könyv sokkal erőteljesebben rájátszik a Naokót ért tragédiákra. A közte és Kizuki közötti kapcsolat csak egy láncszem volt, ami végleg betette a kaput a lánynál, előtte még saját nővérének öngyilkosságát is végig kellett néznie (ez a könyv legmegrázóbb jelenete is egyben).

Képzeletvilág vs megvalósult realizmus

Személy szerint egyrészt élveztem, hogy a Murakami által leírt szobabelsők, táj megjelenik vizuálisan is (a hegyi, erdős vidékek egyszerűen gyönyörűek voltak), másrészt mint olvasó, csalódtam is. A könyv ugyanis ad egyfajta szabadságot az olvasójának, hogy saját maga képzelje el az író által részletesen leírt világot/szereplőket, és ez sokszor ellentétbe került (legalábbis nálam) a filmnél. Például Naoko szanatóriumát egyáltalán nem úgy képzeltem el, ahogy megkaptuk, az ezer ráncú Reiko is más benyomást kelt a könyvbeli énjéhez képest. De mindezek dacára a film nagyon jól játszik a természetből vett szimbólumokkal. Egyrészt van benne egy zseniális birkás jelenet, ami Murakami nagy lélegzetvételű sorozatára utalhat a Birkakergető nagy kalanddal kezdve. Másrészt a szereplők érzelmeit miniatűr pillanatképekkel társították, mint tüskés tobozok, vagy lélegzetelállítóan csoda szép zöld életképek az erdőben lévő élőlényekről. A kamera képkivágások csodásak, és a hongkongi Wong Kar-wai stílusára emlékeztető beállások, kompozíciók láthatóak. Ez a hasonlóság nem is véletlen, hiszen a neves rendező filmjeit is jegyző, mint a Szerelemre hangolva című műnek is a tajvani Pin Bing Lee (1954- ) volt az operatőre.

(Egyik kedvenc pillanataim egyike a filmből, mikor Toru éjszakai kalandjait, beszélgetéseit mutatják teljesen művészi szemszögekből, színekkel. Másik kedvenc jelenetem, mikor Naokóval az élénk zöld vadonban bóklásznak szerelmesen, amint egy nagy impresszionista festményként veszi őket körül a zöld természet.)

Összegezve Murakami rajongóknak ajánlom melegen a filmet, de akik egy kis művészi élményre, vagy érzelmekkel teli romantikus drámára vágynak, azok is nyugodtan választhatják. Míg az esőcseppek lassan legördülnek a faleveleken, egy élet véget ér, egy új elkezdődik, a szerelem és elmúlás örök körforgását pedig költőien ragadja meg e film.

Pillanatképek / Screenshots

Film adatok

Szereplők, színészek

Eredeti cím: ノルウェイの森 / Noruwei no mori Angol cím: Norwegian Wood Rendező: Anh Hung Tran Forgatókönyv: Murakami Haruki (eredeti regény); Anh Hung Tran (forgatókönyv) Operatőr: Pin Bing Lee Producer: Ogawa Shinji Terjedelem: 133 perc Zene: Jonny Greenwood; Can; The Beatles Bemutató dátuma: 2010 Eredeti nyelv: japán Ország: Japán Linkek a live-actionhöz: IMDb (eng); port.hu (hun); Wikipedia (könyv-eng); Hot Splice (eng); Wikipedia (film-eng); Hivatalos honlapja (jp); Tran Anh Hung (eng); Matsuyama Kenichi (eng)

Kenichi Matsuyama – Toru Watanabe Rinko Kikuchi – Naoko Kiko Mizuhara – Midori Kobayashi Tetsuji Tamayama – Nagasawa Kengo Kora – Kizuki Reika Kirishima – Reiko Eriko Hatsune – Hatsumi Tokio Emoto – Tai Totsugeki Shigesato Itoi – Theatre professor Haruomi Hosono – lemezbolt tulajdonos, ahol Toru dolgozik Yukihiro Takahashi – a szanatórium kapuőre