Beszámoló budapesti kiruccanásomról (2012. április 4-5.)
Két nap, öt helyszín, hét különböző, mégis több közös ponton összekapcsolódó lélek. Egy borgőzös éjszaka, szuggesztív színi előadás, tragédiába oltott üzenet az emberiségnek. Tanmese a háború borzalmairól és töredezett részletek egy elfojtásokkal teli rendszer művészeinek küldetéstudatáról. Az elfojtás politikája kontra a jelen közszolgálati attitűdökkel vezényelt riportereinek mindennapjai. Alig 48 óra alatt nem váltottuk meg ugyan a világot, de e félmondatokban feldobott miniatűr tereket fedezhettük fel, a maguk mély benyomást keltő, egyedi miliőtől áthatott mivoltában. Budapesten. Áprilisban. Egy tanulmányi kirándulás álcája mögé rejtve történt mindez. Egy hónapja, de még mindig élénken élő emlékektől övezve.
Kultúr dózis sokkolóan maradandó formában
Egy kellemes szerda hajnalon gyűlt össze kiruccanó csapatunk a szegedi pályaudvar kissé még kihalt, dohánymentes bejáratánál. A háromnegyed 6-os, pöfékelés nélkül induló fémkerekűvel zötykölődtünk fel Budapestre, ám művészeti zarándoklatunk kezdete előtt, leendő szállásunkra látogattunk el. Tipikusan pesti, és nem mellesleg BKV-és szardínia lét megtapasztalása után, lerobbant gyárépületek, betört ablaküvegek, kipufogógáztól füstös raktárak között masíroztunk be éjjeli menedékhelyünkre, kissé kétkedő tekintettel kémlelve a környezetet (legalábbis én, biztosan így festettem valahol mélyen). A hely azonban maga volt a kívülről rosszul csomagolt, de belülről egyedi csillogással bíró szerető. Extravagáns dizájn, élénk színek mindenütt, cipősarkat veszélyeztető, a nők rémét képező keskeny lépcsősorok. Végül kisebb-nagyobb akadályokat legyűrve lyukadtunk ki a Bakelit nevezetű mini Kánaánban, pontosabban gyárszínházban. Ott egy színpad, amott hatalmas függönyök, üveges, absztrakt művészeti ízléssel csempézett falak, különlegesen kényelmes környezet. Egy olyan hely, ahol az idegen akarva-akaratlanul otthon érzi magát. A hajnali órákban igen rendkívüli módon éltük ki magunkat e falak között, de a lényegre térve, idillikus volt e hely. Mint egy jól elrejtett ékszeres doboz, amely csak arra vár, hogy közelebbről szemügyre véve fedezzük fel bájait (így utólag a kedvenc amerikai mesém, az Anasztázia varázslatos világát idézte fel bennem, természetesen gonosz Raszputyintól, és az orosz cári udvartól mentesen). A lepakolás, pillanatnyi pihenő után, azonban nem volt tovább lazsálás, nyakunkba szedtük élelmiszer adagjainkat, majd útra keltünk az egész napos lélekemelő bolyongásra.
1. állomás: Artpool – Ellenállás avantgárd módra
A Kádár-rendszer alatti kortárs, avagy modern magyar művészetről keveset hallottam középiskolás koromban. Rajz óráink nagy részén, olyan mestereket tanulmányoztunk, mint Leonardo, Vermeer vagy Munkácsy, esetleg diaporáma maratonokat rendeztünk, de ezen túl a kortárs dolgok nem jöttek fel. Az avantgárd kifejezés pedig megmaradt egy homályosan bizonytalan, talán tartózkodást is kiváltó foltnak az életemben. Az Artpool Művészetkutató Központ tágította csipás látókörömet, és mint információban gazdag weboldalt, valamint fizikailag is létező óriási gyűjteménnyel bíró intézményt szemlélhettük meg belülről. Szerencsés véletlen, hogy a Galántai György és Kalniczay Júlia által alapított, 1950-es évekig visszamenőleg gyűjtő munkát (ilyen dokumentumok például a mail art, performance, videoinstallációk, zene, stb. köréből kerülnek ki) végző központ munkássága, és működésének története egybeesett aktuális olvasmányommal, György Péter Apám helyett című művével. A könyvben jellemzett korszakot, felsorolt irányzatokat, a megfigyeltek történetét, olyanoktól hallhattam akkor élőben, akik átélték, és aktívan művelték a ’60-80-as évek művészeinek sokszor tiltott tevékenységét. Ezek a művészek a társadalom elnémított, vagy ki nem mondott kritikai hangját öntötték bele alkotásaikba, ami végül egy terjedelmes, még mindig kutatandó forrásanyagot termelt ki.
Az épület itt is megfogott. Egy úri kúria érzetét keltette bennem, amint a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem, valamint előkelő éttermek között tűnt fel. A belső udvar álmaim ne továbbja: borostyánnal befuttatott szökőkút, középen kecses női alak emelkedik ki az idő vasfogától kopottan, akár egy hideg kő alakban megelevenedett Mucha kép, a háttérben pedig felfelé körbe-körbekeringő lépcsősor feszít ridegen. Az Artpool könyvtárszerű, dossziéhalmokkal teli gyűjteménye két, egymásba nyitott lakásban terült el az egyik emeleten, a néhol hulló vakolattól körülvéve. A nonprofit működésű, jelenleg szerény önkormányzati támogatásból élő központban elhangzottakon túl, maradandóan nyomott hagyott bennem az, hogy Európa-szerte is népszerűségnek, ismertségnek örvend a művészeti albumokat, folyóiratokat kiadó, kiállításokat is szervező csapat. Különcködő, vagy akár polgárpukkasztó művészetek medencéjébe merülhettünk el, amint fehérbe bugyolált és nyilvános köztéren kifestett embertestekről, valamint egy egyszerre nosztalgikus, egyszerre riasztó rendszer elhallgattató mechanizmusairól szóló anekdotákat hallgattuk. Végül a művészet szeretetének határtalanságát jelezve, csodák-csodájára, találtam itt egy csöpp japán kultúrát is.
2. állomás: Marina Abramovci – Az üresség nyolc leckéje
Marina Abramovci (1946- ) művésznő neve ugyan ismeretlen volt számomra, de a tevékenysége nem. Populáris kultúra, valamint nem verbális kommunikáció órákon többször felmerült e megbotránkoztató performance-okat űző hölgy (mindig borzongással gondolok vissza arra a sztorira, amelyben anyaszült meztelenül kiállt egy múzeumba, és x órán át, akármit csinálhattak vele a „látogatók”). A sokszor az öncsonkítás határait súroló fellépésiről szóló beszámolók miatt, nem véltem felfedezni esztétikai élményt e tettekben, de ideológiát igen. A szerb származású hölgy szerencsére a Műcsarnokban nem is igazán véres produkcióval mutatkozott be, így első személyes találkozásom a munkáival végül nem csapott át egy riasztó horror filmbe. Már februárban megpillantottam kiállításának plakátját a Műcsarnok előtt, és akkor is felkeltette érdeklődésemet e kép: fekete hajú nő, mint egy civil apáca tart az ölében egy kezében fegyvert markoló ázsiai kislányt. Az egésznek volt egyfajta középkori oltárképeket felvillantó, Máriát és a gyermek Jézust megidéző feelingje. A másik érdeklődést beindító faktor mi más lehetett volna, mint maga az ázsiai kislány, hiszen különösen vonzódom a keleti kultúrákhoz, legyen az japán, kínai, de a fekete haj, kerek arc és mandulavágású szemek azonnal levesznek a lábamról.
Az üresség nyolc leckéje persze nem azt a tipikus ázsiai tapasztalatot adja vissza, mint egy ellentmondásos rezsim sajátosságai (gondolok itt a szocialista, de kulturális értékeit egyre inkább őrző Kínára), vagy a keleti tradíciók tárháza. A kiállítás valójában egy 2008-as, dokumentumfilm-szerű videó sorozat, amelyet öt monitoron nézhettünk végig. A filmforgatás helyszíne Laosz, egy szocialista köztársaság Délkelet-Ázsiában. A szereplők: a laoszi érintetlen, buja táj, egy szent fával a középpontban, majd kisgyermekek, akik játék fegyverekkel adják elő a hollywoodi filmekből ismert háborút. A gyerkőcök, ázsiai természetüket nem megtagadva, engedelmesen követik az utasításokat, nincs egyetlen olyan pillanat sem a filmben, ami komolytalanságot szülne, még az apró, türelmetlen mocorgások, vagy unott arcok sem ingatnak meg bennünket a valóságosság érzésében. Még ez is hihető. Hihető az, hogy játékot látunk, ami mégis súlyos gondolatokat takar. Fogyasztói társadalmunkban a háború éppoly eladható, rekonstruálható termék, a maga kegyetlenségeivel, hogy a világról még alig tudó picur emberkék ennyire élethűen tudják előadni a világ másik végén. Ez megrázó felfedezés. A harc, a tárgyalás, a kivégzés momentumait elevenítik meg a gyerekek, mintha Norman Mailer Meztelenek és holtakját idéznék meg, csak amerikaiak, zsidók helyett, most ázsiaiak állnak a porondon. Az itt átéltek félelmetesen hasonlítottak Akira Fukaya önéletrajzi ihletésű, háborús mangájára. Ez a Mitsurin Shōnen (2006) című képregény, amely az készítő kamdozsdai gyerekkori élményeiről szól, többek között a katonaként felnövő gyerekek mindennapjait mutatja be egy elnyomó, militarista diktatúrán belül.
A két termet elfoglaló kiállítás második részében a háborús fotográfiát fordítja ki a művésznő. A képek címe: A család, de a képeken vigyázban álló gyerekkatonák veszik körbe a művésznőt. A háborúellenesség süvít végig a képekből, Marina kegyetlen és egyszerre megszállott tekintetéből. Maradandó vizuális és akusztikus élmény volt, egy az egyben. (Egyedül a rózsaszín párnákon alvó kislányok képét tartottam egyszerre művészinek és giccsesnek. Ezzel a színnel talán a gyermeki ártatlanságot hozta volna be a képbe?)
3. állomás: Holokauszt Emlékközpont – Az elfojtott bűnök, most szembe köptek
A Holokauszt Emlékközpont volt a legmélyebb pontja érzelmileg e napnak. Megint idevág a György Péteres olvasmányom, amiben az író rájön édesapja eltitkolt zsidó származására, és e tudat miatt teszi le voksát az emlékezés mellett, azáltal, hogy leírja azt, amit az apjának kellett volna. Elmondja azt, amit az apja félelemből, vagy a biztonság utáni vágy miatt egész életében tagadott. Azonban bennem végig kérdéses maradt az, hogy mennyire van jogosultsága szemrehányást tennie az apjának, hiszen nem élte át azt, amit ő. Nem volt munkaszolgálatos Borban, nem látott kegyetlen halált. Nem kellett féltenie a létbiztonságát, sose vesztette el a korábban jól felépített életét, és nem kellett mindent elölről kezdenie. Apja iránti haragot, bűntudatot, szemrehányást véltem kiolvasni soraiból, ami talán arra is visszavezethető, hogy sosem volt kiegyensúlyozott a kapcsolatuk. Az ő családtörténetük mellett vált teljessé bennem a kép az emlékközpontban. Se a tankönyvek, se a tanárok (szerintem érthető okokból, miért kellene ilyen lelki terhet cipeltetni a fiatalokkal, amikor elég nekik a magyar valóságot elviselni és élni) nem hangsúlyozták eddigi életemben, hogy a Holokausztnak ennyi magyar áldozata volt, és mi több, ennyi bűnös magyar, aki részt vállalt e mészárlásban. (Másrészről rossz, hogy bennem is az az érzés maradt meg, még Kertész Imre Sortalansága után is, hogy ez csak a németek bűne, még az Auschwitzi koncentrációs táborban, a magyar barakkot látva sem éreztem ennyire át e sötét múltnak a súlyát.)
Az emlékközpontban azonban durván, kérlelhetetlenül szemembe kaptam, hogy mit tettünk mi magyarok, magyarokkal. Ebből a szempontból fontos tudatosítani a fiatalokban a múltat, a tolerancia jegyében is, valamint ez a kérdés még mindig egy kényes, fel nem dolgozott traumaként van jelen fuldokló társadalmukban. Az épület maga is tükrözi ezt a traumát. Ferde falak, a kövekbe mélyedt, vérrögöt festő fosszíliák, egyszerre modern és némaságtól áthatott zordság, sterilség uralkodott benne. A kiállítást sajnos nagyon rövid idő alatt kellett végig rohannunk, így a kiragadott családok élettörténetét nehéz volt nyomon követni, de az egykori nyomtatott propaganda látványa így is megdöbbentő volt. A legmegrázóbb, nem meglepő módon, a holttesteket egymásra dobáló képsorok látványa lett végül. A halál egyébként is érzékenyen érint mostanában, ez sokkolóan sok volt. A szépség a szomorúságban végül az eklektikus zsinagógában teljesedett ki, ami gyönyörű építészeti remekműként olvad bele az Emlékközpontba.
4. állomás: Mu színház – Hamlet, avagy „az idő kificamodott”
Interaktív színház. Ezt a számomra új keletű fogalmat még most is érdeklődéssel rágcsálom. Mindig szerettem színházba járni, Shakespeare drámái különösen kedvesek a szívemnek, de a budapesti színházi élettel egyáltalán nem vagyok tisztában. Így a Mu színházas előadáson egyetlen biztos fogódzom maga a darab, a Hamlet ismerete volt, illetve az, hogy valami modern formában fogok találkozni e tragikus végkimenetelű történettel. Az eredmény tényleg magával ragadó és szokatlan volt! A színészek hétköznapi emberekként ültek be a négyzetes elrendezésű nézőközönség soraiba. Egy könyvvel, minden jelmez és díszlet nélkül. A játék közben hol gyűlölettől izzó, hol kétségbeesett tekintettel beszéltek hozzánk, végigmenve mindenkin egytől-egyig. Hol én voltam a szívtelen Gertrúd, hol a mellettem ülő arcába vágtak szemrehányó mondatokat. Lenyűgöző és egyszerre félelmetes volt, ahogy az interakcióba berántottak minket is a színészek, mindezt úgy, hogy néha még szöveget is kellett mondania a kiválasztottaknak – bevallom, először ódzkodva tartottam attól, hogy rám kerüljön a sor, de valahol félúton szívesen reagáltam volna élőszóban az elhangzottakra. (Önkéntelen, reflexszerű fejmozgások, szem lesütéseket így is tettem, amikor közvetlenül olyan szituációba kerültem, ahol ez lett volna a normális értelemben vett reakcióm. Kérdés: ilyen helyzetben egyáltalán mi tekinthető normálisnak? Egyszerre éreztem magamat kívülállónak és beavatottnak. A színpad előtt bambán ülőnek, és a színfalak mögött résztvevő alkalmazottnak.)
Inspiráló volt és hiteles a színészek játéka (Gyabronka József, Nagy Zsolt és Rába Roland). Ugyanakkor összezavart és a már amúgy is fáradt agyamat újra működésbe hozta az az összetett játék, hogy egymásnak labdaként dobálva a sorokat váltogatták a szerepeket, így mind a hárman megszólalhattak akár Gertrúd, akár Hamlet, akár az új király szerepében. A figyelem összpontosítása mellett sokszor abba a csapdába estem, hogy nem tudtam megkülönböztetni azt, hogy mikor beszél a szerep és mikor az álarc mögötti valódi személyiség. A hangulatot tovább fokozták a felnőtté válás keserveiről szóló modern dalok, mint Eminem rapek, vagy az irodalom gyöngyszemei: Goethe és József Attila.
Legnagyobb hatással rám két pillanat volt, mindkettőt a mesteri Gyabronka József produkálta. Az első, amikor Gertrúdként könnyek szöktek a szemébe, és egyik pillanatról a másikra képes volt olyan heves kétségbeesést, kicsorduló könnyeket produkálni, amit testközelből, az arcodba nézve tett meg. Ilyen mély katarzist ritkán éltem át színházban, maximum az Elisabeth musical alatt hatódtam meg ennyire, valamint az sem mindennapi élmény, amikor nézőként ennyire közeli szférába kerülnek hozzánk a színészek. A második pedig, amikor elvörösödött arccal fuldoklott Gyabronka. Én azt hittem, tényleg megfullad. Az ijedtség, a halál közelgő érintése lebegett a levegőben, és amint elszoruló torokkal, egyre vörösödő és kidülledő szemekkel játszotta el saját halálát… Leírhatatlanul valósághű volt. Mintha megszűnt volna minden, és csak az ő szánalmasan gyötrelmes haláltusája töltött volna ki mindent. A produkciót a Krétakör nevű társulat? hozta el nekem felejthetetlen formában.
5. állomás: Klubrádió
A Mu színház volt szerdán az utolsó megállónk, a látókörünk tágítását pedig másnap zártuk a Klubrádióban. Az épületek mindenhol keltettek valamilyen szempontból egy alap benyomást bennem. Itt sem volt ez másként: előkelő, ügyvédi iroda színvonalát sugalló, szépen felújított, mégis elegánsan antik légkörű arisztokrata kégli. Ultramodern stúdiókkal, öltönyösen laza tulajdonossal és főszerkesztő úrral. Az Arató András (elnök-vezérigazgató), a Vicsek Ferenc (főszerkesztő) és a szintén itt dolgozó tanárunk (eddigi kalauzunk) idegenvezetése mellett fedeztük fel a többnyire megszállottan lelkes munkatársak által üzemeltetett rádiót. Amit láttam és tapasztaltam, az tetszett. De magamat sosem tudnám elképzelni egy ilyen munkakörben. Esetleg pár hónapig kipróbálnám, de nem vagyok egy rádiós vénával megáldva. Inkább írnék, vagy háttérmunkát végeznék, esetleg weboldalakkal összefüggő tevékenységet űznék. A riportrekedés tetszik, főleg ha nem kell az arcomat is adni a dologhoz, elég a vékonyan csilingelő hangomat visszahallani. Itt végül lezavartuk amit kellett, aztán rohantunk a vonatra, legalábbis ketten.
Hazaút és végső összegzés
Zárásképp nincs már sok írnivalóm. Az egyetemi éveim alatt ez volt az egyik legmeghatározóbb és legemlékezetesebb élmény-sorozat, amiben részem lehetett. Sok újdonsággal találkoztam, amiket nyitott szemmel-füllel fogadtam be, hiszen alapvetően egy más, de szintén sokrétű irányra vagyok beállva (Filmek-Zene-Irodalom-Ázsia-Japán-Képregény-Anime, stb.), így megint rájöttem, hogy mennyi izgalmas felfedezés várat magára még az életemben. Remélem lesz még ennek folytatása, persze ez rajtam is múlik. Én szeretném, hogy legyen.
Lehet meglepő lesz, amit írok, de mint történelemmel aktívan foglalkozó egyén, úgy látom, hogy a Holokauszt Emlékközpontban a tények, a „tárgyi bizonyítékok” stb. mind fel vannak fújva. A hazai levéltárban és az emlékközpont archívumában több fénykép hamisított, retusált. Van az a híres vagonírozós kép, ahol szállítják le az embereket, közben a háttérben a krematóriumok füstölnek. Ennek az eredeti példánya Franciaországban van, s nincs a kémények felett füst. Ugyanakkor idehaza még mindig nagyságrendekkel több áldozatról beszélnek, mint külföldön. A lengyelek lecserélték már a táblát, hogy 6 millióan haltak meg Auschwitzban, az új tábla valósabb, 1 milliót említ. De ugyanez van idehaza: többet mondanak halottnak, mint ahányan voltak. A másik fele a tárgyi tévedések, mert a Zyclon-B az nem gáz, hanem granulátum, tetűirtó szer volt, a későbbi DDT prototípusa, de nincs olyan hatása, mint amilyennek leírják. A másik feléért érdemes megnézni a Mengele – Az igazság árnyékában filmet, ami sok dolgot feltár a témával kapcsolatban, hogy nem olyan gyakran a dolog, mint azt az állítólagos és valós túlélők lefestik.
Köszi a film ajánlót és a hozzászólást. Engem mindig érzékenyen érint a téma, függetlenül attól, hogy túloznak vagy sem. Bár elég hihetőnek tűnt a központ kurátorának beszámolója, azért alapos kutatómunka után gyűjtik össze az egykori elhunytak és túlélők adatait (nemcsak hasra ütnek és mondanak egy számot), persze az ember azért van, hogy kételkedjen, és ha utána jár a dolgoknak biztos talál „hézagokat”, „elferdítéseket”. Szerintem érdemes, még a túlzások ellenére is, figyelni erre, mert sajnos azt tapasztalom, hogy a mai fiatalokban, meg az egész magyar társadalomban még mindig nagyon erős a diszkrimináció másokkal szemben, az előítéletek agresszivitásáról nem is beszélve. Ha ferdítenek, ha nem, eléggé megrázó dolog, hogy ilyen valaha megtörtént, és nemcsak egy etnikum miatt érzem így, akik akkor jobban szenvedtek (vagy akiket jobban kiemelnek mindig).