Brian Wood & Becky Cloonan: Demo 1. kötet (comics; 2007)
Ha már ismerkedek az amerikai comics (képregény) világával, akkor először a Sandmant is kiadó Vertigo (DC Comics) portáján nézelődök érdekes sztorikat kutatva (egyelőre ez a kedvenc kiadóm). A kiadó weblapja nemcsak online olvasási lehetőséget nyújt (természetesen pénzért), de éppen futó sorozatai között vannak kifejezetten különleges darabok is, amelyek a tipikus amerikai szuperhős képregények világán túlmutatnak: vagy kreativitásukkal, vagy kifejezetten mangás stílusukkal, vagy éppen befejezettségre törekvő történetmesélésükkel, ami bevallom, nekem kifejezetten tetszik. Egyik ilyen jelegű alkotás a Demo is, amelynek két kötete jelent meg, és volt szerencsém Pesten a Trillian képregény-boltban beszerezni az elsőt (angol nyelven).
Josei manga nyugati módra?
Egy alkotópárostól származó képregény a Demo, mégpedig Brian Wood (sztori) és Becky Cloonan (grafika) közös munkája. A két kötetes sorozat rövid történetek (one-shottok) gyűjteménye, amiket romantikus, érettebb gondolatokat megfogalmazó, drámai mivoltuk miatt a josei mangák világához tudnám hasonlítani. Ezt nemcsak a többnyire párkapcsolatokat középpontba állító sztorik miatt gondolom, hanem mert a grafika is kifejezetten a női manga világát idézi (Becky Cloonan munkái „mangaként” is szerepelnek online könyvesboltokban, főleg, hogy az amerikai „manga” kiadásra szakosodott Tokyopopnál is dolgozik), ugyanakkor a rajzolónő jól ötvözi, ügyesen variálja a keleti és a nyugati stílust. A fekete-fehér kötet 12 lírai történetet fogalmaz meg, ahogy Brian Wood írja, a 2002-ben megfogant Demo ötlete szuperhős képregények hatására született. Wood ugyanis a Marvel Comics-nál tini szériákat vitt, mint a Generation X–et (2000), ami az X-men spin-off sorozata volt, új mutánsokkal, ellenségekkel. Wood a tini X-Menekhez hasonlóan emberfeletti erővel rendelkező fiatalokat próbált megalkotni a Demóban, de inkább hétköznapibb oldalról megközelítve életüket.
Egy lövés, elválás, halál, végzetes vonzalom
A sztorik hol felszínesebben, hol elvontabban próbálnak adni nekünk olvasóknak valami összetett, megrázó élményt, azonban a 12 történet között volt pár, ami nem tetszett, vagy a grafika miatt (1 db), vagy a cselekmény érthetetlensége miatt (3 db). A kötet legerősebb alkotása kétség nélkül a „2. Emmy”, amelyért Eisner díjra is jelölték többször a munkát, valamint 2007-ben megkapta a Grand Jury Best Short Story díjat Olaszországban. A sztori egy benzinkútnál dolgozó lány megpróbáltatásiról szól, akinek minden szava valósággá válik. Eleinte egyszerű tini drámának indul, de végül fokozatosan komorodik el a hangulat, és amikor a hallgatási fogadalmat tevő lányt felbosszantja egyik kliense úgy, hogy Emmy elkiáltja magát: „Halj meg!”, a srác meg is hal. A szavak ereje hirtelen sokkolóan csapódik ránk, főleg a lányt egyedül nevelő édesanya különös „állapota” mögött rejlő titok is megrázó. A bűntudat, a menekülési vágy, egy nem kívánt erő birtokosaként Emmy számára csak egy választás marad: eltűnni mindörökre.
Kedvencem volt még a „3. Bad Blood”, amiben évek óta most találkozik először egy apai ágon féltestvér lány és fiú. Az az ironikus az egészben, hogy ez pont az általuk gyűlölt édesapa temetésén történik. Elsőre nem hinnénk, hogy a gyerekkori traumák után belevisz az író egy egészen morbid természetfeletti fordulatot, de megtette, és le is döbbentett teljesen egy váratlan családi titok leleplezésével.
Az „5. Girl you want”, egy elmeháborodott csaj reménytelen keresgélése a Nagy Ő után, akit a helyi pincérnőben talál meg. A főhősnő eléggé furcsa módon képzeli el ezt a lelki társas dolgot, momentán a kiszemelt hölgy megszállottja lesz, és a fejében különféle ábrándokat sző kettejük szerelméről. A „6. What you wish for” talán a legerősebb horror manga hatást érezteti magán (legalábbis az én szememben), kifejezetten tetszett ez a fejezet, amiben egy ifjú házaspár visszatér a fiatal férj egykori családi házába, de csak ürességet, és romokat találnak. A férfi visszaemlékezéseiből kiderül, hogy ázsiai származású édesanyja miatt (talán ezért nem véletlen a japán horror motívum?) kiközösítették őt kisgyerekként, pedig édesapja kiváló tiszt volt a hadseregben. Ám egy nap, a rasszista szomszédok („sárga gyűlölők?”) megölik a kisfiú egyetlen „barátját”, a kis kedvenc kutyusát. Ekkor elszabadul a pokol. A kiskutya zombiként visszatér a sírjából és óriási vérengzést rendez a fiút bántók körében (a fiú utasítására). De valami jó útra téríti végül gyilkos főhősünket, aki mindezt élvezve nézi, míg egyre több hulla kutyát támaszt fel bosszújához.
A „7. One Shot, Don’t Miss” már tipikusan amerikai világot teremt vizuálisan is, hiszen az amerikai hadseregbe frissen belépett „Hős Hazafi” történetét meséli el. A férfi a pénz miatt csatlakozott a hadsereghez, felesége és születendő gyermeke nyomására, de mikor odakerül a sor, hogy valakit le kell lőnie egy éles bevetésen – nem képes gyilkolni. A látszólagos tipikus american army szindróma ellenére valahol ott lappang benne a gyilkolás jogosságának kétsége, amit a feleség kegyetlensége tetőz be: „Te rakás szerencsétlenség! Ezek csak terroristák! A pénzért legalább őket kinyírhatnád!” (szabad fordításom) Kemény pillanat ez a képregényben, főleg mikor a „whimp”-nek titulált férj leszerel, és hazamegy az asszonyhoz. Na, itt érzelmek terén nem kell várni romantikát, de filozófiát annál többet.
A „8. Mixtape” a legszebb és legegyedibb romantikus dráma, amit valaha olvastam! A rajzolása is tipikusan josei manga hangulatot kelt, hát még a téma. A főhős srác arra ébred, hogy a szerelme öngyilkos lett a mellette lévő szobában, de utolsó üzenetként hagyott hátra neki egy hangfelvételt. A felvétel „alapján” eltöltik utolsó napjukat együtt. A lány „szellemként” van jelen végig a történetben, és arra megy ki a játék, hogy ráébressze főhősünket hol rontotta el a kapcsolatukat, de ugyanakkor a lány örök szerelméről biztosítja a fiút. Ezt olvasni kell, mert nem akarom lelőni a fontos momentumokat. Nagyon erős, drámai és megható, főleg az utolsó képkockák.
A „9. Breaking up” sztori már a címével lelövi a poént. Egy pár szakítása kerül terítékre, míg e kínos beszélgetéssel egy időben jelenítik meg korábbi boldog pillanataikat. Ebben egyediséget nem találtam, inkább a cselekmény felépítése érdekes igazán a párhuzamos múlt-jelen szál futtatásával. A kötetből az utolsó különleges költői darab a „12. My Last Night With You”, ami egy keserédes vers egy egymást végtelenül szerető párról.
Mangás szépség oltárán billegő bakik
A fentiekből kihagytam az 1., 4., 10., 11. sztorikat. Ezek közül az „1. NYC”, egy számomra érthetetlen sztori volt, szerintem a leggyengébb kezdés ez, amit talán érdemes lett volna a kötet végére átpakolni. Ebből azon kívül, hogy folyamatosan káromkodnak a tinik, a főhőslány valamilyen erő miatt szenved, a pasijával pedig lelép otthonról, túl sok minden nem jött le. Ebben nem éreztem kellő drámát egy-két jelenettől eltekintve. A grafika itt azonban még nagyon szép, a kötetben végig az itt megjelenő egyszerűség, az erős fekete-fehér kontraszt uralkodik. A hátterek többnyire fehéren hagyottak, nincsenek részletes, miniatűr elemekkel kidolgozva, bár ha kell nagyon jól eltalált grafikus, vagy fotó manipulált képekkel érzékeltetik a környék, jelenet hangulatát lásd. a „6. What you wish for” -ban. A mangára jellemző hangsúlyos szemábrázolás, apróbb érzelem kifejező eszközök, mint csíkok az arcon (= pirulás), „kereszt” a homlokon (= harag), idegesség, chibi karakterek, pofavágások megjelennek ugyan, de szigorúan a panelek között maradva. Visszakanyarodva a gyenge sztorikhoz. A „4. Stand Strong”-ban sem a történet, sem a grafika nem tetszett. Kopasz, ronda pasik (oké, lehet, hogy túl esztétikus karakterekre vagyok rácuppanva – mangás ártalom befigyel), valamint a grafika anatómiailag nagyon elnagyolt, gyakran torz. A történet pedig az erő fitogtatáson és egy kényszeredett családi köteléken túl nem mond túl sok mindent.
A „10. Damaged” jól indult, de a végére elvesztettem a fonalat. Adott egy magányos businessman (üzletember), aki unalmában felkarol egy furcsa „koldus lányt”, akivel újra felfedezi az élet apróbb örömeit, majd jön egy abszurd fordulat, amit még több követ. A fordulattól kezdve, nem értettem, hogy most mit akar ez a lány, és mégis mi volt végig a célja? Vagy ki is ő valójában? Végül a „11. Midnight to Six” cseppet sem fogott meg, pedig ez a legviccesebb portéka a kötetben. A lényege, hogy 3 általános iskolás köt egy szerződést, hogy sosem vetik alá magukat a társadalmi kontrollnak, nem tanulnak többé, csak állandóan szórakoznak. 10 év múlva azonban rájön a 3-ból 2, hogy az életüket elrontották, és igenis kezdeni akarnak magukkal valamit. Aranyos volt, és értettem az iróniát, valamint a társadalmi kritikai vetületét, de nem volt olyan nagy hatással rám.
Utószó a Demóhoz kiegészítve infókkal az alkotókról
Összegezve, nem bántam meg a vásárt, sőt, örülök hogy egy ilyen kivételes minőségű portéka kerül fel a polcomra (színes borító, nagy méret, erős lap minőség), és amint tehetem a második kötetet is megrendelem. A rajzstílus nagyon bejön, olyan tipikus (mainstream) OEL Manga (Original English Language) érzetét kelti. Ez nem véletlen, az 1980-ban született, olasz származású rajzoló, Becky Cloonan a Vertigo mellett a Tokyopopnál is publikál. 2003-as debütálása óta megrajzolta Bram Stoker’s Draculáját (2006) Gary Reed történetvezetése mellett, valamint a Tokyopopnál kifejezetten manga stílusú képregényét viszi már 2006 óta, ez az East Coast Rising. (A sztori punk-rock kalózokról szól, akik Amerika partjait fenyegetik – eddig két kötete jelent meg.) Emellett egyik legsikeresebb sorozata még a Steven T. Seagle-lel közösen vitt erotikus kalandtúra, az American Virgin (2006-2008). Ennek négy kötete jelent meg, és a sztori, a borítók nagyon ösztökélnek arra, hogy minél hamarabb beszerezzem őket. Ezeken kívül több antológiában is felbukkant, mint a Pixu: The Mark of Evil (2009), vagy a 24Seven (2006). Brian Wood (1972- ) már nagyobb falat. Tőle a szintén a Vertigónál futó DMZ (2005-2011) tetszik gyönyörű, extravagáns grafikájával, különleges sztorijával, valamint a Local című képregénye (2005–2008) – ez nem Vertigós. (Ő egyébként az írás mellett grafikusként, illusztrátorként, videó játékok karakter tervezőjeként/dizájnereként is dolgozott – elég sokoldalú.)
A Vertigo egyébként nemcsak igényes, de minőségi, és szórakoztató képregényei között bányászva találtam még további jövendő olvasmányokat (nem a fenti szerzőktől), mint a magyarul is megjelent Fabulák (Fables – tündérmesék a valóságban), Cinderella: From Fabletown with Love, Hellblazer, Y: The Last Man, The Invisibles, I, zombie, American Vampire.
Szóval Demo: Jöttél, olvastalak, megnyertél + két Amerikában aktív képregény-rajzoló munkásságára is felhívtad a figyelmemet.
Kiadó: Vertigo (DC Comics), 2003-2004 (eredeti fejezetes megjelenés), 2007 (önálló kötet megjelenés)
