9. Koreai filmfesztivál (2016. november 8-12.)

Ázsiai filmfesztiválon élmény részt venni. Üdítő azoknak, akik valaha megállás nélkül faltak ilyen filmeket – mint én tiniként – így egyfajta nosztalgiával ülnek be egy-egy hasonló rendezvényre. Meglepő ízelítő azoknak, akik csak kíváncsiságból legeltetik szemüket eme produktumokon, míg a megrögzött ázsiai – most konkrétan koreai – fanoknak igazi ünnep egy ilyen esemény, hiszen végre kedvenc kultúrájuk kap nagyobb figyelmet itthon. Ilyenkor úrrá lesz az emberen egyfajta ünnepélyes hangulat – akár meg is hatódik, mint én szoktam a japán filmhét alatt.

Na de! Most koreai filmfesztivált tartottak, amit országosan kilencedik, Szegeden immár harmadik alkalommal rendeztek meg. Sajnos Szegeden csak négy film ment – összehasonlításképp, Budapesten 20! Irigylem a pestieket. Ha ízelítőre vágysz, nagyon ajánlom a fesztivál hivatalos oldalán található – rettentően menő – promóciós videót a rendezvény idei filmjeiről. Mindenesetre a fesztivál elérte „célját” nálam: arra sarkalt mind a négy film, hogy nagyobb kontextusban értelmezzem őket. Mire gondolok ezzel?

Azon túl, hogy a megnézés pillanatában jót szórakoztam a filmeknek hála, vagy éppen heves ellenállás ébredt bennem – itt konkrétan Park Chan-wook cannes-i filmfesztivált is megjárt új művére, a Handmaidenre gondolok –  a filmek után fogtam magam, és utánaolvastam a mai Dél-Koreának. Híreket – pont a héten vert nagy port a valaha látott legnagyobb politikai botrány a dél-koreai miniszterelnöknő körül – feminizmust kutató értekezéseket – melegen ajánlom a The Grand Narrative blogot, amit egy brit kutató vezet. Ő 13 éve él Dél-Koreában, kint házasodott, két gyönyörű lány apja, és a puszani egyetemen tanít.  Valamint kritikákat a már emlegetett – vizuálisan csodás, de tartalmilag rettentően obszcén jeleneteket felvonultató Handmaidenről – komolyan kíváncsi voltam, hogy én vagyok-e ennyire prűd, vagy tényleg van valami nagyobb művészi elgondolás a film mögött, amit nem tudtam értelmezni.

Mielőtt erre rátérnék, hadd emeljek ki valami iszonyat megtisztelő dolgot. Annak ellenére, hogy Szegeden olyan csöpp volt ez a rendezvény, Dél-Korea jelenlegi budapesti nagykövete eljött hozzánk. Yim Geun-hyeong személyesen köszöntött minket, nézőket, a fesztivál szegedi megnyitóján. Valahogy ebből is érződik, hogy mennyire más a koreai nemzet hozzáállása a saját kultúrájának népszerűsítéséhez. A másik gondolat, ami felötlött bennem, hogy biztos kevesen gondolnák, hogy a mai koreai popzenének (K-POP) és televíziós drámáknak milyen nagy rajongótábora van itthon. Mennyien kezdenek el tanulni koreaiul, utaznak ki az országba, feliratoznak fansubberként koreai sorozatokat és filmeket, indulnak énekes-táncos versenyeken és érnek el sikereket, mint a Home Made Asia magyar csapata. Korea itt van, elér hozzánk a mai (pop)kultúrája, de valahogy annyi figyelmet nem kap egyelőre, mint Japán. (Manga, anime és a többi azért jobban tarol, de egy animefan nagy eséllyel válhat előbb-utóbb koreai fanná is.)

A fesztiválos filmekhez visszakanyarodva. A látott művek megint bebizonyították azt, hogy mi a jó a koreai filmekben: feszegetik műfaji határaikat és egyúttal erősen keverik más filmes műfajok elemeit. Így férhet meg jól például a humor ugyanúgy egy életrajzi drámában, mint egy erősen 18 karikás, erotikus-thrillerben. A kétnapos filmmaratonon végül ezeket az alkotásokat ültem végig: A barackvirág éneke / The Sound of flower (2015), Veterán / Veteran (2015), A megtévesztés mesterei / The Con Artists (2014) és A szobalány / The Handmaiden (2016). Nézzük, hogyan sikerültek!

---

A fesztivál fénypontja egy életrajzi motivációs film volt (9/10)

Magyar cím: A barackvirág éneke; Angol cím: The Sound of the Flower, Koreai cím: 도리화가 (hangul); 桃李花歌 (hanja); Dorihwaga (RR); Megjelenés éve: 2015, Műfaj: életrajzi dráma, történelmi, Terjedelem: 109 perc, Linkek: Wikipedia, IMDb

A fesztivál nyitófilmje adta számomra a legjobb élményt! Egyrészt azért, mert egy letűnt történelmi kort és egy sajátos énekbeszéd műfajt, a 17. századi phanszorit mutatta be. A film előtt annak fordítója, B. Tímea mesélt nekünk sok-sok érdekességet a phanszoriról. Például azt, hogy ezt a parasztság körében kedvelt műfajt piactereken adták elő, minimum ketten. Az egyik fő énekelt, színészkedett, a másik pedig interaktált a mesélővel bizonyos pontokon, illetve dobbal kísérte az elhangzottakat. A színész/énekes egyetlen segédeszközt használhatott az előadása alatt: egy legyezőt. Fontos, hogy csak férfiak léphettek fel a phanszorival nyilvánosan, nők csak kurtizánként, privát módon adhatták elő ezeket a darabokat. (Ők voltak a kiszengek, majdhogynem a gésák művészetekben jártas megfelelői. A phanszori egyébként eléggé emlékeztetet engem a japán rakugóra. Sok közös vonás van a két műfajban, pl. mindkettőt férfiak művelték, egyetlen színészi kellékkel, ami a legyező volt.)

A mai napig mindössze 5 phanszori darab maradt fenn Dél-Koreában (eredetileg szájhagyomány útján terjedtek), művelői a nemesség körében is népszerűségre tettek szert a 17. század során. Az igazi phanszori nagymestereket hivatalnoki ranggal díjazták tehetségükért, így emelve ki őket a szegénységből. A barackvirág éneke pedig az első női phanszori nagymester életét mutatta be.

Történet: Chin Csheszon (Bae Suzy) egy árva lány, akit édesanyja halála előtt egy kiszengházba küld. A lány itt cselédként él, ám gyerekkori nagy álma nem hagyja nyugodni. Hősnőnk ugyanis kislányként hallotta kora legnagyobb mesterénekesének, Sin Dzsehjónak (Ryu Seung-ryong) a phanszori előadását. A férfi teljesen lenyűgözte, ezért Chin mindent megtesz, hogy a tanítványa lehessen. Ám a korabeli törvények szigorúan tiltják, hogy nő phanszorit műveljen. A mester azonban látva a lány kitartását és tehetségét, végül úgy dönt, csak tanítványául fogadja, sőt, még a királyi udvar által hirdetett versenyen is indulnak.

Ez a minden porcikájáig – vagy inkább hangjegyéig – gyönyörű történet felidézte bennem az Egy gésa emlékiratait (2005). Mindkettő műben egy kislány beleszeret egy tiszteletre méltó, idősebb férfiba, aki miatt küzd, aki értelmet ad az életének. (Bíp, ez nem az a kéjenc vénember kép, amit sok nyugati film közvetít nekünk! Tipikusan ázsiai megközelítés ez a nagy korkülönbség ellenére fellángoló tiszta szerelem!) Persze a film nemcsak a szerelemi szál és hősnője önmegvalósító drámája miatt üt. Egyszerűen gyönyörűek azok a természeti képek, amik hátteret adnak a phanszori finom elemeinek bemutatásánál. Elképesztően van fényképezve a film! A jelmezek, a színek és a kosztümök harmóniája csodálatos!

Ráadásul, a klasszikus háttérzenei betétek mennyei élményt nyújtottak mindvégig, kellően fokozták a drámai hangulatot – és nyitottak szabad utat könnyeimnek. Nem szégyellem, sokat bőgtem a meghatódottságtól. A film e mellett autentikusan mutatta be a szegények és a nemesek ellentétét a 17. századi Koreában. Ez nem egy tündérmese, ahol a szegénylány a küzdelmei végén elnyeri méltó jutalmát. Ez tette olyan megrázóvá az egészet. Nem mellesleg a színészi játék és a dalok, amiket a phanszorik alatt láthattunk/hallhattunk, szintén gyönyörűek voltak. Nem véletlen a magas muzikalitás. A főhősnőt a miss A nevű együttes énekesnője alakította. Az biztos, hogy a romantikus, humorosan aranyos és sírós történetek kedvelőinek isteni perceket fog szerezni ez a film.

---

Ha azt hitted Jackie Chan a bűnügyi akciófilmek csúcsa, akkor még nem láttad ezt a koreai blockbustert! (9/10)

Magyar cím: Veterán; Angol cím: Veteran, Koreai cím: 베테랑 (hangul); Beterang (RR); Megjelenés éve: 2015, Műfaj: bűnügyi akciófilm, Terjedelem: 123 perc, Linkek: Wikipedia, IMDb

Egy tökös zsaru? Egy őrült milliárdos, aki olyan, mint az Amerikai pszicho őrült yuppie-ja? Mindent átszövő humor, ami a legképtelenebb helyeken bukkan fel? Észveszejtő harcművészeti mozdulatok? Ez a Veterán, a fesztivál egyik legszórakoztatóbb filmje, ami hatalmasat dobbantott hazájában 2015-ben, mivel Dél-Korea három legtöbbet termelő mozifilmjei közé került be a premierjét követően!

Történet: Szo Docshol (Hwang Jung-min) egy kemény zsaru. A rosszfiúk elkapásánál nem riad vissza attól sem, hogy fél napot kuporogjon egy csomagtartóban, majd laza maffiózó lendülettel rúgja szét mindenki alfelét mielőtt munkatársai kezüket-lábukat törve nem száguldanak a helyszínre, hogy bilincset csapjanak a törvényt megszegők csuklójára. Hősünk igazi bunyósgyerek, ütlegei méltóvá teszik Terence Hillhez. Persze ökle erejével csak kitartó kukacoskodása vetekszik, ami miatt elég nagy bajt zúdít a fejére. Az akár végzetét is jelentő láncreakció azzal indul, hogy egyik kamionos ismerőse váratlanul lezuhan egy nagyvállalat x. emeletéről. A rendőrség egy szimpla öngyilkosságként zárná le az ügyet, ám Szo Docshol rájön, hogy itt bizony gyilkosság történt. A bűnös pedig a korrupt vállalat egyik vezetője, Cso Theo lehet. Ám a gazdag, egyúttal pökhendi gyerek a rendőrség nagykutyáival és politikusokkal bratyizik, így szinte lehetetlen bizonyítékot gyűjteni ellene, nemhogy lecsukatni.

Így  kezdődik a ravasz macska-egér játék Szo Docshol és a kegyetlen Cso Theo között, amit az egyre véresebbé és komolyabbá váló történetben olyan komikus pillanatok zavarnak meg, mint a piti bűnözők fejét papírtömegekkel ütlegelő rendőrök képe, vagy amint a női rendőr kollegina éppen a rettentően helyes – és fiatal –  rendőrfiúra indul be. Eszméletlen humorbombák és akciójelenetek követik egymást megállíthatatlanul, míg végig ott tombol bennünk az izgalom, hogy sikerül-e Szo Docsholnak rács mögé juttatnia Cso Tehót. Komolyan, ez a film színtiszta szórakozás. Ha imádtad, mondjuk az idei (amerikai remake remake-jét, ami eredetileg egy japán film remakje…) A hét mesterlövészt (2016), annak macsósságát, férfias lazaságát és helyzetkomikumát, akkor ez a modern Koreában játszódó film is tetszeni fog!

---

Egy dögös szépfiú és egy bágyadt sztori egy széf feltöréséről (5/10)

Magyar cím: A megtévesztés mesterei; Angol cím: The Con Artists, Koreai cím: 기술자들 (hangul); Gisuljadeul (RR); Megjelenés éve: 2014, Műfaj: akció-vígjáték, Terjedelem: 116 perc, Linkek: Wikipedia, IMDb

Az 1999-es Briliáns csapda hangulatát próbálta felidézni A megtévesztés mesterei c. dél-koreai film, sajnos kevés sikerrel. A mű bágyadt lassúsága nem azon múlott, hogy nem volt benne egy pucsító Catherine Zeta-Jones, amint testhez tapadó dögös ruciban mászik a mestertolvajt megformáló Sean Connery nyomában, amint értékes ékszerek eltulajdonítására pályáznak. A megtévesztés mestereiből egyszerűen hiányzott a jó forgatókönyv, legfőképp a történet elején. Komolyan, azzal nem lehet eladni egy filmet, hogy csak szimplán lélegzetelállítóan dögös a férfi főhőse. Ja, de, nekem is hevesebben vert a szívem, amikor meztelen zuhanyjelenetet mutattak róla. Komolyra fordítva a szót. Lényegében a 45. perc után már összeállt maga a történet. Sajnos a film eleje iszonyat kapkodó volt, nem értettük ki, kivel van, és mi, miért történik. Ráadásul akció-vígjáték létére elég vérszegény lett a humor ebben a movie-ban – a Veterán fényévekkel jobb volt. Ám, hogy szerepeljen itt valami jó is: a fordulat a film végén az eszméletlenül el lett találva! Ott már a humor is magához tért, és végül olyan csavarokat kaptunk, hogy csuhaj. Sovány vigasznak tűnhet, de azért a végét megérte kivárni.

Történet: A művészeti tanulmányokat! végzett Dzsihjok a széfek feltörésének mestere. Nyomtalanul képes kirabolni bármilyen nagyságú ékszerboltot, a lopott vagyonból pedig elképesztően fényűző életet él. Sikersztorija persze pontosan addig tart, míg be nem üt élete legnagyobb balhéja. Azzal, hogy a helyi maffia főnök, Cso úr ékszerboltját rabolja ki, konkrétan aláírja saját halálos ítéletét. Egy mód van, hogy túléljen. Cso úr megbízásából 150 millió amerikai dollárnak megfelelő pénzösszeget kell ellopnia a kormány egyik legjobban őrzött raktártelepéről. Ehhez pedig csak hű mérnök barátja és egy áruló hacker segítségére számíthat. Vajon sikerül az akció? És milyen meglepetéseket tartogat nekünk Dzsihjok? A film végére kiderül.

Nos, a lényeget már elmondtam a bemutató elején. A szegedi filmfesztiválon látott alkotások közül nekem ez volt a leggyengébb mű. A főhős sárma még lehetett volna mentőöv, ha adnak mélyebb motivációt a tettei mögé. Egyszer megnézni megérte, de én többre (és jobbra) számítottam, főleg az első két film (A barackvirág éneke és a Veterán) sikere után. A mostanában népszerű Szemfényvesztők (2013) és Szemfényvesztők 2 (2016) színvonalát azért valamennyire megütötte.

---

Művészfilm, vagy öncélú soft pornó? (7/10)

Magyar cím: A szobalány; Angol cím: The Handmaiden, Koreai cím: 아가씨 (hangul); Agassi (RR); Megjelenés éve: 2016, Műfaj: erotikus, pszichológiai thriller, Terjedelem: 145 perc, Linkek: Wikipedia, IMDb

Íme a 9. koreai filmfesztivál fő attrakciója! A kritikusok dicsőítik. IMDb-n 8.1-es, Rotten Tomatoes-on 8.2-es, Metacriticen 8.4-es az eddigi értékelések alapján. Ez a zseniális Park Chan-wook legújabb filmje. Aki nem ismerné, ő Dél-Korea legelismertebb rendezője, akit még Quentin Tarantino is imád – konkrétan, a 2004-es cannes-i filmfesztiválon maga Tarantino kampányolt azért, hogy Park Oldboy c. filmje vigye el a rendezvény fődíját.

Gondolom abból, hogy Tarantino mennyire isteníti, már kapizsgáljátok Park stílusát. Igen. Véres, brutális, kegyetlen és morbid. Mint a Ponyvaregénnyel (1994) összeeresztett Becstelen brigantyk (2009), megfejelve mindazzal a biztosítékot kicsapó, ominózus szexjelenettel (fekete rudi, valaki?) és vérfagyasztóan sokkoló gyilkossággal, amit például az Aljas nyolcasban (2015) láthattunk legutóbb. Most képzeljétek el azt a várakozó lelkesedést, ami lázban tartott Park újdonsült filmjének, A szobalánynak a vetítésén. Kis örömgombócok gyülekeztek a gyomromban, felélénkült a tekintetem, kaján vigyorral vártam, hogy az észveszejtő Thirst (2009), vagy a Lady Vengeance (2005) után mit fog nekem mutatni MOST a mester. Extázisom extra forrása volt, hogy a japán kultúra megint szerves részét képezi a művének. Nos, a lelkesedésem kitartott egy darabig, de aztán átvette a helyét egy kisebb csalódás. De előtte…

Történet: Az 1930-as években járunk. Helyszín Korea, a japán megszállás idején. Egy semmirekellő gazember felbérel egy helyi zsebtolvaj lányt, hogy egy Hideko nevű, gazdag japán kisasszony cselédjéül szegődjön. A feladat egyszerű: a szolgálónak tele kell beszélnie űrnője fejét azzal, hogy a megbízó – Fujiwara gróf – mennyire szerelmes belé. El kell érnie, hogy Hideko elszökjön a gróffal, és titokban összeházasodjanak. Fujiwara persze nem akar egy koloncot a nyakába, ezért a Japánban köttetett házasság után elmegyógyintézetbe záratná az újdonsült arát – természetesen, miután rátette kezét annak vagyonára. A terv zseniális, csak a gróf egy valamivel nem számol: a két nő között fellobbanó vonzalomra.

Mi volt a bajom a filmmel? Az indokolatlanul elnyújtott erotikus jelenetek. Értem én, hogy olyan Game of Thrones-osan ki kell hozni minket a komfortzónánkból. De sokkal finomabban tudnak működni azok a fogások, amikor nem az arcunkba tolnak mindent, hanem csak sejtetik a történéseket. Teret adva így a nézői fantáziának, felkorbácsolva jobban az érzelmeinket. Ezzel szemben kaptunk több, mondhatni mű, pornófilmbe illően perverz aktust totálban, amin ráadásul túlzottan sokat időzött a kamera. Pedig hihetetlenül zseniális elemek voltak elrejtve a filmben!

Kezdjük ott, hogy a film Sarah Waters viktoriánus korban játszódó leszbikus-bűnügyi regényén, a Fingersmith-en alapul (ebből készült már egy 2 részes BBC sorozat is). Park konkrétan átemelte ezt a 2002-es sztorit a sajátjába, bár eszközölt jelentős változtatásokat a cselekményben. Egyébként elképesztő környezetet konstruált a történetnek! Csak képzelj magad elé egy viktoriánus korabeli kastélyt, ami mellett és amiben tatamis és tolóajtós terek foglalnak helyet, a szereplők pedig hol kimonóban, hol tradicionális koreai öltözékben, hol pedig angol nemesekhez illő ruhában járnak-kelnek. Bámulatos esztétikai élmény! A színészi játék is ütött – a Fujiwara grófot megformáló színész (Ha Jung-woo) egyszerűen zseniális volt, és a Hidekót (Kim Min-hee) alakító színésznő is nagyot játszott. És itt térnék át egy érdekes jelenségre, amire csak a film után tett feminista olvasmányaim világítottak rá: Parktól merész húzás volt a női szexualitást és homoszexualitást ennyire nyíltan a filmje középpontjába tenni, amit jelenkori társadalma még mindig erős kontroll alatt tart. Sőt! Egyenesen dicsérendő, hogy nemcsak gyönyörű, de egyúttal ravasz hősnőt adott nekünk, ami szembe megy a mai dél-koreai női ideállal.

A The Grand Narrative blog részletesen taglalja, hogy a mai dél-koreai nő ideál kimerül a szép, cuki, de kicsit butuska jellemzőkben. Ráadásul a társadalomban jelen van egyfajta „nőgyűlölet”, ami az 1990-es évekbeli ázsiai pénzügyi válság lecsapódása. A lényeg, hogy míg Európában a bevándorlóktól féltjük a megélhetésünket, addig Dél-Koreában a koreai nőktől. Pedig nem lettek többen – itt is a „fiúgyermek a fontosabb”-elv érvényesül, mint Kínában – csak annyi történt, hogy a nők végre továbbtanulhatnak, és míg a férfiak a kétéves kötelező katonai szolgálatukat töltik, addig elhappolják előlük a jó álláslehetőségeket. Emellett itt is megjelenik az a japános tendencia, hogy a nők inkább karriert építenek, mint családot. Pedig Dél-Koreában nagyon erős a háztartásbeli anya lét iránti elvárás a nőkkel szemben. Részben ezért sem akaródznak a koreai nők megházasodni. Ám van itt még egy csavar. Park filmje 1930-ban játszódik, a japán megszállás idején. Japánnak kellettek az új katonák, így a koreai nők „legfőbb hivatása” a fiúgyermekek szülése volt (megint csak) – van is erről egy eszméletlenül jó jelenet a film elején – mégis fogta magát különc rendezőnk, és egy leszbikus viszonyt bontott ki pont ebben a korban, majd egy olyan hősnőt mutatott be, aki nem szándékozik behódolni a konvencióknak!

Ez a rész értékelendő a filmben. Ha még rágcsálom ezt az erotikus vonalat, Park szépen reflektált a japán erotikus történetekre és ukiyo-e festményekre, például groteszk módon utal Hokuszai világszerte ismert művére, „A halász feleségének álmára” is. És még ezen a ponton nem is beszéltem arról a morbid humorról, ami feldobja a film kiszámítható cselekményét! Park képes egy nagy érzelmi felindultságból elkövetett tettet, mint egy öngyilkossági kísérlet, totálisan elbagatellizálni. Ez az a humor, amiből én többet is vártam volna. Lehet, hogy pont ez az oka annak, hogy a nagy dráma, amiről a film alapját adó regény is szólt, nem durrant olyan nagyot. Sőt, elfúló hangon nyögött egyet, majd elveszett az ölelkező női testek között. Másik fájó pont, hogy Park filmje nem volt igazi thriller. Rám a Holtodiglan (2014) és A lány a vonaton (a 2015-ös könyv!) sokkal elemibb erővel hatott. Jobbak voltak a fordulatok, az emberi psziché – kifakadás, depresszió és őrület – erőteljesebben jutott kifejezésre, arról nem is beszélve, hogy a suspense is állandóan, magas fokon generálódott. Ezért jöttem ki kisebb csalódással Park filmjéről.

Egyébként kedvet kaptam a fesztivál további filmjeihez is, pláne, hogy egy csomó már magyar DVD-kiadást is megért. Így a következő hetekben elmerülök a dél-koreai filmekben. Izgalmas óráknak nézek elébe!