Confessions / Kokuhaku / 告白 (japán film; 2010)
A Higurashi no Naku koro ni és a Jigoku Shoujo pszichológiai drámájának ötvözete jelenik meg 2010 egyik legjobb japán élőszereplős produkciójában. Az emberi psziché, pontosabban egy gyermekét vesztett nő, és három 13 éves kamasz megzavarodott elméjének bugyraiban bolyonghatunk a Confessions című drámában, ami akár Park Chan-wook bosszú trilógiájának is méltó ellenfelévé válhat. Míg a bűnök lajstromában kalandozunk, olyan zseniális előadók szolgáltatják a muzsikát, mint az Ergo Proxy animében is hallható Radiohead. A főszerepben pedig a ragyogóan tehetséges Takako Matsu bizonyítja tehetségét a Villon’s Wife után megint.
Tudom mit tettél…
A tanárként dolgozó Yuko Moriguchi (Takako Matsu) óvodás kislányával váratlan dolog történik. A kislányt, Manamit holtan találják a nő iskolájának medencéjében. A rendőrség ugyan balesetként kezeli az ügyet, de a tanárnő tudja, hogy itt valami más történt. Rájön, hogy saját osztályából két fiú, A és B ölte meg hidegvérrel gyermekét, ezért bosszút esküszik, mivel ha a rendőrségre menne, akkor se történne semmi, mert a gyerekeket védi a törvény. Ezért a két bűnös iskolai tejébe AIDS-szel fertőzött vért kever (legalábbis ezt mondja a diákoknak) és kezdetét veszi a két tanuló feletti pszichológiai terror. A tanárnő amint végleg elhagyná a tanáripályát, egy utolsó és maradandó leckét akar adni diákjainak, azt hogy az élet mindennél fontosabb. Nem szabad könnyedén elvenni azt, ami annyi szeretet és törődés gyümölcse.
Egy kis elemző tortúra
Az eredetileg regényként napvilágot látott történet Kanae Minato 2008-as alkotása. A regényt olvasva a film rendezője, Tetsuya Nakashima, mindenképpen Takako Matsut akarta főszerepben látni. A rendező emellett eddig is különleges, igényes filmjeiről volt ismert, mint a 2004-es Kamikaze Girls vagy a 2006-os Memories of Matsuko. A Confessions zsenialitását, nemcsak a kiváló operatőri munka, a zenés videoklip technikák hangulatos ötvözése, a szürke és kék színekkel való játék, a szimbolikus jelenetsorok teszik egyedivé, hanem a szinte négy szálon futó vallomás, amelyek során szereplőkről szereplőkre lépkedve ismerjük meg mindenki múltját, tetteinek okát, és a teljes történetet.
Ugyan két 13 éves kamaszt mi visz rá arra, hogy egy kislányt megöljenek? Iskolai mellőzöttség, a diáktársak kegyetlenkedései, gondatlan szülők, akik vagy a munkának, saját vágyaiknak élnek, vagy úgy nevelik tökéletesnek hitt gyermekeiket, hogy észre sem veszik milyen érzéseik vannak valójában. Ugyan a bosszúját végrehajtó tanárnő iránt eleinte részvétet érzünk, hiszen nemcsak AIDS-szes a férje, de a legnagyobb paradoxon az, hogy a férje az a mintatanár, aki leendő tanár szakmára vágyók illúzióit táplálja és lelkesen ír a tanár-diák kapcsolat mélységeiről. Erre a felesége bosszúból saját bűnös diákjait kergeti önpusztításba, ráadásul részben magának is köszönheti, hogy így alakultak a dolgok.
Moriguchi-sensei ugyanis egyáltalán nem bízott a diákjaiban. Ha segítséget kértek tőle, más tanárt küldött, bár logikus okokból, ám mégsem úgy állt előttük, mint egy példamutató személy, akire nemhogy fel lehetne nézni, de a gyerekek otthoni nevelési hiányosságait ki lehetett volna küszöbölni. Ugyanakkor meg ezek a gyerekek annyira elkényeztettek, ellenszenvesek, öntörvényűek, hogy az órán folyton beszélgetnek, semmibe veszik a felnőtteket, szexuális zaklatással vádolják meg a tanárokat. A diákok szabadon garázdálkodnak, ráadásul az Ifjúságvédelmi törvény is védi őket, így akár gyilkolnak, akár lopnak, csak nevelőintézetbe kerülnek, majd mentesülnek minden vád alól. Tökéletes bizalmatlanság uralkodik mind a tanárok és diákok oldalán, így talán nem is olyan váratlan eset az, hogy mit tett a két tanuló.
Egy nő bosszúja, két gyerek feltűnési vágya
Míg Moriguchi-sensei kegyetlenül kikészíti a két bűnös idegeit, addig megismerjük a két fiú meghasadt személyiségét. Naoki Shimomura – B (Kaoru Fujiwara) gyáva, lusta, gyenge képességű, anyuci kedvenc fia, aki semmiért eddig komolyan nem küzdött, de az iskolai ugratások állandó célpontja, mindenki utálja, nincsenek barátai. Erre a zseni, ugyan szintén magának való feltaláló, Shuya Watanabe – A (Yukito Nishii) benne látja meg a tökéletes bűntett végrehajtó társát. Shuyát ugyanis elhagyta tudományos karrierre törő édesanyja, és igazi Oidipusz-komplexustól vezérelve szomjazik anyja szeretete iránt. Ezért kiváló tanulmányi és verseny eredményekkel akarja felhívni magára a figyelmet. Ám mikor bekerül az újságba egyik sikeres találmányával, a várt hírnevét elnyomja egy sokkoló tragédia. Egy magát Tébolyult lánynak nevező diák ugyanis megmérgezi egész családját minden ok nélkül. A fiú ezen felháborodva dönt amellett, hogy gyilkolni fog. De zsenialitása ellenére ő a gyáva láncszem a Naokival frissen kötött gyilkos brigádban. Végül ő lesz az, aki hibázik, és Naoki, a számára egy senki lesz az, aki megteszi azt, amit ő elmulasztott.
Naokit rendkívüli kisebbségi komplexusa, a sok megaláztatás hajtja az ölésre, majd az őrületbe, amire az AIDS-től való félelem is rátesz egy lapáttal. Moriguchi ugyanis zseniálisan a két fiú édesanyjukhoz kötődő kapcsolatát mérgezi meg, és fordítja ellenük. Ez a tökéletes bosszú nemde már? Egy meghalt gyermekért, cserébe a bűnösök saját anyjukkal végezzenek. Itt vannak megragadva hihetetlenül jól a karakterek. Naoki anyja, aki főleg Moriguchit hibáztatja fia romlásáért, az öntelt Shuya, aki felsőbbrendűségében és zsenialitásában bízva ringatja magát egy teljesen abszurd és értelmetlen tervbe. Mégis melyik édesanya örülne annak, hogy fia egy pszichopata gyilkos lett, és felrobbant egy egész osztályt? Ez a megrázó, másrészről őrült ragaszkodás az anyagi gondoskodás iránt nagyon drámai, szomorú, mert nem kapta meg a fiú azt a szeretet, amit egy normális szülőnek meg kellent volna adnia.
Operatőri munka és a látványvilág
A történet és karakterek után érdemes figyelni az operatőri munkára. Nagyon jó lassított felvételeket láthatunk, amik nemcsak az adott pillanat múlékonyságát jelzik, hanem tovább erősítik a sötét hangulatot, ráadásul eléggé zenés videoklip hatása van az alatta felcsendülő zenei betéttel. Érdekes szimbolika még az éggel való játék. Szinte mindig látjuk a felhőket, főleg borús idő van szemléltetve, ezért is dominál a szürke és a kék szín. Mintha az ég akaratát tükrözné az ég, így adva Moriguchi-senseinek jogot tettének, vagy éppen azért ilyen sötét ez az ég, mert a bosszú csak bosszút szül tovább, így az Istenek elfordítják fejüket mind a bűnös gyerekek, mind a tanárnő tetteiről nem akarnak tudni.
Másik fontos szimbólum a filmben: a domború tükör. Minden egyes meghatározó pillanatban feltűnik, mintegy jelezve azt, hogy a felszín nem az aminek látszik. Ami ártatlannak tűnik, az belül mocskos, amit igaznak hiszünk az hamis. A gyermeki ártatlanság a múlté. Itt a gyerekek éppoly romlottak, mint a felnőttek álarcot öltött világai, hiszen egymás tükörképei ők. Ezeket az érzéseket erősítik tovább főleg a Boris nevű japán rock banda zenéje, akik szokatlanul keverik a zenei irányzatokat, mellettük a Radohead Last Flowers című dala ad még maradandó élményt. (YouTube)
Ami még kimaradt, hogy gyakran ábrázolnak a filmben rejtett gondolatokat, amik nem történtek meg, csak a szereplő fejében játszódtak le, ezeket zseniális effektekkel oldották meg.
Egy kiváló film, kiváló színészekkel, nem is lehet róla mást többet írni, ezt látni kell. A filmet megfelelően díjazta a nagyközönség mellett a filmes szakma is, ugyanis a 2011-es 34. Japán Akadémiai Díjra is jelölték, mint az év legjobb drámája, az év direktora, és forgatókönyve kategóriában (mind el is vitte). Emellett a Legjobb Idegennyelvű Film kategóriában indították versenyeztetni a japánok a 83. Akadémiai Díjátadón. A filmben szerepel még: Masaki Okada és Yoshino Kimura.
Pillanatképek / Screenshots [nggallery id=158]
Filmelőzetes / Trailer
Film adatok
- Eredeti cím: Kokuhaku / 告白
- Angol cím: Confessions
- Rendező: Tetsuya Nakashima
- Terjedelem: 106 perc
- Bemutató dátuma: 2010
- Eredeti nyelv: japán
- Ország: Japán
- Linkek: IMDb (eng); Doramafan (felirat); Doramafan (ismertető) Asian Media Wiki (eng); Wikipedia (eng); Minato Kanae könyve (eng)