Hideo Nakata: Last scene (2002; japán filmdráma)
Horror vs dráma
Nem tudom mi lelt, de folytattam a lelki önsanyargatást egy újabb japán dráma megtekintésével. Ez az a film, amire azt mondom, hogy ronda, de finom, mert a külcsínje alapján rögtön a kukában landolna, nagyon gyenge a látványvilág, és vontatott, ragadósak a kameramozgások, de a sztori elviszi az egészet a hátán, és utána már tök mindegy esztétikailag a dolog, mikor az érzések teljesen ott vannak. A Last scene-t Hideo Nakata (1961- ) rendezte, és első meglepetésként ért, hogy ő a nagy horror film guru hazájában, mivel az amcsi Kör eredetijét, a Ringu szériákat rendezte ő, valamint további hátborzongató „meséi” pl.:Dark Water (Sötét víz), Sleeping Bride, Kaidan, Chaos. Legtöbb műve egyébként nálunk is megjelent dvd-én, valamint az USA filmes átdolgozásaiba is besegített, pl.: a Dark Water amerikai adaptációját ő koordinálta (legalábbis a forgatókönyvet ő írta). Legújabb filmjeiről nem találtam egyenlőre semmit, de a címek elég csalogatónak tűnnek: Voice from the Stone (2010), Chatroom (2010).
A japán horrorral egyébként nincs bajom, főleg azért mert nekem nem félelmetes, mégis bele tudnak tenni jó sztorikat, persze a töménytelen vér, és mű utóíz (tisztelet a kivételnek) levon az értékéből, de vannak azért kedvenceim. Ilyen talán az Előérzet (Premonition), melyet Tsuruta Noiro rendezett (a sztori egy újságról szól, amiben benne van, hogy ki hal meg, mikor és hogyan, és ha meglátod, akkor bekövetkezik a dolog, majdnem mint a Körnél – ha megnézed az átkozott videót, akkor 7 nap múlva kampec). Mellesleg ez egy manga adaptáció, Jiro Tsunoda „Newspaper of Terror” (Kyoufu Shinbun)-jából készült. Na ja, ilyet megnézek simán, de az amerikai horrortól kiver a víz, és félek a sötétben utána, az amerikai Körtől se tudtam aludni pár napig XD.
A mozi halála
No, de visszakanyarodva e szokatlan újításhoz Hideo Nakatától (中田 秀夫). A Last Scene azért elég megtévesztően indít, (kis horroros hideg zuhannyal – egyszerű, de félelmetes), és hiába van megjelölve a vígjáték is műfajául, elég komor, és szomorú a hangulata, még a viccesnek szánt jelenetek is kapnak egy keserű mellékzöngét. A 2002-ben bemutatott film két fejezetre osztható, az első 1965-ben indul, a második 2000-ben. Nézzük először mi is történt 1965-ben:
A japán mozik a virágkorukat élik, napról napra ontják a jobbnál, jobb filmek. De a modern technika, és a televízió megjelenése kezdi visszaszorítani a moziba járó kedvet, így az emberek egyre kevesebbet költenek e szórakozásra. Ebben az időben ismerjük meg, pályája csúcsán, a 30-as éveiben járó színészt, Ken Miharahát. A karrierje lassan törik ketté a szemünk előtt: először sztár párja, Keiko Yoshino vonul vissza a filmezéstől, hiszen megházasodik, és emiatt Kent is leakarják venni a filmvászonról. Az egóját hajkurászó színész az alkoholba, mások eltiprásába menekül, teljesen szörnyeteggé válik, hiszen lényegében Keiko miatt jutott idáig (akkoriban a filmeket úgy gyártották sorjába, hogy mindig ugyanazok a színészek játszották a főszerepeket pl.: a szerepek alapján Keiko vagy a felesége, vagy a nője volt Kennek, stb). A tetőpontot az jelenti, mikor Ken felesége meghal egy autóbalesetben. Ken ekkor elhagyja a színészi pályát, és végleg az alkohol rabja lesz. Eddig tipikus dráma volt, de ezután jön csak a java, és az igazi rideg valóság.
A történet 2000-ben folytatódik tovább. A mozi régi művészi értékét elvesztette, olcsó tv-drámákat gyártanak az egykori nagy stúdiók, és minden pénz a tv stúdióknál van (megindult a filmipar ádáz leszámolása). Laza erkölcsűek, megbízhatatlanok, igénytelenek a rendezők, és mindenki siet. Ekkor megismerünk egy fiatal leányzót, Miót, aki egy ilyen lerobbant film stúdióban dolgozik, mint kellékes, díszlet felelős. Egy lagymatag tv-drámához forgatnak éppen filmet, amihez egy rákos beteg szerepére érkezik meg egy csontsovány, lerobbant öreg. A 65 éves férfi nem más mint Mihara, és az utolsó filmjét jött leforgatni 35 év alkohol, és elvonultság után. Mio ugyan nem ismeri az öreget, de eldönti segít neki teljesíteni utolsó kívánságát: a szerep végig játszását.
A reflektorfény árnyoldalai
Az öreg Mihara kinézetre elég lerobbant, kb mintha egy koncentrációs táborból szalajtották volna, így első feltűnése 35 év után jól szíven üti az embert. Másrészről ott van a filmipar árnyoldala: íme egy férfi, aki tiszta lélekkel, szenvedélyesen imádta a mozit, de végül pont a hírnév, és a nagyravágyás tette tönkre az életét. És annyi év után, megint ezzel az ártatlan szívvel tér vissza lényegében utoljára, e „csalfa szeretőhöz”. Megrázó, lehangoló képsorok követik egymást, még a lökött fiatal filmes csemeték se tudnak mosolyt varázsolni az arcunkra, már eleve morbid az egész helyzet. Arról az érzéketlenségről nem is beszélve, ami mindenkiből árad. Hát, talán ennyi elég is a sztoriból, hagyjunk valamit a nézőknek is. 🙂 Végül az utolsó pillanatokig végig könnyezi az ember egy szerencsétlen sors utolsó lélegzetét, úgyhogy depisen nem jó ötlet megnézni ezt a filmet XD. A befejezés ugyan felemelő, de nagyon letargiás hangulatot hagy maga után még órákig. A látványvilágról már megemlítettem, hogy elég szegényes, de azért vannak jó kamera mozgások. A zene elég kevés, a végén van egy ütős melódia mely felerősíti a zárás drámaiságát. Összegezve szép film volt, tömény kritikával a filmek világa felé.
Pillanatképek [nggallery id=58]
Adatok
- Eredeti cím: Last scene
- Angol cím: Last scene
- Rendező: Hideo Nakata
- Forgatókönyv: Takashige Ichise, Yoshihiro Nakamura, Ken’ichi Suzuki
- Műfaj: dráma, vígjáték?
- Terjedelem: 133 perc
- Bemutató dátuma: 2002
- Eredeti nyelv: japán
- Ország: Japán
- Linkek: IMDB.com (eng); Wikipédia (eng); DVD Asian.com (eng)
