A 6. Mozinet filmnapokon találkoztam az Oscar-díjas Michaël Dudok de Wittel. A dán származású rendezőnek adatott meg a lehetőség, hogy 2016-os filmjét a Ghibli stúdióval készíthesse el. A találkozás nekem animefanként és Ghibli-rajongóként is nagy élmény volt. Michaël hihetetlen nagy tisztelettel mesélt a japán stúdióról és annak legnevesebb rendezőiről. (Iszonyat eksztázist okozott az, ahogy sorra vettük vele a Ghibli nagy műveit, hogy szerinte miért jók. Sőt, amint megtudta, hogy animés vagyok, rákérdezett, hogy ismerem-e Shinkai Makotót, és mit gondolok az új filmjéről.) Kedvessége mellett művészi lelkébe is bepillantást nyerhettem, hiszen A vörös teknős alkotójaként számtalan érdekes gondolatot osztott meg velem, amiről ebben az interjúban olvashattok bővebben.
GT: Amikor láttam a filmedet, arra gondoltam, hogy íme egy rendező, akinek a stílusa nagyon is összecseng azzal, amiről a Ghibli művek mindig szóltak.
Michaël: Igen, ez így van. A Ghibli stúdió nagyon mély tisztelettel és alázattal ábrázolja azt, hogy milyen embernek lenni – én is erre törekedtem a saját filmemben. Akad a műveikben néha erőszak, kegyetlenség, sok-sok szenvedés, de nagyon hisznek az emberségben.
GT: Mi a kedvenc Ghibli filmed?
Michaël: Nehéz erre választ adni, mert más és más tetszik a filmjeikben. Ha összehasonlítod A Yamada családot (1999) a Chihiro szellemországbannal (2001), vagy éppen a Kaguya hercegnő történetével (2013), láthatod, hogy teljesen mások. Én nagyon szeretem Isao Takahata [Megjegyzés: A Yamada család és a Kaguya hercegnő története c. filmek rendezője] és Miyazaki [Megjegyzés: A Chihiro rendezője] stílusát. Miyazaki nagyon különleges figura. Hihetetlenül sok jó adottságokkal bír. Ezek közül egy az, hogy képes a dolgokra olyan csodálattal és kíváncsisággal tekinteni, mint a gyerekek. Felnőttként pont ezt a képességünket veszítjük el. Bennünk van valahol mélyen, de már nem tör többé a felszínre.
GT: Mennyire befolyásolták a Te munkásságodat a Ghibli művek?
Michaël: Nos, itt Takahatát emelném ki a leginkább. Ő készítette ugye A Yamada családot (1999), amiben inkább pillanatok vannak, mintsem tényleges történések. Ez olyan, mint egy haiku. Rengeteg olyan jelenet van a történetben, amikor semmi sem történik, csak csend van (narratív csend), ami magával rántja az atmoszférájába még azokat is, akik várják a párbeszédeket. Ez egyszerűen varázslatos. Nagyon érett és kifinomult eszközöket használ Takahata a filmjeiben, amiért nagyon tisztelem őt.
Nekem, összességében a Ghibli filmek magabiztosságot adtak. Megerősítettek abban, hogy meg tudsz csinálni bármit, csak tudni kell pontosan, hogy mit akarsz. Takahata megmutatta, hogy tud haiku filmet készíteni. Erre nem mindenki képes. Akkor ott a szeretet, ami a kicsi apró részletek megragadására irányul. Mint amikor lemegy a nap, vagy, ahogy nagy robajjal hullámzik a víz. Ezek mind-mind inspiráltak engem. Akkor ott van még a természet szeretete. Takahata és Miyazaki filmjeiből mindig átjön, hogy ők mennyire szeretik a természetet. De ezt nem hétköznapi értelemben értik. Nem úgy, hogy a természet odakinn van valahol, mi meg itt. Ez nem arról szól, hogy én szeretem az erdőket, vagy a naplementét. A természet mi vagyunk, mi is a részesei vagyunk.
GT: A történetedben senki sem beszél, maximum csak kiabálnak. Miért gondolod, hogy ez a fajta történetmesélés még működhet a mai korban?
Michaël: Ez azért működhet, mert először is, a történet úgy indul, hogy valaki egyedül van. Ekkor nem is várod, hogy legyen beszéd, magában beszélhet, de ezt nem kell hangosan is kimondania. Mint megfigyelő, ezzel még komfortos vagy. Nézed, ahogy túl próbál élni a hős, ahogy épít egy hajót és el akar menni. De aztán halad előre a sztori, megjelennek más emberek is. Ekkor már megszoktad, hogy a beszéd nem olyan lényeges. Másodsorban, a történet nagyon egyszerű. Bizonyos pontokon mégis úgy éreztem, hogy jó lenne, ha a karakterek beszélnének. Az empátia miatt. Hogy közelebb kerülj hozzájuk. Első lépésként ehhez felbéreltünk színészeket, akik nevettek, kiabáltak, köhögtek, lélegeztek. Néha ezek a hangok olyan halkak, hogy észre se veszed, de például a férfi – és a később megjelenő női főszereplő is – lélegzik. Van annak hangja, ahogy lélegeznek. Ezt használtam fel arra, hogy empátiát váltsak ki. Amikor közel kerülsz valakihez, akkor hallod a lélegzetvételét. Ez egy nagyon intim helyzet. A másik ok, amiért nem beszélnek, az a főhős miatt van. Egy olyan hősöm van, akinek nincs országa, nincs múltja, nem tudod, hogy mi volt a foglalkozása a társadalomban. Egy nagy rejtély övezi őt. Amint elkezdene beszélni, rögtön kapna származást. Ami nagyon bizarr lenne a történetem szempontjából, mert akkor ezt mondaná a néző: „Látod, ő francia! Látod, ő angol!”
GT: Így lényegében bárki tud kötődni a karakteredhez, nemzeti hovatartozástól függetlenül?
Michaël: Egyfelől igen, de persze ha megkérdeznél japánokat arról, hogy japán-e a hősöm, rögtön mondanák, hogy egyértelműen nem. Nem úgy viselkedik, mint egy japán, nem olyan a testbeszéde. De így is benne van valamifajta ártatlanság, tisztaság a hősben. Van az a jelenet, amikor a férfi és a nő találkozik először, ott tényleg úgy érzed, hogy valamelyiküknek beszélnie kellene. A nőnek elmondani, hogy ki ő, és honnan jött. Éppen ezért az animátorok rengeteget dolgoztak ezen a jeleneten, hogy a testbeszédjük nagyon kifejező legyen a karaktereknek.
GT: Hogy ez sikerüljön együtt dolgoztatok esetleg profi színészekkel?
Michaël: Persze. Először rengeteg kutatómunkát végeztünk, színészeket castingoltunk, a férfihez, a nőhöz és a gyermekhez is, és a gyermekhez, amikor felnőtt. Ehhez nem óriási tapasztalatú színészeket választottunk, hanem kezdő színészeket, hogy reprodukálják nekünk a bonyolult jeleneteket. Felvettük a mozdulataikat, és odaadtam az animátoroknak ezeket a filmeket, azzal, hogy „Nézzétek meg őket! Ne másoljátok le, hanem inspirálódjatok ezekből!” Sok animátor hajlamos ugyanazokat a gesztusokat megjeleníti állandóan, azért mert egyszerűek. Ettől lesz a karakterek mozdulata kiszámítható. Ezt üzenem az animátoroknak: nézzétek meg az igazi embereket, és merítsetek ötleteket belőlük!
GT: Jó hogy felhoztad az animációs munkát, mert a korábbi rövidfilmjeidet, ha jól tudom, végig Te magad rajzoltad. Például a The Aroma of Tea (2006), konkrétan tealevelekből készült. A vörös teknős esetében, mennyire vonódtál be az animátori munkálatokba?
Michaël: Igen, igen. A vörös teknős esetében az animáción egyáltalán nem dolgoztam. Ez furcsa is volt, mert ez volt az első ilyen alkalom. Ennek egy fő oka az volt, hogy egy számomra teljesen új technikát alkalmaztunk, amit a kollegáim könnyen használtak, de bonyolult volt nekem. Negyven éve meg van a saját munkamódszerem, amihez csak papír és ceruza kell. De ők most egy ceruzát használtak egy digitális táblán. Ez a része még menne, de számtalan kis opció volt a táblán, amikkel tudtál mindenféle dolgot csinálni.
GT: De minden a Te koncepciód szerint került ábrázolásra?
Michaël: Igen, számtalan képet készítettem a filmhez, több százat, amik felkerültek a story boardra is, hogy az animátoroknak legyen ötlete arról, hogy mit rajzoljanak. Ez vonatkozik a képkivágásra, a perspektívára, és így tovább. Ez az új technika nagyon jó. Egy gombnyomással meg tudod nézni, hogy jó-e a mozdulat, amit rajzoltál. Régen ez úgy működött, hogy fogtad a papírt, lerajzoltad a mozdulatokat, felvetted kamerával, és egy fél óra, vagy egy óra múlva láttad, hogy jól dolgoztál-e. Ez iszonyat sok felesleges kör, és rettentően lassú munkamódszer.
GT: Kanyarodjunk vissza kicsit a Ghiblihez. Hogyan nyúlt ki hozzád a Ghibli stúdió, hogy együtt dolgozzatok?
Michaël: Ez egy csoda volt. Nem volt semmi előjele, nem számítottam semmi ilyesmire. Korábban találkoztam már Miyazakival, Suzukival és Takahatával. [Megjegyzés: Suzuki Toshio neves producer, aki 2014-ig volt a Ghibli stúdió elnöke. Őt tartják a legsikeresebb producernek Japánban, mert számtalan kasszasiker kötődik a nevéhez] Ekkor nem beszéltünk még semmi konkrét közös projektről. Aztán évek múlva teljesen váratlanul, kaptam egy levelet Takahatától és Suzukitől. Azt írták, hogy dolgozzunk együtt.
GT: Milyen volt együtt dolgozni Takahatával?
Michaël: Érdekes volt. Takahata nagyon szerény és szégyenlős. Sajnos mindig csak egy tolmácson keresztül tudtunk beszélgetni, és hiányoltam azt, hogy nem tudtam így igazán megismerni őt. Ráadásul mindannyian, amikor beszélünk, sokkal többet mondunk egymásnak a sorok között, mint amit egy tolmács át tud adni. Elvesznek azok a finom, apró üzenetek.
GT: Végül Takahatának volt bármilyen hatása is arra, hogy milyen lett A vörös teknős?
Michaël: Igen. Nagyon jó ötletei voltak. Mindig megkérdeztem, hogy mit gondolsz erről, mit gondolsz arról. Voltak olyan dolgok, amiket eredetileg nem kívántam bevonni a sztoriba, de ő azt javasolta, hogy mégis jobb lenne, és ilyenkor hallgattam rá.
GT: Mit gondolsz? A jövőben is lesz lehetőséged a Ghiblivel együtt dolgozni?
Michaël: Még erről soha nem beszéltem velük. Először csak ennyi volt: csináljunk egy filmet, és fejezzük is be. És amikor kész a film, nézzük meg, hogy miként teljesít.
GT: Azért is kérdezem ezt, mert Miyazaki visszavonul, és a Ghiblinek kell egy új nagy rendező, aki továbbviszi őket.
Michaël: Igen, ráadásul Takahata idősebb, mint Miyazaki [Megjegyzés: Takahata 81 éves, Miyazaki 75 éves]. De szerintem mindketten képesek arra, hogy még meglepetéseket okozzanak nekünk. [Megjegyzés: Igaza is lett a dán rendezőnknek, pont most robbant a hír, hogy Miyazaki újabb egész estés animén dolgozik.]
GT: Miyazaki is látta a filmedet? Mi volt a véleménye róla?
Michaël: Igen, látta. Ez egy nagyon nagy pillanat volt nekem, mert látnia kellett a filmet, annak ellenére is, hogy egyáltalán nem volt bevonva a munkálatokba. Amikor kész lett a film idén júliusban, ő megnézte, majd találkoztunk. Miyazaki nehéz eset, nagyon kritikus, ami miatt iszonyat izgultam. Mondott dicséreteket, az egyik óriási dicséret volt tőle, de nagyon óvatosan mondta ezeket. Ha volt is olyan, ami nem tetszett neki, arról nem szólt semmit. Azt mondta: „Nagyon sok ember próbálja másolni a japán animációs stílust, jó és rossz értelemben egyaránt, de nagyon örülök, hogy Te nem akartál minket imitálni.” Ezután odafordult a mellette álló Suzukihoz és megkérdezte: „Meg tudjuk hívni azokat az animátorokat, akik ezen a filmen dolgoztak az új projektünkhöz?” [Megjegyzés: A vörös teknősön 20-30 magyar animátor dolgozott a Kecskeméti Animációs Filmstúdiótól.] Aztán azt mondta, a Te filmed teljes. Szép munka.
GT: Ha jól emlékszem kilenc évig tartott elkészíteni a filmet, ugye?
Michaël: Igen, nem az egész csapatnak, csak nekem. 2007-ben kezdtem a forgatókönyvet, és 2015 áprilisában fejeztem be. Utána kellett egy év, hogy pénzt szerezzek az elkészítéséhez, és lemenedzseljem a szükséges munkálatokat hozzá. Így jómagam nyolc évig dolgoztam rajta, a konkrét elkészítése a filmnek egy évig tartott.
A vörös teknőst 2017. január 12-től láthatjátok a mozikban, de egyébként az Anilogue Nemzetközi Filmfesztiválon is megnézhetitek, november 23-27. között.
Ki az a Michaël Dudok de Wit és mi köze a Ghibli stúdióhoz?
Michaël dán születésű, de Angliában élő rendező, illusztrátor és animátor, aki 2000-ben a The father and daughter című rövidfilmjével Oscar-díjat nyert. Az élet körforgásáról és a családi szeretetről mesélő történetei miatt a Ghibli is felfigyelt rá, és úgy döntöttek, hogy segítenek neki megvalósítani első egész estés filmjét. Ez lett A vörös teknős, amit először a 6. Mozinet filmnapokon láthattunk Magyarországon, de 2017. január 12-től a nagyobb művész mozik is vetíteni fognak. A 80 perces film egy trópusi szigeten játszódik, ahol Tom Hanks-féle Számkivetett (2000) módon ismerjük meg a Robinson Crusoe-s sorsa jutott főhőst. Ez a hajótörött férfi megpróbálja számtalanszor elhagyni a szigetet, de egy óriási vörös teknős mindig megakadályozza ebben. Aztán pedig csoda történik, ami megváltoztatja hősünk egész életét.
A végig párbeszédek nélkül folyó történet igazi művészfilm, amiben a komolyzenei akkordok dominálnak. Személy szerint végig azt éreztem, hogy a Ghibli emberére akadt. Michaël ugyanolyan humanitárius üzenettel dolgozik, mint a japán stúdió korábbi nagyfilmjei. Azonban tagadhatatlan az a csalódás, hogy Michaël filmjét Japánban nem övezte olyan óriási érdeklődés, mint a már említett Shinkai Makoto készítette filmet, a Kimi no Na wat. Hiába a Ghibli név, Michaël filmje elsősorban Európában és Amerikában hódít fesztiválról-fesztiválra. Ennek ellenére a Ghibli-rajongók találhatnak a nagy japán stúdió filmjeit idéző motívumokat a történetben. Egyrészt, a szótlan hős egyetlen társa egy rakat csalafinta rákocska, akik olyan Ghiblis gyermeki lelkesedéssel játszadoznak a hős körül, mintha kis huncut lelkük lenne. Másrészt, a hős egyik álmában a tenger felett repül, és ez a pillanat akarva akaratlanul Miyazaki A vándorló palotájának jeleneteit juttathatja eszünkbe, a maga szürrealizmusával. Harmadrészt, ott van maga a varázslatos vörös teknős, egy Ghiblis csodalény, ami a történet fő mozgatórugója.
Egyetlen pillanatot méltatnék még a filmből – ez pedig az érzelmek kifejeződéséhez köthető. Van egy jelenetsor, amikor a hős csapdába esik egy sziklás barlangban. Az a kilátástalanság, ami itt eluralkodik rajta, iszonyat erősen közvetítődik felénk. Ezt a karakter mozdulatai, ziháló légzése csak még inkább fokozza! Zseniális itt az animátori, a szinkronszínészi és a hangeffektbeli munka! A másik dolog, ami egyúttal japánossá is teszi a művet, hogy egy olyan trópusi szigeten játszódik, amit bambuszerdő borít, és amit végül letarol egy óriási cunami. Michaël elmondása szerint először aggódott azért, hogy ezzel a jelenettel nem-e fog túl fájdalmas emlékeket ébreszteni a japánokban, hiszen a 2011-es nagy természeti katasztrófa akaratlanul is eszünkbe juthat róla. Végül alaptalan volt a félelme, és tényleg gyönyörű és egyúttal megrázó megörökítést kapott ez a kegyetlen természeti jelenség. Az animáció egyébként nemzetközi munka eredménye. Meglepő, de egyetlen japán animátor se dolgozott rajta, a Ghibli inkább mentorként folyt bele a munkálatokba, mégpedig Takahata látta el rengeteg tanáccsal a rendezőt. Az animáción francia, belga és magyar művészek is dolgoztak – pontosan 20-30 magyar animátor a Kecskeméti Animációs Filmstúdiótól. Most pedig jöjjön a lényeg, avagy a rendező hogyan nyilatkozik saját művéről.
