Loli kiborglány silány felhozatalban (OVA, 2013)

Az 1980-as évek óta az otaku lét elitista rétegeibe ivódott Shirow Masamune kultikus cyberpunk historiája, a Páncélba zárt szellem (Ghost in the Shell) címen ismert történet, amire annak idején amerikai, de magyar anime-mangafanok is rákattantak. A franchise legutóbb 7 évvel ezelőtt került az adaptálók asztalára, kiváló sztorival és minőséggel. E kihagyhatatlanul stílusos és hangulatos portékának végül 2013-ig kellett várakoznia egy újabb animesorozat (pontosan OVA-sorozat) születésére, de e friss folytatás, vagyis inkább előzményeket összefoglaló utóprelűd nem kifogástalanul indult a sikerré válás ösvényére. Ezt a Ghost in the Shell ARISE nemrég debütált első epizódja mondatja velem, ami cyberpunknak cyberpunk, sci-finek sci-fi, de nem hozta sem grafikai minőségben, sem komplexitásban eddig azt, amit a korábbi feldolgozások a magukévá tettek. 

Ghost in the Shell ARISE / Kōkaku Kidōtai Araizu -Gōsuto In Za Sheru- (OVA, 2013)

— 01. epizód: Ghost Pain —

A 9-es szekció formálódásának melegágyát vezette be ez az első epizód, sok-sok érzelemmel, váratlan és egészen meglepő kapcsolatihálóval kiegészülve. Így bemutatják Motoko Őrnagyot (Sakamoto Maaya) a mosolygós, a heves és érzelmeiben elveszett oldaláról – ami meleget és hideget is nyújt, de inkább éreztem pozitívnak e fejleményt. Ez a lány egy különleges katonai egységben munkálkodik a hacker és egyéb cyber bűncselekmények megoldásán. Motoko helyzete azonban igen különleges. Születésétől kezdve kiborg létre van kárhoztatva, így nincsenek emlékei igazi testének tapasztalásáról, azonban éppen emiatt nem is szabad. Egy katonai kísérlet végtermékeként áll a hadsereg tulajdonában, azonban közvetlen felettesét, akihez erős érzelmi kötődés fűzi, váratlanul meggyilkolják. Motoko magánnyomozásba kezd a korrupt ügyekkel besározott főnöke halálának körülményei nyomán, és ekkor találkozik a bölcs Aramakival (Juku Ikkyuu), a beépített ügynökként dolgozó Pazuval (Ueda Yōji), az értetlenkedő, kiborg kiegészítőktől mentes Togusával (Shingaki Tarusuke), és a meglepően mérges Batōval (Matsuda Kenichirou). Sok-sok robbanás, előre sejthető árulás és furcsa kiborg lányok szolgáltatják az icipici csavarokkal megtüzdelt, 50 perces Ghost Pain plotját.

Kritikus vélemény a köbön

— Motoko dizájnja. Eddig a kiadott előzetes fotók/poszterek alapján a cuki és bájos jelzőkkel illettem, de az első epizód után kijelenthetem, hogy megölte ez a tinis kinézet e kemény és határozott nőből a nőiességet. Főleg, hogy a szememben a 2013-as színvonalhoz képest igen alulteljesítő animációban kicsit se tettek azért, hogy gyönyörű mozgásokkal, effektekkel dobják fel Motokót. A Mardock Scramble mérföldekkel többet és jobbat hozott ki ugyanebből a lolis-ksifiús karakter kliséből a GoHands stúdiónál.

— Animáció: a Production I.G-vel nem tudom mi törént, de mostanában nagyon kezd a színvonal alá süllyedni (gondoljunk csak a stúdió gyermekéből, a Witből kikerült Shingeki no Kyōjinra, ami eleinte rettnetően látványos volt, majd egyre inkább egyszerűsödik a grafikája.) Az akciójelenetektől ma már több dinamizmust várnék a felesleges lassítások helyett, valamint puskaropogtatós, awesome robbanásokat kívánnék a képernyőre – az ARISE ilyen szempontból sem szárnyal a fellegekbe. (A Psycho;Pass-ban érdekes, megtudták ezt csinálni az I.G emberei.)

— Történet: Gyaníthattam volna, hogy ha a Mardock Scramblet is szétcincálták – jogosan – Ubukata Tow forgatókönyvíró nem létező babérjai miatt, akkor az illető itt sem fog nagyot dobbantani. Nem volt rossz, amit megírt, de kimagaslóan érdekfeszítőt még mindig nem sikerült kreálnia. Itt érződik Kamiyama Kenji hiánya, de nagyon. A SAC sorozatokat, vagy az örök kedvenc Jin-Roht zseniálisan megírta/megrendezte, kár, hogy ő nem vállalta el ezt az új OVA-t.

— Zene: Kanno Yōko és Kawai Kenji nélkül el sem tudom képzelni a GITS-et. Nem is lehet nélkülük visszaadni a mozifilmek,  a sorozatok feelingjét, az új OVA-ban pedig Cornelius zeneszerzeményei szólalnak meg. Eredmény: az opening alatt hallgathatatlanul amatőr próbálkozás megy egy ezzel párhuzamosan túl egyszerű animáció kíséretében. Az ending, a Jibun ga Inai (じぶんがいない)  a salyu× salyu nevű formáció előadásában már jobban illet a nagy elődökhöz, de még így sem volt meg az a felemelő érzés, mint egykor.

— Szinkronhagok: Mindenkit leváltottak, vagy ennyire rossz a hallásom? Mindesetre a régi verziókhoz szokott fülemnek nem igazán jöttek be.

Összegezve, amit vártam és amit kaptam az sajnos nem találkozott egymással. Az új OVA-sorozat olyan benyomásokat hagyott bennem, amik alapján a következőket foglalhatom össze: a korábbi alternatív feldolgozásokból kivettek minden olyat az alkotók, ami miatt kiamagaslóan jó volt a GITS. – A szenzációs forgatókönyvírót, a zseniális rendezőt, az utánozhatatlanul egyedi zeneszerzőket, és ha már itt tartunk, a szárnyalóan dallamos hangokat produkáló énekeseket (például Origa).

Többen írtátok azt, hogy ezt a tiniknek készítik elsősorban. Ha a mai tiniknek egy ilyen közepes minőségű sztori és animáció kell, ám legyen. Ugyanakkor nem hiszem el, hogy a mai fiatalokat ne fogná meg egy Origa énekelte poppos-klasszikus-diszkós openinggel ellátott (sőt, dubsteppel simán el tudnám képzelni) egy komolyabb és csavarosabb történet, hiszen anno mi is (már aki) tiniként kattant rá a szériákra (én tuti), és teljesen beszimpantott a világuk. Végítéletem hát erre az első részre: 10/6.