Hangjegyekből szőtt álomvilág – zene animékben, mangákban

Hangjegyekből szőtt álomvilág – zene animékben, mangákban

Egy borús iskolai nap után te is inkább a K-ON! 4 lökött csajával tartottál volna magán foglalkozást (rossz az, aki roszra gondol) egy teadélután álcája alá rejtett rockos zúzás során? Ott álltál volna az eslő sorokban, amikor a Beck verekedésektől sem félő tökös zenész bandája adja a talp alá valót? Ha Téged is magával ragadott egy-egy zenés anime, vagy manga, akkor íme egy kis ízelítő útikalauz nemcsak rockról, hanem mindenről, ami zene. (Megjelent a Mondo Magazin 2012. márciusi számában / VI. évfolyam 3. szám)

A klasszikusok lemeze soha nem jár le

A rock előtt is volt élet, legalábbis századokkal ezelőtt a férjet fogni vágyó eladó lányok nem falatnyi ruhákban rázták hajkoronájukat (pedig felettébb izgató látvány) versengő gitárok zenebonájára, hanem többrétegű ruhaköltemények súlya alatt kecses mozdulatokkal keringőztek lágy dallamokra. A japán animációs filmek is különböző módon merítenek e több funkciós melódia halmazból, amik már a 20. század hajnalán jelen voltak a rajzfilmek milliőjében. Igazi némafilmekről szinte nem is beszélhetünk, hiszen amikor még technikailag lehetetlen volt a szinkronizált rajzfilm kivitelezése, akkor élőzene kísérte a történeteket, ami fontosabb szerepet töltött be a cselekmény megértésében, mint ma. Ezek a zenei darabok a kabukiból, a nō-színházból, a tradicionális japán zenei világból, vagy a nyugati klasszikusokból merítettek. A különféle kompozíciók egy-egy szereplő mozgását követték le, jellemmel ruházták fel őket (gondoljunk csak a macska-egér játékot űző Tom és Jerry virgonc párosánál hallottakra).

Erre egy közvetlen példát mutat fel a Serohiki no Gauche (1982) anime, amiben egy szimfonikus zenekar a nagyközönség előtt játszik egy fekete-fehér rajzfilm mellé, vagy amikor csellista főhőse állathangokat imitál vonós hangszerével. Ez a kép és a zene elválaszthatatlan egységéből adódó románc, a mai napig szerves része a művészi animéknek is: Tezuka Osamutól az 1962-es Aru Machi Kado no Monogatari anime csak klasszikus zenei betéteket és zörejeket tartalmaz. A háború előtti mindennapi életet a maga romantikus, apró etűdökkel kísért könnyedségével keltik életre egy utcasarok plakátjai. A lírai, mégis finom nótákat azonban egy viharszerűen lecsapó, mély, riasztó hangoktól kísért kompozíció töri meg a háborút szimbolizálva. Az 1991-es Kōshoku Ichidai Otoko már az erotikus együttlétet ragadja meg koto, shamisen játékokkal, ahol a női test, mint egy magas hangon pendülő fűzfa hajlik az őt ölelő férfi karjaiba. A szerelem beteljesülését pedig burjánzó, majd elcsendesülő zenei darabok fejezik ki. Itt azonban a szinkronhangoknak is van minimális szerepe az információközlés palettáján, míg például az Amano Yoshitaka rajzaiból készült 1001 Nightsban (1999) már csak egy felvezető narráció hinti el a várható történetet, majd a Los Angeles-i filharmonikus zenekar muzsikálja el a vágy, a fogságba esés kálváriáját, míg a káprázatosan egymásba olvadó grafika a dallam ritmusát követi.

  

Ezeknél az animéknél a zene és a kép egymással szinkronúszásban meséli el a cselekményt, ami nemcsak egyedi élményt, de intellektuális agytornát is megkövetel, mivel a látottak értelmezését nem tálcán kínálják a nézőnek. Ráadásul az ilyen darabok azt bizonyítják, hogy egy zongorával, vagy akár shamisennel is lehet érzelmeket kiváltani, katarzist elérni, éppen ezért nem véletlen, hogy a mai animeiparban is nagyon fontos a klasszikus zene, mint háttér muzsika. (Például Kanno Yōko vagy Kawai Kenji pont ilyen zeneszerzői teljesítményükről híresek.)

A zenészek törékeny lelke

A klasszikusok mezsgyéjén maradva érdemes meglesni, hogy ugyanezeket a magas művészethez tartozó elemeket hogyan vetik be a mangákban. Egy néma médiumtól nem várjuk el, hogy lélegzetelállító melódiákkal kápráztasson el bennünket, mégis, ha egy mangában valaki világhírű hegedűművész, azt elhisszük. Ezek a főleg romantikus, de a versengésre is alapozó sorozatok pont azt az elemet ragadják ki a klasszikus zenészek világából, amire a legjobban lehet építeni: a lelküket. Milyen is egy zenész lelke? Lehet érzékeny, büszke, magába forduló és szenvedélyes. A szerelem pedig vagy hátráltatja, vagy segíti a kiteljesedését, ami egyben lehetőséget ad egy évezredek óta belénk ivódott párosításnak: a művészlelkekhez köthető homoszexualitásnak is. Ezt az utóbbi kettőst is kielégíti a Fujimi Orchestra (2005) egy hegedűművész és egy karmester szerelmével, ahol a minél professzionálisabb előadás, valamint a fejlődés a cél. A professzionalizmusra való törekvés egyszerre készteti arra a művészt, hogy érzéseit minél tökéletesebben formálja át hangokba, másrészt másokkal együttműködve kell ezt megvalósítania. Ezt a konfliktushelyzeteket szülő komponenst használja fel a Nodame Cantabile (2001) és a Piano no mori (1998) manga is, így adva drámai töltetet egy kibontakozó szerelemnek, vagy barátságnak, ahol a felek gyakran egymás riválisává válnak. A 2007-ben animére adaptált Piano no Moriban felbukkan még egy adalék, a zenész fiút érő támadások formájában, akit törékeny, lányos alkata miatt kritizálnak.

  

A zene emellett lehet csupán egy kiegészítő akkord, alap egy közös, hárem alapú iskolai megmérettetéshez, mint a Kiniro no Cordában (2004), vagy a sebezhető lélekre alapozva mond el egy drámai románcot, mint Matsumoto Tomo Kisse (1996). Ebben az utóbbi mangában igazi toposzként tanár-diák kapcsolatból bontakozik ki egy keserédes affér, míg a zene maga a szerelem, a magány szimbólumává transzformálódik, ami tipikus felhasználási mód a shōjo, josei képregényekben illetve animékben.

Zúzás, szex és nők – mostmár jöhet a „teadélután”

A klasszikusok után evezzünk populárisabb irányba. A japán és külföldi rockbandák, vagy az afro-amerikai blues, jazz ismertebb képviselői ugyanolyan népszerűek Japánban, mint Liszt, Kodály vagy Beethoven. A blues legnagyobb ikonja, Robert Johnson (1911-1938) előtt tiszteleg például az Ore to Akuma no Blues (2004), amelyben a fekete énekes-gitáros élete misztikus horror keretében ölt testet, kiegészítve gengszterekkel és rasszizmussal (zseniális pszichológiai manga, kiváló rajzokkal, cselekménnyel, még a Bonnie és Clyde szépfiúja is feltűnik a zenész mellett). A rajongás gyökerei a ‘60-as években kitörő blues, mod, rock őrületből erednek, amelynek lenyomatai olyan kultikus mangákban is megtalálhatóak, mint a Beck (1999). Az amerikaiakat imitáló, profi zenésszé válás itt a jellemző, ahol hétköznapi fiatalok bőrébe bújva élhetjük át azt, hogy milyen tomboló közönség előtt, virtuóz gitár mozdulatokkal rajongók hadát megbabonázni. A gyakorlás, a formálódó banda élete itt nagyon fontos, egyfajta fejlődéstörténetet izgulhatunk végig. Ennek prototípusa a mindemellett romantikus Aishite Knight volt (1982), amelynek animéje először használt kifejezetten az együttesek számára írt dalokat. Ugyanez a recept érvényesül a BL Gravitationban (1996) vagy a josei Nanában (2000). A Kaikan Phrase pedig egy furcsa kakukktojása ennek a vonalnak. A ’97-es Mayu Shinjo művet egy pofás animére adaptálták ‘99-ben, csak a zene szerepe óriási változáson ment át. A mangában csak klisés shōjo eszköz volt, ami egy romantikus szálat dramatizált egy hétköznapi lány és egy rocksztár között, az animében azonban egy dögös j-rock banda születését kaptuk, kudarcokkal, fiúk közötti barátsággal az élen.

  

A nyugati zenészek között pedig akadnak igazán emblematikus figurák, ilyen a The Beatles. Nemcsak dalaik csendülnek fel a Beckben, hanem ösztönzően is hathatnak, mint a ’99-ben animét és mangát is kapott Kachō-Ōjiban, ahol egy szürke vállalati alkalmazott lemezei között lapulnak meg a banda portékái. Itt ráadásként a vérbeli rock zene fegyverként szolgál galaktikus űrcsatákban, plusz a zenészek nem éppen dicséretre méltó életvitele is felszínre kerül: a szex, nők, pia, motorozás és verekedés címszavakkal. Ezeknek van egy korai, díjnyertes összefoglalója, a Fire! (1969) manga Mizuno Hidekótól, amelyben az amerikai rock imádata mellett a drogfüggőség is megjelenik, plusz az első szexuális jelenetet tartalmazó shōjo mangaként is számon tartják az alkotást.

  

Az amerikai zene valamint a rockerek teremtette image nyomja rá bélyegét így számtalan animére/mangára, de akadnak azért különcködők is. Az alternatív punk bandák kritikai élcelődéssel közelíthetnek a japán zeneiparhoz. Ennek képviselője a To-y manga (1985), amiben egy jóképű srác küzdelme tárul elénk a mű és idealizált szépségvilágra gyúró showbiznisszel szemben. Másik pólusként ott vannak még a lány rock bandák új hulláma, akiknél nem a sikeres befutás a cél, hanem az együtt zenélés öröme, amelynek igazi mintapéldánya az aranyosan humoros K-On! (2007). Emellett rock és pop bandák egyfajta töltelék elemként is szolgálhatnak nem zene központú animékben, amelyek buli hangulatot, extrém atmoszférát teremtenek. Ide sorolható akár a Macross 7 (1994) univerzumában született Fire Bomber együttes, vagy az Angel Beats! (2010) és a Guilty Crown (2011) fiktív bandái.

  

Csillagok születése: támadnak az idolok!

A zabolátlan gitár pengetőkkel ellentétben maga a megtestesült báj és cukiság ötvözete a rózsaszín csillogásban úszkáló, habos ruhákban ugráló flitteres leányzók hada. Ők a csillogó-villogó idolok sajátos univerzumának szülöttei, de a tömegtermelésben gyártott lánycsapatok szépsége nemcsak ennyiben merül ki. Az olyan mangák/animék, mint az Idolm@ster (2011) vagy a Lemon Angel Project (2006) tökéletesen találják meg azt a fűszert, amivel el lehet minket csábítani. Ezek a „hogyan legyünk idolok” receptet bemutató sorozatok az alapvető emberi kíváncsiságra alapoznak, hogy belátva a színfalak mögé rájöjjünk arra, nem sokban különböznek tőlünk a TV-ben látott (X-faktoros) tinisztárok. Ebben az édeskés világban töménytelen dráma is van a megélt kudarcok, riválisok miatt, ugyanakkor fontos elem a barátság, a kitartás és a szorgalom. Ahogy a varázslatos Mahō no Tenshi Creamy Mami (1983) valaha megalapozta, a zene domináns kiegészítője az ilyen szériáknak, mind a bevételek szempontjából (kiadott zenei CD-ék száma rendkívül magas), mind a cselekmény oltárán.

  

A történetekben vagy maguk a lányok adják elő, vagy háttérzeneként csendül fel egy-egy daluk, ami az adott jelenet hangulatához igazodik. Idolok azonban nemcsak csinos lányokból, de szívdöglesztő fiúkból is lehetnek, mint az Uta no Prince-sama: Maji Love 1000%-ben (2011) és a Be Boy Kidnapp`n Idolban (1989). A lényeges összetevők megegyeznek a női változattal, maximum a fiúknál erősebb a romantikus hárem vagy BL felállás. Az idol biznisz lehet mellékszál is, mint a Macross Frontierben (2008), ahol a mecha csaták mellett tündökölnek a törékeny lányok. A szakma árnyoldalai sem maradhatnak ki e színes kínálatból. Az Octave (2008) manga egy yuri történetbe ágyazott, csalódással és önkereséssel teli dráma, olyan lányokról, akiket kivetett magából ez a világ, így akár pornószínészként is kereshetik a média figyelmét. Ilyen negatív felhang inspirálta a White Albumot (2009) is, ami az idolok személyes kapcsolatait tönkretevő médiáról mesél. Idolnak lenni tehát nem könnyű, még annak ellenére is, ha gyakran mű és maníros látszatot kelt.

Zene, mint fegyver és varázserő?

Végezetül a zene legkreatívabb „felhasználási” módja, a fantasy és magical-girl sztorik sajátos hangnemében történik. A Creamy Mami és Fancy Lala animék nyomán a Full Moon wo Sagashitében (2002) szívszorító dalokkal melegíti fel az emberek lelkét egy beteg leányzó, aki varázslat segítségével teheti meg a sztárlét felé első lépéseit. Hegedűszólamokkal csatároznak egy shōnen harci mangában, a Violinist of Hamelnben (1991), míg a zene felébresztheti a régóta szunnyadó természetfeletti erőket is, ahogy az Aquarian Age: Sign for Evolution (2002) -ben történik. Lehet végzetes gyilkos fegyver, mint a Prayers OVA-ban (2005), ahol az agyba vezetett hangokkal kell megölni az ellenfelet látványos rock és ária párbajok során.

  

A popos, kislányoknak szóló shōjo meséket is végig kíséri a muzsika, énekeljenek akár hableányok, mint a Mermaid Melody Pichi Pichi Pitchben (2003). Felmerül a kérdés: miért is jó erre a zene? Azért mert a hangjegyekkel való lélekbúvárkodás egy varázsló pálcájával képes a szívekbe hatolni? A harci jeleneteknél dobhártya szaggató mivolta generálhat plusz izgalmakat? Vagy csak egyszerűen olyan aranyos, amikor a világ és lelkünk megmentői melódiákkal győzik le a gonoszt? A zenéhez talán ösztönösen mindig a jót, a békét és a misztikumot társítjuk, egy olyan univerzális nyelvként tekintünk rá, ami mindenki számára érthető, vagy mégsem? A kérdés nyitott, egyéni átéléstől is függ, hogy egy adott mangában, animében kinek milyen titkos üzenetet hordoz a zene. A zenés manga és anime közötti különbségek is óriásiak, hiszen teljesen más élmény ugyanazt a történetet mangában olvasni, majd animében látni, hiszen az utóbbinál már a dalokat közvetlenül átélhetjük. Ennek ellenére a zene központú, vagy éppen az azt felhasználó alkotásokban van valami plusz, ami érzelmi szinten adhat valami újat, valami mást, vagy inspirálhatja a felnövekvő új zenész nemzedéket, és az sem mellékes, hogy vonzerejével növelheti a bevételeket. (A kiegészítéseket K.D. végezte.)

Kapcsoló linkek: Japán zene (Wiki-eng); OneManga (zenés mangák listája); Baka-Updates Manga (zenés mangák listája),  Zenekaros mangák listája (Baka-Updates Manga); Zenés animék (MAL); Zenés TV-sorozatok (MAL); Zenés OVA-k (MAL); Zenés mozifilmek (MAL); Anime Addictsos lista (zene); Wikipedia (zenés anime, manga lista); Legjobb bandák animékben (ANN-es toplista)