Abe Kōbō: A negyedik jégkorszak (japán könyv; 1959 – magyar kiadás: 2008)
Megkezdődött a suli, mikor éppen nincs órám, de haza ugrani meg időm nincs, akkor bevetem magam a TIK-be, és szétnézegetek a japán/kínai/keleti irodalom portékáit rejtő polcokon. Abe Kōbōtól (1924-1993) már régóta terveztem A homok asszonya és a Negyedik jégkorszak elolvasását – ez utóbbit sikerült is észrevennem a könyvek kuszaságában. Érdekes regény volt, sőt, a sci-fi, horror, krimi és filozófiai elmélkedés mellett az Eden cyberpunk manga miatt még aktuálisabban éltem át a letehetetlen regény cselekményét, amely az első perctől kezdve megfogott.
A jövendő mondó gép és tudósa
A történet egyszerűnek tűnik, sőt, a könyv rövidsége és csöpp termete miatt nem is gondolnánk, hogy milyen fordulatos cselekményű darabot hozott össze a zseniális szerző, aki mindig saját filozofikus gondolatait csöpögteti bele műveibe. A történet szerint, az oroszok először megalkotják a jövendő mondó gépet, ami megjósolja a kommunizmus eljövetelét. A gép sikerén felbuzdulva a japánok is az élre törnek, Kacumi professzor irányítása alatt ők is megalkotják saját jós gépüket. Látszólag a politika fél a hasonlóan szélsőséges politikai jövendölésektől, ezért a professzort arra kérik, hogy dolgozza át a gép használati lehetőségeit, amik nem érintik a politikát, a gazdaságot. Kacumi rájön, hogy az egyén jövőjének megjövendölése politikailag is korrekt tevékenységnek tűnik. Mielőtt észbe kapna, ő és társa – Joriki, egy gyilkosság kellős közepébe csöppennek, valamint egy hat hetes magzatokat abortusz keretében „bezsákmányoló” szervezet nyomára bukkannak, akik génmanipulációval próbálják megteremteni a jövő nemzedékét. Eközben Kacumi saját jövőjébe is belelát, ami nem várt konfliktusokhoz, drámákhoz vezet.
A történet nagyon érdekes volt. Kacumi karaktere a maradi, a saját világához, jelenéhez ragaszkodó professzor, aki a jövendő mondó gépet technikai csodaként kezeli. Ő maga mégis a fejlődés, a jövő útjába áll, legalábbis a vele szembekerülő „ellenségek” szerint. Valahol mégis Kacumival értettem egyet. A férfit elborzasztja a génmanipuláció kísérleti oldala, ahol az állatokat/embereket tárgyként kezelik, a halált csak elfogadható járulékos veszteségként tekintik. Ezzel én is egyetértek. Két nézőpont ütközik a regényben: 1) az emberiség megmentése érdekében újfajta embereket kell „teremteni”, de ez teljesen természetellenes módon megy végbe, ami szerintem kizárja a természet törvényeinek jogosságát. Értem ez alatt azt, hogy ha az anya önszántából végez abortuszt, az még nem jelenti azt, hogy a végeredményben a „magzat meggyilkolása” feljogosít egy harmadik félt arra, hogy ezt a kioltásra szánt életet kísérleti patkányként használja fel. Az anya beleegyezése nélkül elvett magzat pedig eleve felháborító jelenség, mert lehet hogy vége lesz az emberiségnek, de ez még nem jogosít fel senkit sem arra, hogy egy anyától elvegye a gyermekét, akit várt, szeretett volna tiszta szívből.
2) Az embereknek joguk van tudni azt, hogy mire használják fel utódjaikat, akik saját sejtjeikből születtek. Ugyan tényleg felesleges pánikhoz vezetett volna, ha a szervezet felfedi a pusztító jövőt az emberek előtt, de egy újabb faj mesterséges megteremtése helyett, inkább gondolkoztak volna valami alternatív megoldáson. Főleg, ha ezzel a manipulációval többnyire kiöltek minden igazi emberi érzést, akkor mi értelme a létezésünknek, mi különböztet meg minket más állatoktól a magas intelligenciánk van ugyan, de az örömet, a szeretetet, a vágyat, szomorúságot, és a sírást nem tudják átélni. Még sok minden kavargott bennem, mikor olvastam. A génmanipulációs, és magzatos rész teljesen „felkavart”, szinte faltam utána az oldalakat, hogy meg tudjam mi fog ebből kisülni. Nagyon elgondolkodtató regény, úgyhogy érdemes rá időt szánni, az izgalmas történet és a filozófiája miatt is.
