Murakami Haruki: A határtól délre, a naptól nyugatra (1992)
A kedvenc regényem Murakami Harukitól, a Határtól délre, a naptól nyugatra című, tragikus szerelmi történetet feldolgozó regénye.
A történet főszereplője egy Hadzsime nevű férfi, aki visszaemlékezésszerűen meséli el élete legnagyobb szerelmének történetét. Egészen kisgyermekkorától kezdve nyomon követhetjük életét. A japán társadalom egyik meghatározó problémájából indul ki a történet, a második világháború utáni lábadozásból, és olyan családi előítéletektől, melyek egy gyerek életét örökre meghatározzák.
Főhősünk szüleit ugyanis a háború nagy veszteségként érte, s fiuk egykeként nevelkedett. Hadzsime mint testvér nélküli, egyke gyermek, olyan előítéletekkel találkozott, melyek alapja, hogy az egykék elkényeztetettek, zárkózottak és betegesek. Hadzsiménk már teljesen e szerint is formálódik, egészen addig, míg nem találkozik általános iskolás korában a gyönyörű „sorstársával”, Simamotóval.
Simamotó is egyke, ráadásul az egyik lábára sánta, ezért senki sem kedveli, nem barátkoznak vele. Egyedül Hadzsimének nyílik meg, és egészen 14 éves korukig egy meghitt barátság szövődik közöttük, mely egyik pillanatról a másikra, szerelemmé alakul át. Ám mielőtt bármi is történne közöttük, hirtelen kapcsolatuk megszakad, hiszen Hadzsiméék másik városba költöznek, és ettől kezdve a fiú nem látja a lányt. Lelkében mégis örök nyomott hagyott e fiatalkori, első szerelme. Minden nőben őt keresi, kutatja, és ahogy a szemünk láttára válik serdülő kamaszból, felnőtt, érett férfivá, jelleme is egyre összetettebb lesz.
Életének mély pontja után, és a Simamoto iránt érzett kedves szerelem emléke végül elsimul, és látszólag megbékél életével. Megnősül, gyermekei születnek, és egy híres dzsesszbárt vezet Tokióban. Egy nap azonban, mint váratlan viharként betoppan ismét életébe Simamoto, immár lélegzet ellálítóan szép, igéző felnőtt nőként. Egymás iránt érzett szenvedélyük újból felkorbácsolódik, és az eddig családját teljesen imádó Hadzsime megváltozik…és kész feláldozni eddigi boldog életét, a szemvedélyes szerelem oltárán.
Ez a mű úgy megérintett bennem valamit, hogy miután letettem a könyvet, még sokáig gondolkodtam az olvasottakon. Érdekes, és egyben teljesen egyedi Murakami stílusa és elbeszélő módja. A történet vezetést mindig tragikus főhősének adja át, aki kendőzetlenül vallja be minden titkos vágyát, hibáit, bűneit.
A főszereplői (Hadzsime, Simamoto) ugyanis nem csupán fekete-fehér szereplők. Ugyanúgy vannak pozitív tulajdonságaik mellett negatívak is. Önzők, féltékenyek, fájdalmat okoznak másoknak, megcsalják, becsapják azokat, akik szeretik őket, és gyakran saját magukat is. Botlásaikat mentegetőzéssel próbálják tagadni, de maguk is tudják, hogy ezek csak hamis kifogások. De pont ezért ember közeliek. Hitelesen ábrázolja az embert, mint társadalmi lényt, aki igényli a társaságot, és menekül a magánytól. Nyíltan, és szókimondóan ír a testi vágyról, a nemiségről. Úgy állít be általunk elítélt tetteket, mint a házasságtörést, hogy ugyan nem menti fel az elkövetőt bűne alól, de pontosan magyarázatot ad az okra, ami erre készteti a feleket.
Olyan szenvedélyes szerelemről ír, mely ritka az életben, és általában csak egyszer fordulhat elő bárkivel földi pályafutása során. Évtizedeket átölelő románc ez, mely végül beteljesületlen marad örökre. Új távlatokba helyezi az író, a sírig tartó szerelmet, az elérhetetlen utáni vágyat, hogy az ember sosem elégedett pillanatnyi helyzetével, mindig újabb és újabb magaslatokba tör, mindig többre vágyik. Ez tökrüzi mai társadalmunkat is egyben, így válig regénye egyetemes tükörképpé emberek millióinak hétköznapi életéről. Hiszen az elérhetetlen szerelem varázsa élete végéig foglalkoztatja az embert, rágódik rajta, vágyódik utána, és csak azért ilyen fontos számára, mert nincs lehetősége magáévá tenni. Mert minden csupán addig érdekes, míg megvalósíthatatlan. A gyermek is, ha kinéz egy játékot magának, addig erősködik, hogy az kell neki, míg a szerető szülő enged a követelésének és megveszi. A gyermek pillanatnyi örömét, boldogságnak érzi, de pár óra, akár nap múlva, a játék elveszíti különlegességét a szemében, és régi, megunt játékai közé dobja.
Az is igaz, hogy a szerelem nem örök. Átalakul kölcsönös szeretetté, ragaszkodássá. Szereplőinek így lelkitusáinak, fejlődéseinek lehetünk átélői, egészen a gyermekkortól a felnőttéválás rögös útján át végig követhetjük a főhősök életét. Fejlődik a jellemük, keresik önmagukat, és a boldogságot. Hiszen az ember kiegyensúlyozott személyiségének a kialakulásához elengedhetetlen önmagunk megtalálása. Hogy nemcsak az életben, hanem a társadalomban is meg kell találni helyünket, a munkákat, hogy mivel foglalkozzunk életünk végéig, családot kell alapítani, és így tovább. Ördögi körforgás ez, mely folyamatosan ismétli önmagát, miközben az évek telnek múlnak, és csak rajtunk áll, hogy a végén örömmel tekintünk vissza múltunkra, vagy fájdalmasan gyötrődve az elszalasztott lehetőségek miatt, eltékozolt, unott éveink után síránkozva. E regényi örök üzenete, hogy az idő megállíthatatlan, mútbéli tetteink megváltoztathatatlanok, a fiatalságunk pedig rövid. Meg kell tanulnunk élni, és értékelni azt amink van.
A könyv tehát egy különleges helyet foglal el a szívemben, és annyi mindenről van benne szó, a látszólagos egyszerű szerelmi románc dacára, hogy azt mind nem is lehetne összefoglalni. Nagyon egyedi mű ez, és igazi hangulata van, mely ha magával ragadja az embert, akár béklyóként, nem engedi többé el.
Végezetül kedvenc idézetem a könyvből:
„….Ha esik az eső, a virágok kinyílnak. Nincs eső, a virágok kiszáradnak. A gyík megeszi a bogarat, a gyíkot megeszi a madár. De a legvégén mindegyik meghal. Elpusztul és kiszárad. A generációk kihalnak, de már ott van a következő. És így megy ez. Számtalan különböző formája van az életnek, és számtalan különböző formája a halálnak. Végül a különbség is elenyészik. Minden a sivatagban marad… Csak a sivatag marad meg. Csak a sivatag az, ami igazán él.”
