Őrült, kalandos diákszerelem: Kimi no Na wa.

Shinkai Makoto beváltotta ígéretét. Szenzációs lett a 2016-os Kimi no Na wa.! Végre egy olyan animét hozott össze a számítógépes animáció mestere, ami nemcsak a melankolikus szerelemről szól, hanem akcióval teli, fordulatos, drámai, humoros, de még a családról és a hagyományok tiszteletben tartásáról is regél, és reflektál aktuális japán társadalmi problémákra! Ráadásul olyan, mintha Hosoda Mamoru Nyári háborúkjára (2009) és Az idők fölött járó lányára (2006) jellemző lendület, konfliktusokkal teli misztikum ötvöződne történetében. De ez nem baj! Mert a látványvilág és a sztori egyszerűen lebilincselően jól működik így együtt. Örülök, hogy Shinkai felhagyott a Ghibli-féle komplex univerzumteremtéssel, ami miatt a Csillaghajsza (2011) filmje egy hatalmas mellényúlás volt anno. Nem kell ezt túlkomplikálni. Az ő finom, részletekben gazdag látványvilágához tökéletesen illik a már tőle megszokott szerelmi történet, amiben most (végre) még izgalmas fordulatok és mélyebb mondanivaló is akad. Így kell ezt csinálni!

Álmaimban már láttalak: misztikus találkozások Shinkai Makoto új filmjében

Adott egy lány és egy fiú. Igen, eddig nincs semmi újdonság. A lány, Miyazumi Mitsuha (Kamishiraishi Mone) vidéken él, a helyi szentélyőrző família sarja, így papnőként tevékenykedik. Ám a tradicionális feladatok űzéséért osztálytársai kinevetik, ódivatúnak tartják. Másrészt, édesapja kislánykorában elhagyta őt és a kishúgát, de most polgármesteri babérokra tör. A kampány győzelemért pedig bármit megtenne. Mitsuhának elege van mindebből, osztálytársaiból, apja rideg és számító törtetéseiből, és legszívesebben a modern Tokióban élne. Mindeközben megismerjük a helyes tokiói fiút, Tachibana Takit (Kamiki Ryunosuke), aki teljesen átlagos középiskolás srác. A suliban haverjaival üti el idejét, esténként pincérként dolgozik egy olasz étteremben. Egyik nap hőseink azonban arra ébrednek, hogy testet cseréltek. Mitsuha a csodálatos Tokióban tér magához Takiként, míg Taki, egy vidéki kisvárosban ébred a tini lány bőrében. Milyen misztikus erő váltotta ki ezt a jelenséget? Mitsuha és Taki hogyan birkózik meg a félreértésekben gazdag mókás helyzetekkel, amit eme nem-cserés szituáció szülhet? A filmből kiderül, sőt, még sokkal több is!

Átlagosan döcögős indítás után indul itt be igazán a lényeg

Először jöjjön a feketeleves. Aki ismeri Shinkai munkásságát, azt az első percek csalódással tölthetik el. Miért? Ó már megint egy fiú és lány szerelme fog előttünk kibontakozni, akik több ezer kilométerre laknak egymástól, és Shinkai ezt a tőle már megszokott módon vezeti fel. Másik fekete pont, hogy a történet kapkodva startol el. A néző agymunkára van kéztetve, hogy összetegye, mikor látja Takit Mitsuha testében és fordítva. Ezek az átmenetek nincsenek eléggé elkülönítve. Ami a legfurább, hogy az itt adódó komikum egy részét – az első rácsodálkozásokat, hogy hűha, én most egy fiú testében vagyok lány létemre, és fordítva – nem bontja ki eléggé a rendező. A humort rövidre fogja, majd rögtön áttér a lényegre. Harmadik dolog, hogy a rendező többször is repetitívvé válik, ami a több idősíkkal operáló történet szempontjából zavaró. Ezt megtetőzi egy indokolatlan opening az anime elején, ami lényegében a csattanót is bemutatja – bár itt semmit se értünk az egészből, csak azt látjuk, hogy gyönyörű jelenetek váltják egymást a szép zenére, ami teljesen felesleges felvezetés! Elég lett volna, ha Shinkai a dramaturgiai katarziskor süti el őket. Még egy utolsó dolog, ami nem lett tökéletes: az utolsó tíz perc. Aki megnézi majd az animét, tudja majd, hogy mire gondolok.

Minden, ami jó volt a Kimi no Na wa.-ban, és ami egyúttal elsöpri a hibáit

A Kimi no Na wa. éppen annyira megmozgatott lelkileg, mint egykor A szavak kertje (2013). Az animáció a várt színvonalat hozta, de ami tényleg hihetetlenül jó volt, az az anime lendülete. Ami pedig még elképesztően okos húzás volt Shinkai részéről, hogy aktuális problémákra is reflektál a japán társadalom kapcsán. Erre igazából az Oscar-díjas Michaël Dudok de Wit hívta fel a figyelmemet, akivel a Ghibli stúdióval közösen készült filmjének, A vörös teknős (2016) premierjén beszélgettünk.

Meglepő volt, hogy Michaël Dudok de Wit rendező, író és animátor mennyire ismeri Shinkai munkásságát! Ő Londonban látta még a Kimi no Na wa.-t. Amint megtudta, hogy animés vagyok, rögtön nekem szegezte a kérdést: Ismered Shinkait? Neked, hogy tetszett az új filmje? A kérdése nem volt véletlen. Sajnos Japánban A vörös teknős nem ért el olyan sikereket, mint várták. Hiába van mögötte a Ghibli, a japán nézőközönség egyszerűen Shinkai művét imádta, de annyira, hogy nemcsak a nemzetközi fesztiválok visszhangozzák ennek hírét, hanem a sajtó is! Például még a Forbes, az egyik legnagyobb amerikai gazdasági magazin is írt róla – ami bámulatos teljesítmény egy anime szempontjából. A Kimi no Na wa. minden idők egyik legnagyobb bevételét termelte Japánban a maga 14 milliójával. Hét hete tartja az első helyét a nézettségi listákon. Ráadásul ez az első nem Ghibli anime, ami az ötödik legtöbbet termelő film lett a szigetországban. Csak az Oscar-díjas Chihiro, Vándorló palota és a Ponyo előzi meg. Ezek után Shinkainak biztos nem fog fejtörést okozni következő filmjének finanszírozása.

Na de, mit értettem az aktuális társadalmi problémák alatt? Például a japán férfiak elnőiesedését, amit testcserés karaktereink révén kiválóan érzékeltet Shinkai. Amint Mitsuha megszállja Takit, a fiú cukivá és lággyá, sőt, már-már túlságosan is finommá és udvariassá válik, a testbeszéde is megváltozik. Itt a komikum egyik részét egy határozottan japán nyelvbe ágyazott sajátosság adja – amit egyébként magyar fordításban és szinkronban egyszerűen lehetetlen lenne visszaadni (köszi Róka, hogy felhívtad erre a figyelmemet!). Ez az „én”-re való hivatkozás a fiúknál, ami elég széles skálán mozog és egyúttal a beszélő partnerekkel való kapcsolat is befolyásolja. (Például, nem mindegy, hogy amikor Mitsuha azt mondja Takiként, hogy „én”, akkor „watashi”-t, „watakushi”-t, „boku”-t , vagy „ore”-t használ.) Ezt a nemcserés helyzetet Shinkai elmondása szerint egy 12. századi történet inspirálta, a Torikaebaya Monogatari, amiben egy testvérpár az ellenkező nem viselkedési jegyeit, modorát prezentálja. Ez az erotikus történet a nemiség kérdéseit feszegeti, megörökíti azt, hogy a középkori Japánban miként határozták meg a különböző nemeket, hogyan fejeződött ki a nemi identitás. Ám Mitsuha és Taki kapcsolatában egy másik japán probléma is megbújt: a karakterek nem igazán időztek sokat az ellenkező nem nemi jegyein. (Csak gondoljunk bele, ha amerikai produkció lett volna ez, biztos felcsattant volna pár Amerikai pités-színvonalú, ecchis poén). Ez utalhat arra, hogy ma a felnőtt japánok több mint fele szűz, így a szexmentesség körülbelül olyan japán ismertetőjeggyé kezd válni, mint mondjuk a Hello Kitty köré épült cuki szubkultúra. Pedig milyen gazdag hagyománya van az erotikus fantáziájuknak! De ott van még a vidék és a tokiói forgatag ellentéte, az, hogy a kulturális hagyományok a fiatalabb generáció szemében már cikik, hogy a nukleáris családmodell felbomlik, hogy a munkaorientáltság elidegeníti egymástól a családtagokat és az emberek csak célorientált kapcsolatokat hoznak létre, vagy, hogy a természeti katasztrófák mennyire gyakran és váratlanul sújtják Japánt.

Jó sok minden belefért ebbe a röpke 100 perces animébe, ugye?

De szerencsére Shinkai ügyesen oldotta meg azt, hogy eme sok mondanivaló ne eredményezzen egy kusza sztorit. Minden szépen folyik egymásba, eszméletlenül szórakoztató módon, és egyúttal a jelenlegi japán társadalomról is áttekintést ad ez az anime. Jó volt. Még több ilyet!