Lisa See: Hóvirág és a titkos legyező
Lisa See felejthetetlen regényt alkotott a Hóvirág és a titkos legyező révén, ami egy letűnt korba vezet bennünket vissza – a feudális Kínába, ahol két nő sorsát, és hányattatásait követhetjük nyomon.
Liliom és Hóvirág nem minden napi kapcsolatát mutatja be az írónő, egy olyan mély női barátságot, melynek egy véletlen félreértés szab véget, de a két nő közötti kapcsolat, harmónia, mély megértés és a későbbi viszály is, mai társadalmunkban is megtalálná helyét, sőt, olyan érzésekről számol be a könyv, melyek a nők lelke mélyén megbújnak, és két ellenkező természetű lány barátságán keresztül bontja ki magát. Mondhatni egy kis kalauz ez a mű, mely a női lélek érzékenységén vezet át bennünket.
A lelki, és érzelmi mondanivaló mellett, az egész történet a kínai kultúra, és hagyományai köré rendeződik, így a lélektani ábrázolás mellett, olyan megrázó, és szörnyű szokásokat is megismerünk, mint pl.: a lábelkötés, a férjhez menetel, a nők szerepe, a rang fontossága. Mindezt egy mesterien szőtt történet fogja össze, érzékletes leírásokkal, és korhű képpel az adott történelmi korról.
A történet két főszereplője a már említett Hóvirág és Liliom, sőt elsősorban Liliom elbeszélése révén bontakozik ki a cselekmény. Mindkét lány sajátos családi helyzettel küzd. Míg Liliom családja szegény, földműveléssel foglalkozó parasztokból áll, addig Hóvirág felmenői előkelő nemesek voltak. Mindkettejük élete azonban gyökeresen megváltozik, amikor egymás laotonjai lesznek. A laotong szerződés csak különleges esetekben jöhet létre házasulandó lányok között, szabad választás alapján. E kötöttség életük végéig tart, és olyan szoros, meghitt kapcsolat, melyben megosztják legbensőbb érzéseiket is egymással.
E barátságnál is szorosabb kötelék alapja a női titkos írás elsajátítása. A nők ugyanis külön „társadalmat” alkottak a férfiakén belül. Életüket szigorú szabályok határozták meg, nem mozoghattak szabadon, legkésőbb hat éves korukig pedig el kellett végezniük a legkegyetlenebb rítust, a láb elkötést. Szörnyű és kínzó fájdalmak közepett törték el az anyák gyermekük lábujjait, és középső lábcsontjait, hogy minél kisebb, az ideálisnak tartott „Arany lótusz formát” elérhessék. Sok lány nem élte túl ezt a tortúrát. Az „Arany Lótusz” az előnyös házasság kötés miatt volt fontos, egy lány értékét a lába formája adta, ugyanis erotikus hatást gyakorolt ez a férfiakra. Ráadásul egy nőt, mindaddig haszontalannak tartottak, míg nem szült fiúkat. Ám nem minden lány járt oly szerencsével, hogy magasabb rendű családokba házasodjanak be. Ha feleségként nem sikerült helyt állniuk, akkor „kicsi menny” lett belőlük, mellyel a legalacsonyabb rangra süllyedtek.
Két főhősnőnk is keresztül vergődik ezeken a cseppet sem könyörületes ceremóniákon, majd kapcsolatuk révén egyikük előnyős, másikuk hátrányos házasságra tesz szert.
Liliom egy előkelő nemesi családba kerül, ahol magasrangú helyet vív ki magának, míg Hóvirág egy tisztátalan mészáros neje lesz. Az állatok gyilkolásával foglalkozó mesterséget lenézi a társadalom, és a legnagyobb bűnnek tekintik, mely miatt az egész család halálon túli élete megpecsételődik, és nem léphetnek be a Paradicsomba.
Míg Hóvirág családja faragatlansága, kegyetlensége, és férje folyamatos verései miatt szenved, addig Liliom megtalálja a maga boldogságát, nyugodt és kiegyensúlyozott férje mellett. A szerelmet egyikük se találja meg, de Liliom és férje között szokatlan egyetértés és kölcsönös tisztelet alakul ki, míg a finom, és művelt Hóvirág csak sebeket szerez házassága során. A köztük lévő társadalmi különbségek, a velük szemben támasztott elvárások, és ennyire különböző élet körülményeik miatt, egy félre értelmezett sor révén kapcsolatuk megromlik, és elfordulnak egymástól. Hogy e két, sok mindenen keresztül ment nőnek, végül sikerül-e kibékülnie, és megtalálni lelki békéjüket, a könyv végén fény derül rá.
A regény egyszerűen letehetetlen, bár az eleje kicsit unalmasan indult, de utána Liliom lelke, és látásmódja magával ragadja az embert, a szokatlan kultúráról nem is beszélve. Mindenkinek ajánlom, akik érdeklődnek az ősi kínai nők rejtett szokásaik, kapcsolataik, életük iránt. Szerintem a japán gésák mellett, e történelmi viszonylatban hétköznapi nők sorsa is rendkívül érdekes, és lebilincselő. E könyvnek is köszönhetően, egyre inkább érdeklődöm a kínai kultúra, a tibeti nők és természetesen a japán gésák titokzatos élete iránt, mondhatni ha össze szeretném foglalni, akkor az európai felfogástól annyira távol álló ázsiai szemlélet, mely a nők szerepének teljesen eltérő, egzotikus értelmezésén alapul.
Néhány érdekes ősi kínai szokás a könyvből:
Lány születik
Az ősi Kínában, lánynak születni nem volt éppen hálás dolog. Bár tény, hogy a családok nevét a nők által szült fiúk örökítették tovább, ezért szükség volt rájuk, mégis a születésüket nem övezte feltétlen öröm, és boldogság.
Egy feleség biztos helyét az új családjában azzal biztosíthatta be, ha minél hamarabb és minél több fiút szült. A kicsi lányokat akár sorsukra is hagyhatták születésük után, sőt, ha halva születtek az volt a legnagyobb megkönnyebbülés a családnak. Ebből is látszik, hogy mennyire alacsonyabb rendűnek tekintették őket. Ráadásul egy lány rengeteg gonddal járt: ruházni kellett, öltöztetni, megtanítani mindenre, amit egy feleségnek tudnia kell, és ha eljött az ideje, akkor el kellett kötni a lábukat, majd 12 éves kora körül egy házasságközvetítővel kerestetni kellett neki egy férjet. Később ott a mennyasszonypénz, amit majd ki kell érte fizetniük, a jövendőmondókról nem is beszélve.
A lányokkal az anyjukon kívül nem túl sok mindenki törődik otthonukban, ritka, ha az apa egyáltalán megszólítja. Egy lánynak az a feladata, hogy szüleit feltétel nélkül tisztelje, és mindenben a kedvükre tegyen. Utasításaikat szolga módon követi, majd a házi munkából is kiveszi a részét. A lányok egészen láb elkötésükig szabadon járhatnak a szabadban, a földekre, de amikor már sor kerül erre a rítusra, attól kezdve a női szoba foglyai lesznek életük hátra lévő részéig. A női szobában gyűlik össze a család minden női tagja, itt varrnak, végzik el minden fontosabb tevékenységüket.
A család ruhatárát, cipőit, ágyneműit is itt készítik, majd közben főznek, és takarítanak. A nők között pedig rangban a legidősebb nő áll a legmagasabb pozíción, mégpedig a családfő édesanyja. Ha ő már nem él, akkor veszi át a helyét a családfő felesége. Egészen eddig a pillanatig az anyós (nagymama) rendelkezik mindenkivel, és akármit megtehet családtagjaival. Itt tényleg szívből retteg minden lány az esküvője előtt, hogy engedékeny legyen férjük édesanyja, és ne kegyetlen. A lányok ugyanis miután férjhez mennek, és megszületik az első gyerekük, a férjük családjához költöznek.
Arany lótusz
A lányok lábfejét legkorábban 2 éves koruk körül, legkésőbb 6 évesen törték el. A lényeg, hogy egy nagy pólyába tekerték be a láujjait, majd a talpuk alá veszítették őket. Ha már elég erős volt a pólya, vagy egy kővel szépen eltörte az édesanyjuk a középső lábboltozatukat, vagy hetekig a kötéssel kellett járkálniuk napközben egészen addig, míg el nem tört mindegyik lábujjuk. Ettől kezdve egyre szorosabbra kötötték a pólyát, hogy minél kisebbre, és karcsúbbra zsugorítsák össze a lány lábfejét.
A cél a tökéletes lábfej, az „Arany lótusz” kialakítása volt a cél, amelynek minimum 3 hüvelyknek kellett lennie (1 hüvelyk = 2,52 cm, 3 hüvelyk = 7,62 cm). A pólya azért szükséges, hogy megakadályozzák a csontok összenövését. Egy lány értékét a lábának mérete, és szépsége adta. Ennek erotikus erőt tulajdonították, és minél tökéletesebb volt a lábfej mérete, formája, annál nagyobb volt a férfi vágya. A lábfejüket egyébként sosem láthatták meg a férfiak meztelenül, mert a gennytől, a rothadó hústól rettentően büdös volt, ráadásul nem is volt szép látvány. Egyedül akkor került a férfiak szeme elé, amikor a nászéjszakán kis zokni cipőben bújtak az ágyba.
A láb értékét tükrözi az is, hogyha egy anyós, sőt az egész család nem találja megfelelőnek, akkor megszégyenítik a menyasszonyt, aki búcsút mondhat az esküvőnek, és legfeljebb kicsi menny, azaz ágyas lehet belőle. A nők közül egyedül a cselédek lábát nem törték el, mert nagyon nehéz egyensúlyozni a rendkívül keskeny és rövid lábfejen, nem is tudnak így sokat gyalogolni a nők. Sőt, nagyon hamar elfárad a lábuk, fájdalmaik csak felerősödnek, ami végig kíséri egész életüket. A lótuszuk kezelése abból áll, hogy mindenféle illatos fürdőben kell naponta áztatniuk, majd levágni az elhalt részeket. Egész komoly fájdalmat okozhat még az is, hogy a körmeik a talpukba mélyednek, és ott nőnek folyamatosan.
Persze a korabeli higiénés viszonyok közepette nagyon veszélyes volt ez a folyamat, mivel a fertőzések, a genny, a gyenge immunrendszer miatt rögtön elfertőződhetett, és mint egy méreg úgy végzett a kislánnyal.
Ezt a szokást egészen az 1900-as évek elejéig gyakorolták Kínában, egészen addig míg Mao Ce-tung hatalomra került, aki betiltotta. A szokást eredetileg az egyik kínai császár ágyasa vezette be. Kínai neve: „Otoe„.
Női titkos írás
A kínai nők bensőséges világában, ahol nem lehettek titkaik, hiszen a női szobában élték minden napjaikat társnőikkel összezárva. Ezért találták ki ezt az írást, hogy személyes érzéseiket, véleményüket, legféltettebb titkaikat leírhassák olyan írásjelekkel, melyeket rajtuk kívül más, tehát a férfiak nem érthetnek meg.
Erre azért is volt szükség, mert a családjaiktól elszakított nőknek ugyan lehett magán véleménye, de ezt nem oszthatták meg senkivel, teljesen kiszolgáltatottak, és alárendeltek voltak kezdetben szüleiknek, majd férfjüknek és annak családjának.
A női titkos írás tulajdonképpen a férfiak írásából alakult ki, hasonló karaktereket használnak, csak sokkal hajlékonnyabb, „ferdébb” betűket írnak. Az írás lényege, hogy a szöveg környezetből lehet következtetni a tartalomra, így ha még avatatlan személyek kezébe is került, azok se érthették meg biztosan, hogy miról is van szó benne. Ezeket az írásjeleket vagy legyezőkre, zsebkendőkre, illetve ruhákra hímezték. Ezt az írást használhatták személyes naplóban is, valamint a laotong szerződések után a laotong felek is ennek a segítségével leveleztek egymás között. Az írás kínai neve: „Nu Su„.
Laotong
Ha egy lánynak laotongot választottak, akkor a másik lánnyal egy szerződés formájában láncolták össze életüket, és akár egy házasság, úgy szentesítették. A japán gésa szertartásokról, esküvőkről ismert szertartásokban kulcs motívum a 3-as szám, a laotong szerződéseknél is érvényes ez.
Hiszen ahhoz, hogy valakinek tökéletes legyen a laotongja, ugyanabban az évben, ugyanazon a napon kell születniük. Családi körülményeiknek is egyezni kell, pl.: ha az egyikük a 2. lányként született, akkor a másiknak is úgy kellett. Ilyenkor sámánokat is hívtak, hogy a csillagok állása alapján is kitűnő szövetségnek ígérkezzen kapcsolatuk. A laotong sokkal többet jelentett, mint egy házasság, melynek egyetlen célja volt csak: a fiú utód nemzése.
A laotong kapcsolat gyermekkorban köttettet, és a halálig tartott, és elvileg szabad választáson alapult. A laotongoknak nem szabadott hites barátnőket tartaniuk (lásd lentebb). A laotongok gyakran látogatták egymást, együtt időztek a nő szobában, lelki támaszt nyújtottak egymásnak.
A laotongok általában nagyon művelt nők voltak, hiszen az íráskészségük, és kifejező készségüknek kifinomultnak kellett lenniük. A közöttük kialakult kötődés nagyon szoros, és megható viszonyokat is eredményezhetett. Ráadásul a házasulandó lány értékét is tovább növelte, ha már volt laotongja.
A laotong egyik fő feladata volt többek között, hogy mikor társa férjhez menni készült, akkor segített neki megvarrni az esküvői ruháját, a kelengyéjét, majd az esküvői szertartás más napján, a menyasszony-könyvből olvasott fel szívszorító részleteket az „elvesztett” barátnőnek.
Az esküvő után ez az egyetlen olyan tartós kapcsolat, amit egy nőnek megengedtek, hiszen a hites barátnőikkel nem találkozhattak többé az egyszerűbb lányok menyegzőjük után. Sőt, akinek volt laotongja, annak már nem lehetett hites barátnője. A laotongok kedvelt időtöltése volt még a versírás, közös éneklés, hímzés. A házasság utáni asszonyi teendőiket, és gondjaikat is megosztották egymással.
Hites barátnők
A hites barátnők általában a szegényebb lányoknál voltak jellemzőek, vagy akiknek nem lehetett laotongja. A feladatuk abból állt, hogy míg fiatalok voltak, és házasság előtt álltak, a láb elkötésük után együtt töltötték szabad idejüket. Meglátogatták egymást, társalogtak, együtt énekeltek, kézimunkáztak. Mivel a lányokat láb elkötésük után nem láthatják a család tagjaikon kívül más férfiak, ezért arcukat elfedve, palankinokban közlekedtek.
Egymásnak gyűjtöttek rizst, amit majd esküvőjük napján adtak át házasulandó társuknak. Állítólag ez szerencsét, és bőséget hozott a számukra új családjukban. Az esküvői ceremónia napján ők siratták a menyasszonyt, szívet tépő dalokkal búcsúztatták, majd a menyasszony könyvbe is ők írtak ajánlást a friss aráról. Mivel az volt a szokás, hogy dicsekedni nem lehetett a menyasszony erényeivel, vagy nyíltan kimondani, ezért az anya, aki elkezdte a sirató éneket, lekicsinylően, szerényen nyilatkozott lányáról, és a férj családjához nem ítélte méltónak. Ez mind csak „körítés” volt, mivel a férj családja nem nézte volna jó szemmel, ha az egekbe magasztalják az arát.
A hites barátnők közötti kapcsolat gyakran a házassággal meg is szakadt, ez nem is tarthatott sírig, hiszen vagy nagy távolságokra kerültek egymástól, vagy túlontúl lefoglalták őket asszonyi teendőik. Azért volt arra is példa, hogy meglátogatták egymást, de kapcsolatuk nem mérhető össze egy laotong szövetségével. Az utóbbi sokkal magasabb rendű, sokkal kifinomultabb változata a nők barátságának. Ahogy tartja a mondás is: „Madarat tolláról, embert barátjáról.” – sokat számított azért, hogy egy lánynak volt-e egyáltalán hites barátnője, és hogy ők milyen osztályból származtak.
Házasság
A házasság nagyon érdekes volt az ősi Kínában. A házassági közvetítők közben járása révén köttettek egyezségek a családok között, valamint szerződések, amikor a lány betöltötte 10. életévét.
A szerződés után még 6 évig, nem volt esküvő, sőt a ceremónia előtt a lány nem is találkozott jövendőbeli férjével és annak családjával. A szerelem ugyanis tabu volt, tisztátalan dolognak tartották, ugyan az ősi hódoló szerelmet tisztelték, de úgy vélték ennek nincs helye a házasságban. A házasság csak hivatalos szerződés, egy kötelesség mindkét fél részéről, melynek egyetlen funkciója van: fiúk nemzése, és a család nevének tovább örökítése.
Ahogy a szerződés megszületett, a vőlegény családja kelméket, és ajándékot küldött a lány családjának, aki viszonozta ezt a szívességet. Addig, míg a menyegző időpontja el nem jött, a lánynak el kellett készítenie esküvői ruháját, ágyneműjét, egy vadi új ruhatárat saját magának, hiszen férje családjánál mint vendég lesz mindig jelen, de nem olyan vendég, akivel kedvesen bánnak, hanem olyan, aki mindig idegen lesz a családban, és minden lépését kritikus szemmel figyelik, minden mozdulatába bele köthetnek.
De nemcsak saját magának, hanem családja tagjainak is kellett ruhákat, cipőket készítenie. Mikor elérkezett végre a várva várt nagy nap, a mennyasszony szépen felöltözött, és édesanyja, hites barátnői, laotongja elkezdte a sirató énekét. Majd a férj családjának esküvői menete jött el érte otthonába, ahol a fiú szülei meggyőződhettek választásuk helyességéről, majd egy lakoma után tovább indultak, és egy palankinban vitték el a vőlegény otthonába a menyasszonyt.
Ott nagy vigalom, bőséges lakoma fogadta a vendégeket, de csak a férfiak szórakoztak, a menyasszony egy szobában várta a sorát. A menyasszony egyetlen fő feladata: tilos volt ennie az egész procedúra alatt, ami eltartott 3-4 napig is. Majd egy teljesen egyszerű szertartás után férj és feleségek lettek. (Előtte áldozni is voltak a szentélyben).
És ekkor vette kezdetét a nyoszolyózás. A nyoszolyózás a házasság elhálását jelentette. Mivel tabu volt a szexről is beszélni, ezért a fiatal, szűz lányok rettegtek többnyire ettől az éjszakától, mivel ugyan mindent megtanítottak nekik, csak azt nem, hogy ebben a szertartásos tevékenységben mi az ő dolguk, és hogyan tehetnek immár friss férjük kedvére. Mivel ha nem teljesítettek jól, ha a férj elégedetlen lett, akkor egyszerűen eldobhatta magától, főleg, ha pár hónapon belül nem esett teherbe.
Az esküvő más napján, került sor a menyasszony könyvének a felolvasására. A ceremónia végeztével, az ifjú ara visszatért családjához, majd havonta visszalátogatott férjéhez, és pár napot vele töltött, majd újból hazatért. Így tulajdonképpen az immár férjes asszony továbbra is a saját családjával élt. Amikor teherbe esett, akkor kellett átköltöznie a férjéhez.
Linkek: Wikipedia, Bookline (hu), Lisa See hivatalos oldala
