Izumi Kjóka: Szentek és démonok (elbeszélés gyűjtemény; 2012)
A női szépséggel társított gótikus halál vizualitását ragadta meg feminista hangvételű és egyben burkolt társadalomkritikát tartalmazó műveiben Izumi Kjóka (Izumi Kyōtarō). A maga idejében el nem ismert, mellőzött író és költő munkássága iránt újult érdeklődéssel tekint ma a japán irodalom, amelyet az egyre több idegen nyelven megjelenő fordítás, nyugati érdeklődés is tovább erősít. Izumi Kjóka írói zsenialitását, egyszerre érzékeny és képi motívumokban tobzódó tragikus stílusát Edgar Allan Poe művészetéhez hasonlítják és Victor Hugo kritikai nézőpontjából, történeteinek narratív építkezéséből vezetik le. Kjóka azonban saját élettapasztalatából kiindulva a világirodalom képviselői mentén, olyan korát megelőző, egyedi elbeszélésmódot alkotott, ami a beteljesületlen szerelem, a vágy furcsa útjait járja be.
A szerelem a halál, az álom a szabadság
Izumi Kjóka (1873-1939) négy válogatott elbeszélése jelent meg idén először magyar nyelven, amelyek írói pályafutásának egyben négy legjelentősebb alkotásai is. A műtő, A Kója-hegyi szent ember, az Egy tavaszi nap és az Oszen és Szokicsi című történetei egyszerre szomorúak és gyönyörűek. Gyönyörűek, mert a nők lelki és testi értékeit dicsőítik, és szomorúak, mert történeteinek hősnői és szerelmeik a rájuk nehezedő társadalmi konvenciók kegyetlen szorítása miatt halálraítéltek. A történetek nyitánya, A műtő, előfutáraként szolgált Kjóka kibontakozó, ártatlanságról és kegyetlenségről szóló stílusának. E rövid elbeszélésben egy előkelő grófnő tart a halálba, miközben súlyos titkokkal a szívében fekszik a műtőasztalon. A nő és sebésze között egy megrendítő dráma bontakozik ki, amely egy váratlan és kegyetlen befejezésbe torkollik. Ezt követi legismertebb írása, A Kója-hegyi szent ember, amelyben egy fiatal szerzetes kerül veszélybe, amikor a tiltott ösvényre lépvén egy démonokkal és rémisztő lényekkel telt erdőben egy igéző szépséggel találkozik. Egy szépséggel, aki megrendíti aszkéta életét, és aki ráébreszti a szerelem igaz természetére. E folklór és legendák nyomán született történet vegyíti mindazt a hatást, amit Kjóka kisgyermekkorától kezdve magába szívott. Démon alakjai, a fantasztikum illúziója a japán legendákból érkeztek, amelyeket kiegészít a japán buja vidék sejtelmes és félelmetes megfestésével. Emellett Kjóka nemcsak e művében, hanem több alkotásában is merített régi japán íróktól, nyugati, kínai szerzőktől, valamint saját életéből motívumokat. Az Egy tavaszi nap az egyik legkiforrottabb műve, amelyben egy fiatal vándor egy faluba érkezik, ahol egy szerzetes egy tragikus szerelmi történettel marasztalja őt. Később azonban a fiú találkozik az affér kísértésbe vivő női szereplőjével. A kötet utolsó elbeszélése (Oszen és Szokicsi) pedig egy furcsa találkozás által előhívott, fájdalmas visszaemlékezésről szól, amelyben egy kiszolgáltatott helyzetben lévő prostituált saját tisztálatlanságával ment meg egy tizenhét éves fiút az éhhaláltól. A nő áldozatvállalása azonban őrültségbe, az ártatlan fiú élete pedig sikerbe torkollik, legalábbis látszólag.
Izumi Kjóka stílusa
Kjóka fenti történeteinek és gondolatainak mélyebb értelmezéséhez, ha felületesen is, de elengedhetetlen annak a kornak az ismerete, amelyben alkotott. Ezt két síkon lehet megragadni Charles Siró Inouje elemzése szerint, aki a magyarul megjelent kötet bevezetését, utószavát és jegyzeteit is írta. Így érdemes kitekinteni a Meidzsi-korszakban (1868-1912) átalakuló társadalmi struktúrára és Kjóka személyes életének eseményeire, amelyek szervesen beépülnek elbeszéléseibe.
Írónk tehát a Meidzsi-restauráció idején, így a korai modern japán társadalom drasztikus átalakulásával párhuzamosan talált rá sajátos önkifejezésmódjára. E korszak jellemzője volt, hogy, mind a társadalmi berendezkedés és az irodalom nyelve újító változások fényében próbált hasonulni a példaképnek és modernnek tekintett nyugati kultúrához. Így például a japán írók az Európában tomboló naturalizmus irodalmi irányzatait és narratív eszközeit igyekeztek követni, a tradicionális japán értékek szelektív elhagyása mellett. Kjókát éppen ezért nem érte el a dicsőség babérkoszorúja, mivel ő végig hitt a klasszikus japán nyelv egyedülálló vizualitásában, amit szövegeinek bonyolultságával és nehezen értelmezhető struktúrájával bonyolított tovább. Kritikusai ódivatúnak titulálták ezen eszközök miatt.
Mindemellett az öngyilkossági kísérletet is tett író életét szeretett szülei halála, főleg édesanyja elvesztése határozta meg, kinek alakja egyetemes motívumként kíséri végig munkásságát. Kjóka női alakjaiban ugyanis azt az önfeláldozó gondoskodást ábrázolja, amit csak egy anya képes a gyermeke felé közvetíteni, azonban Kjóka nem elégedett meg ennyivel. A szerető és gondoskodó anya képét a vérfertőzés tabujával karöltve összemosta a csábító szerető archetípusával. Ezzel párhuzamosan az erotika és a szexualitás olyan szimbólumokban elevenedik meg írásaiban, mint a vörös-fehér színek érzékletes használata, ami a női szexuális vonzerőt prezentálja, akár a hófehér arcon megjelenő élénkvörös ajkak leírásával, vagy a fehér bőrön végigcsorduló vér motívumával. A vörös-fehér színekkel való játék csupán egy eleme Kjóka négy motívumból álló stíluskészletének, amelyek mindig visszatérnek műveiben. Charles Siró Inouje szerint ide tartozik még az anya-szerető személyiségjegyekkel bíró hősnő, egy az arisztokráciát képviselő, kegyetlen nemesember, valamint egy „szexuálisan bizonytalan” és többnyire fiatalabb fiú karakter, aki rettentően érzékeny. Mindezek mellett az író olyan párhuzamokkal dolgozott, mint a szépség által illusztrált erotika, valamint az élet és a halál ellentétét tükröző víz motívuma, ami esőként, tengerként jelenik meg alkotásaiban.
Mindezeket Kjóka sajátos, jól átgondolt mégis csapongónak tűnő narratíva mentén dolgozza ki. Az író nem híve a lineáris történetmondásnak, az összetett karakterbemutatásnak. Mivel elsősorban képekben gondolkodik és ír, így egyik motívumáról asszociálva ugrál a történetében a másikra. Az Oszen és Szokicsi erre a legjobb példa, ahol az erotikus nőről a figyelem az érzékeny és nincstelen fiúra, majd az eső révén a halálra terelődik. Ezek a képi asszociációk végül egységbe rendeződnek, és ha néha nehezen követhető módon is, de a sejtelmesség álarca mögött tárják elénk a történteket. Ráadásul Kjóka, mint iparos család sarja, művének első és harmadik elbeszélésében az arisztokrácia, a japán társadalmi elittel szembeni kritikát fogalmaz meg, akiknél a patriarchális tradíció nyomán, a férfiak uralmától és kihasználásától szenvednek a gyönyörű nők, akik szépségüknél fogva halott játékszerek. Ezzel párhuzamosan bírálja Kjóka a házasság intézményét (ő maga egy gésát vett feleségül), valamint a mindenkit kihasználó kapitalista üzleti szellemiséget. A társadalom és az elit által megszabott szabályok súlya alatt szenvednek történeteinek főhősei, akik végül bűnöket követnek el a pillanatnyi boldogság jegyében, így akár házasságtörők is lehetnek. Kjóka karakterei bűneik ellenére „jók”, és tetteikért nem ők, hanem a társadalom a felelős, mégis végső feloldozásnak nincs helye, az egyetlen megoldás számukra minden esetben a halál.
A fenti jellemzés Charles Siró Inouje írása alapján készült, aki részletes pontossággal elemzi végig a könyv végén Kjóka elbeszéléseit, és ad életrajzi információkat a művészre vonatkozóan. Ebből adódóan is tartom felettébb egyedinek és magával ragadónak a gyűjteményt. Az elbeszélések közül A műtő és Oszen és Szokicsi című történetek fogtak meg a leginkább. Az elsőben lehengerlő erővel hatott rám a grófné őrült kérése, majd öngyilkos tette, az utolsóban pedig a költői képeknek köszönhetően szinte magam előtt láttam az megőrült főhősnő és egykori pártfogoltjának szívszorító találkozását. Az elbeszélések mindegyike a beteljesületlen szerelemről szól, a főhősök pedig fiatalabb fiúk és érettebb, anyai szerepben tetszelgő, ugyanakkor vonzalmat keltő nők. Aki egy egyedi és művészien költői utazásra vágyik e szenvedő figurák tragédiáin át, annak Izumi Kjóka felejthetetlen élményt fog nyújtani. Az író különlegességét mi sem bizonyítja jobban, minthogy jelentős befolyást gyakorolt a néhai Mishima Yukióra, illetve Murakami Haruki is elismerően tekint munkásságára. A japán irodalomtudósok Kjókát egy felfedezetlen gyöngyszemként is emlegetik, aki a női olvasók körében ugyan népszerű volt, valamint a sokoldalú írót (színdarabokat, forgatókönyveket, verseket, esszéket és több mint 300 novellát írt) sokan kortársai, Natsume Sōseki és Mori Ōgai szintjére emelik. Kjóka műveiből filmes adaptációk is készültek az évek során.
Adatok
Izumi Kjóka: Szentek és démonok
Fordította: Szabó Nóra
Magyar megjelenés: 2012
Terjedelem: 304 oldal
Kiadó: Fapadoskönyv.hu Kft.
Megrendelhető innen.
