The Great Happiness Space (brit-japán dokumentumfilm; 2006)
Lányok és nők milliói (köztük én is) rajong megszállottan egy-egy olyan mangáért, vagy animért, mint az Ōran Kōkō Host Club, vagy Yuki Kaori Blood Houndja. Ezekben a munkákban közös, hogy főhőseik hosztként dolgozó bishōnenek (szépfiúk), kiknek gyönyörű és menő testétől, a lányokat meghódító viselkedésétől szívünk nagyokat dobban, még ha csak animációban, vagy képregény oldalakon is látjuk őket viszont. Ezek a fiatal fiúk azonban a japán szexipar egyik húzó ágazatát képezik a nőket foglalkoztató hosztesz bárok mellett. Itt a valóságban álmokat, hamis szerelmet árulnak pénzért. Ilyen kiégett, megcsömörlött hoszt fiúk életébe kalauzol el bennünket egy kiváló dokumentumfilm, a brit Jake Clennell rendezte The Great Happiness Space, amelyben lehull a lepel az ártatlannak és rózsaszínnek hitt hosztok életéről.
Három dimenziós szépfiúk, mint árucikkek
Jake Clennell és brit-japán stábja egy Ōszakában, Minami negyedben működő, mindössze pár emeletes klub életét követi végig 1 és negyed óra erejéig. Minket nézőket a dokumentumfilm fő riportalanya, a hoszt klub tulajdonos Issei-szan vezet körbe világán, és klubjában, a Stylish Cafe Rakkyóban foglalkoztatott 20 fiú életén. A mindössze 22 éves tulajdonos kendőzetlenül, őszintén vallja meg nekünk foglalkozásának lényegét: „Mi álmokat árulunk, hamis kapcsolatot. Árucikkek vagyunk a nőknek. […]Ha kell viccesek vagyunk, vagy macsó hódítók. […]Bármely nő igényét egy pillantással fel tudom mérni.[…]Persze, megállás nélkül szexelek. Egy évben 365 lánnyal voltam együtt.[…] Mióta a szakmában vagyok másból sem áll az életem, mint ivásból, hányásból, ivásból, hányásból… A májam biztos oda lett, láttam olyan srácot, aki vért is hányt a mosdóban.”
A több éve a szakmában dolgozó Issei-szan régóta a környék első számú hoszt bárjának a tulajdonosa. Minami, és Ōszaka a szexipar egyik mini fellegvára, ahol a call-girl centrumoktól (telefonon rendelt prostituált) kezdve, a hosztesz bárokig minden megtalálható. Nagyjából 100 hoszt klub működik itt, de ezek közül 10 mondható igazán népszerűnek. Annak a sikernek a titka, amiért Issei saját klubját az első 10 között tudhatja, a sorozatos riporttokból és interjúkból derül ki.
Először a fiúk munka előtti, több órás készülődését látjuk, amint nőket is megszégyenítő alapossággal készítik el profi frizurájukat, és méreg drága ruhákkal, kiegészítőkkel felszerelkezve indulnak neki az utcáknak, hogy random kuncsaftokat vadásszanak a tömegben. A bár ugyanis kívülről minden jelzés nélkül áll, tipikusan utcán szedik össze látogatóikat. A lenézettségüket mutatja, hogy több nő fejét lehajtva, némán megy el mellettük, vagy mérgesen rájuk kiabál. De Issei tanácsai alapján mindig tudják milyen nőket kell célba venni: „A nő ruhájából, kiegészítőiből megállapíthatod, hogy sok pénze van-e. Ha nagy márkaneveket hord magán, mint pucci táska, akkor tuti tud költeni.” – Ez a fázis a nampa (pick-up girls = lány felszedés).
„Szerelmet lehet pénzért venni.”
A tradicionálisan Mizu shōbainak (水商売 = water trade) nevezett éjszakai pillangók világában dolgozó fiúk munkáját ellentétes érzelmek uralják. Kuncsaftjaik istenekként néznek rájuk, sőt, Issei, mint saját klubjának első számú hosztja rengeteg rajongót tudhat magának. Mindegyik lány szerelmes a fiúba, van aki a felesége akar lenni, van aki meg is halna érte. Issei persze mindig tudja mit kell mondania a nőknek, és hogy mit akarnak hallani. A klubba csábított lányokat szórakoztatják, és egy menüből választva rendelnek maguknak egy állandó hosztot, akivel ettől kezdve minden bajukat, fájdalmukat megoszthatják, karaokéznak, táncolnak, folyton nevetnek és persze isznak. Az úgynevezett champagne callon (pezsgő hívás), drágábbnál drágább pezsgőket rendelnek egymással versenyezve a lányok kedvenc hosztjaiknak figyelméért. Van aki 200-300 dollárt költ el egy ilyen alkalommal, de van aki akár 7000 dollárig is elmegy. Egy Number One host keresete egy hónapban akár 50-60 ezer dollár is lehet, így maguk a fiúk is versenyeznek egymással. Aki az adott hónapban a legtöbbet kereste, az a klub előtti tábla rangsorában felkerül az élre.
A különleges vendégek, akik a legtöbbet költik, egy elkülönített boxban is időt tölthetnek kedvenc hosztjukkal, amiért akár 50 dollárt is fizethetnek óránként. Van olyan nő, aki az összes keresetét itt köti el: „Olyan munkám van, amiből megengedhetem magamnak, hogy Issei-szant támogassam.”
Persze a szexuális aktust minél inkább elakarják a fiúk tolni, mert miután szexelnek a vendéggel, utána el is veszítik őt, hiszen használttá válnak, megunják őket. Ezért gyengéd érzelmekre és a lassú kapcsolatépítésre hivatkozva hitegetik, és csábítják el a lányokat. Van olyan vendég, aki már négy éve jár a klubba. És a lányok valójában nemcsak szexet keresnek bennük, persze elsősorban azt, mert ahogy az egyik vendég fogalmaz: „Ilyen helyes, attraktív fiúkkal a hétköznapi életben nem találkozom. Sőt, észre se vesznek a férfiak. Itt azonban rettentően nagy figyelmet kapok. Én vagyok a középpontban, hercegnőként bánnak velem.”
„A vendégek 70-80%-a maga is prostituált”
E rengeteg pénz hallatán felmerül bennünk a kérdés, miből finanszírozzák a hölgyek e exkluzív szórakozásukat? A vendégek megdöbbentő módon szinte mind maguk is prostituáltak. Vannak itt hosztesz lányok (férfiakkal isznak, beszélgetnek, szórakoztatják őket), kocsmában/bárban dolgozó táncosnők, call-girlök, Soap Landen (ソープランド – olyan fürdő-bordély ház, ahol szexet is lehet vásárolni) dolgozó hölgyek, vagy fūzokuk (風俗), azaz prostituáltak, akik szintén a testükből élnek: „A számmal, a kezemmel elégítem ki a férfiakat. Gyakran kérdezem magamtól, miért teszem ezt a testemmel, amit a szüleimtől kaptam? Mindegy egyes aktus után felmerül bennem, hogy most ez az utolsó, ki akarok innen lépni. De utána Issei-szanra és a clubra gondolok, ahol végre mosolyoghatok. És mikor arra gondolok, hogy mire költsem a pénzem, úgy döntök folytatom a dolgot. Mert a klubban szórakozhatok, mosolyoghatok, akkor miért ne költhetném arra a nehezen megszerzett pénzt, amit szeretek? A fiúk leveszik a vállamról azt a stresszt, ami a munkámmal jár.”
Ám ez egy ördögi kör. Nemcsak eleve prostituáltak járnak ide, hanem vannak olyan lányok, sőt nagyon is fiatal lányok, akik pont azért szálltak be az éjszakai életbe, hogy a hoszt klubba járhassanak továbbra is. Mikor megkérdezték a fiúkat, hogy nem érzik magukat emiatt bűnösnek, így feleltek: „Persze néha van bűntudatom. Hiszen a legtöbbjük prostituált, szerelem nélkül fekszik le férfiakkal, és ez nem jó. De ez a szakmám része. Én csak jobbá akarom tenni az életüket, hamis szeretetet adni nekik.”
A lányok válasza pedig: „Itt legalább nem vetik meg a fiúk azt, amivel foglalkozom. Ők elfogadnak olyannak, amilyen vagyok.”
Érzelmek és kiüresedett identitás
A hoszt klubbok pont azt a korosztályt célozzák meg, akik 22-28 éves közötti nők, éppen házasság előtt állnak, de életükkel bármit csinálhatnak. Szerelemre, szeretetre éhesek, testüket pedig tárgyként kezelik. A „Szeretlek” szót azonban szinte dobálózva használják. A hoszt klubba járó lányok általában több másik klub törzsvendégei is: „A szemembe azt mondják, hogy szeretnek, én is mondom nekik, hogy szeretem őket. Akkor, abban a pillanatban el is hiszik, de a hátam mögött tudom, hogy nem. Ráadásul egy másik klubban ugyanezt mondják egy másik hosztnak is. Ha egy szobában lennék 100 nővel, egyikben sem bíznék meg.”
A fiúk szerepeket játszanak, hol hős lovagok, hol szórakoztató bohócok. Kreált identitásuk miatt elveszítik igazi személyiségüket, és már maguk sem tudják kik is ők, mik a valódi érzelmeik. Sőt, már nincsenek is érzelmeik. De van amikor ők is kirobbannak. Van olyan lány, akit valójában szívből gyűlölnek, például Issei egyik furcsa kliensét mindig alig tudja lekaparni magáról, folyamatosan hazudik neki, de valójában menekülne a lány társaságából. De ezeket az érzelmeket leleplezi. Persze valódi érzelmek is elkezdenek kibontakozni, főleg a több ideje ide járó vendégek felé. Az egyik fiú rettentően sajnálja a prostitúcióból élő kuncsaftját, és egyre kevesebb pénzt hajlandó tőle elfogadni. Ráadásul az ebből a világból érkező lányok mentális és fizikális kielégülést keresnek. Arra vágynak, hogy törődjenek velük, hogy tanácsot adjanak nekik, vagy ha kell megregulázzák őket.
A film utolsó képsorai talán a legütősebbek. Ahogy a hoszt klub dolgozói a díványokon elterülve alszanak hajnalban, teljesen totál kiütve, az alkoholtól, a bulizástól. Valaki sírva hagyja el a klubbot, valaki magán kívül, tiszta kómás fejjel ül be a taxiba, azt se tudva hol van. És végül Issei utolsó mondatai csendülnek fel: „Egyszer én is akarok normális életet. Feleséget, családot. De hogy lesz-e egyáltalán? Nem tudom hol és mikor találhatnám meg.”
Egy televíziós médium mesteri használata
A dokumentumfilm egy nagyon meghatározó, manapság egyre kevesebbet finanszírozott médium, főleg nálunk Magyarországon. Aki médiaszakos hallgató jelenleg, az tudja, hogy mennyire mellőzött műfaj a magyar médiában, mégis ha szerkesztő-riporterként akar egy elektronikus médiumnál elhelyezkedni, nem árt ha legalább egy saját dokumentumfilmet végig vitt maga is, és fel is tud mutatni.
Egy első filmes rendezőtől, Jake Clennelltől hihetetlen tehetségre vall, hogy ilyen jól össze tudott rakni egy ívvel és kerek történettel rendelkező „sztorit”. (A fiúk reggeli készülődésével indít, majd a hazatérésükkel ér véget a film.) Munkájával több díjat is megnyert, például a 2006-os Edinburghi Nemzetközi Filmfesztivál legjobb dokumentumfilm díját, a Brit Független Filmesek, és a Raindance Film Fesztivál díját. A filmből nemcsak maga a nyers valóság jön át, hanem az egyúttal szánandó, mégis szerethető karakterek érzelmei is. A fiatalok intim beszélgetéseit sikerült végig kamera elé vinni, annak minden természetességével. Talán ennyire hidegen hagyja őket a körülöttük lévő világ, az a tudat, hogy ezzel a filmmel egy újabb bőrt húztak le magukról? Én magam a megdöbbenés, a szánalom és a hihetetlenség felkiáltásai között ingázva néztem végig a filmet, teljesen letaglózott az az érzelmi sivárság, ami ezeket a fiatalokat uralja, és ahogy a saját testüket teszik tönkre pillanatnyi örömért. De hogy ki hogyan ítéli meg foglalkozásukat, az mindenkinek a maga dolga.
(A japán szexipar központja természetesen Tokió Yoshiwara és Kabukichó negyedeivel, és maga az iparág több ezer éves hagyományra tekint vissza, amelynek szinte új hullámának tekinthetjük a férfi hosztok megjelenését. Ez a formája a szexiparnak nemcsak Japánban terjed, hanem nagyobb ázsiai országokban is. (Az érdeklődőeknek íme két wikipédialink: host-clubbok története angolul + a Japán prostitúció története). Aki magyar nyelven is megjelent könyvre kíváncsi a témában, annak Jade Adelstrein Tokió Vice című oknyomozó újságíró művét ajánlom, amelyet a hvg adott ki 2009-ben.)
Pillanatképek / Screenshots [nggallery id=142]
Film adatok
- Eredeti cím: The Great Happiness Space: Tale of an Osaka Love Thief
- Rendező: Jake Clennell
- Műfaj: dokumentumfilm
- Terjedelem: 75 perc
- Bemutató dátuma: 2006
- Eredeti nyelv: japán (angol felirattal)
- Ország: Japán, UK (Nagy Britannia)
- Linkek: IMdb (eng); Wikipedia (eng); A film hivatalos honlapja (eng); hvg (2007-es magyar cikk a filmről); Netrix (DVD megrendelhető innen); Asian Movie Reviews (angol nyelvű kritika);
