Mongol asszonysorsok a mozivásznon – Megindító nyitány a szegedi Kínai Filmnapokon! (2017)

Whitewashing. E kifejezés körül forogtak a gondolataim, miután a szegedi Kínai Filmnapok (2017. március 17-19.) első filmje lepergett előttünk péntek este. A nemzetközi sajtó visszhangos attól, ahogy Hollywood sztereotip módon ábrázolja a kisebbségeket, legyenek azok éppen ázsiaiak vagy fekete bőrűek. Erre jön Fei Xie (1942-), az Arany Medve-díjas kínai filmrendező, a Pekingi Filmakadémia professzora, aki 1995-ben megmutatta hogyan lehetne ezt a kérdést nemcsak művészi módon, de egyúttal a megjelenített kultúrát tiszteletben tartva feloldani. A Fekete paripa (A Mongolian Tale) című dokumentarista művével tette ezt, amiben a mindössze 2 millió lakosú Külső-Mongólia és annak nomád népe kel életre helyi színészekkel, egy megható dráma közepette.

“A hely, ahol az élet apró történései sokkal nagyobb jelentőséggel bírnak”

A történet egy öregasszony és unokája (Somiya) sorsát követi nyomon. A néni egy jurtában neveli a mongol sztyeppéken unokáját, amikor is örökbe fogad egy kisfiút, Bayinbulagot. Életüket a vándorlás és az állattartás körüli munkálatok teszi ki. A fiatalok szépen cseperednek, megszeretik egymást, a nagyi úgy látja jónak, ha eljegyezteti őket, így biztosítva békés együttélésüket. Ám Bayinbulag apja taníttatni szándékozik fiát, így elküldi a városba. Az ígért nyolc hónap helyett azonban három év múlva tér vissza a fiú, ám időközben megtörtént a baj: Somiya terhes lett valaki mástól.

Az volt a legnagyszerűbb ebben a filmben – és erre leginkább a zseniális rendezővel tartott közönségtalálkozó világított rá -, hogy a leghétköznapibb történések mentén volt képes rávilágítani a nomád népek és a civilizált ember közötti ellentétekre. Hogy például, mennyire másképpen értékelik egy gyermek születését a mongolok, mint a nagyvárosokban nevelkedett emberek. A mongoloknál a gyermeknek örülnek, függetlenül attól, hogy „honnan érkezik”. Azok a hős anyák, akik 6-7 gyermeket hoznak a világra, sőt, ezért még állami támogatást is kapnak. Ez Kínában elképzelhetetlen lenne a szigorú családpolitika miatt.

Emellett ott vannak még az értékrendbeli különbségek.

Amikor a fiú hős dühében kést ránt a férfira, aki teherbe ejtette szerelmét, a nagymama azzal csitítja, hogy csak ennyiért képes lennél embert ölni? Nem nagy ügy ez. Mennyire másként érzi ezt maga a néző is! Pedig a nomád élet kemény. A gyerekek alig élik meg a kamaszkort, így a hősnek örülnie kellene annak, hogy szerelme eleve képes teherbe esni. Ám a fiú már taníttatása során megízlelte a civilizált értékrendeket, nem képes elfogadni ezt. Megint eltűnik 12 évre, és amikor lóháton, bőrdzsekiben, hazája híres zenészeként visszatér, akkor döbben rá, hogy mennyi mindent dobott el büszkesége miatt. Somiya pedig az idő múlásával még több gyermek csodás anyja lett. Egy iszákos, ám gondoskodó férj mellett tölti már életét, keményen dolgozik azon, hogy legidősebb lányát is taníttathassa. Itt minden a túlélésről szól. Hogyan tudja egy anya megteremteni azokat a körülményeket a gyermekeinek, ami segíti az életben maradásukat.

És ekkor jön az a jelenet, amit a rendező elmondása szerint a mongol nézőközönség tapsviharral köszöntött: amikor zenész hősünk megint távozni készül, Somiya arra kéri, hogy ha születik a férfinak gyermeke, adja oda neki, hadd nevelje fel ő! Ezzel világít rá a történet a mongol anyák erejére és értékére. Ők bárki gyerekéről, bármilyen elhagyatott élőlényről szó nélkül gondoskodnak, nem számít nekik a vérvonal. Ez a szeretettel teli erő a szívük mélyéről fakad. És nemcsak Somiya, hanem az időközben elhunyt bölcs nagymama képe is pont ezt a szikár, rendíthetetlen mongol asszonyképet erősítik, ami hihetetlenül csodálatraméltó. Ezek az asszonyok tartják fenn a mongol népet, ezek az asszonyok sokkal erősebbek a férfiaknál, hiszen ők teszik lehetővé hogy népüknek legyen jövője!

Itt nemcsak a mondanivaló szép, hanem a látványvilág is

És még nem tértem ki a film másik két erényére: a zeneiségre és a képi megvalósítására. A dalokat az 1960-70-es évek legnagyobb mongol zenésze – aki maga is szerepel a filmben – Tengger írta, és nagyrészt maga is adja elő. Az érdekesség, hogy a zeneiség a nemzet vérében van, ez egyfajta közösség összetartó erővel bír a mongoloknál. A képi megjelenítésnél tényleg festményszerű felvételeket láthatunk, mivel az operatőr egy eredetileg olajfestészetet tanult művész volt, hihetetlenül jó térlátással. Van egy jelenet a filmben, amikor a főhős kisfiúként hever egy virágos gyepen. Az egész képkompozíció egyszerűen gyönyörű. Tele van élettel, fiatalsággal az a jelenet, mintha egy „mozgó” festményt néznénk több percen át.

A film egyébként egy regény adaptációja, amit a kulturális forradalom miatt menekülésre kényszerült, ám Kínában rendkívül híres muszlim író, Zhang Chengzhi (1948-) írt. Az írásra a mongolok között töltött ötévnyi időszak és egy mongol dal ihlette a művészt. A regényt hatalmas siker, majd kritika is övezte a túlzott mongol nemzeti identitás megragadása miatt. Fei Xie rendező is csak óvatosan, bizonyos dolgokat átalakítva készíthette el alacsonyköltségvetésű filmjét, amit éppen átengedett az akkori kínai cenzúra.

Mi magyarok hol lehetünk ebben a történetben?

A film közben felidéztem azokat az osztálykirándulásokat, amiket az Ópusztaszeri Nemzeti Emlékparkban tettünk. A mi gyökereink is nomád-állattenyésztő múltra tekintenek vissza, de fiatalkoromban ez megragadhatatlan és érdektelen volt a szememben. De ez a film segített közelebb hozni, megérteni, átérezni ennek az életmódnak a szépségeit – nyilván, nőként könnyebben ment az azonos nemű hősnők sorsának átérzése is. Ezért mindenképpen ajánlom azoknak, akik hasonló cipőben járnak, mint én, vagy egyszerűen csak ég bennük a kíváncsiság egy ilyen élmény iránt.

És akik lehetővé tették, hogy a Kínai Filmnapok megszülethessenek

Hatalmas köszönet a Szegedi Tudományegyetem Konfuciusz Intézetének és munkatársainak, hogy ezt az élményt megadták nekünk, szegedieknek. Ma és holnap a rendező további két filmjét csodálhatják meg a Belváros moziba látogatók: a Tibet dallamát (2000) és a Lelkek tavát (1993).

Ennyien voltunk a Kínai Filmnapok megnyitó ünnepségén a szegedi Belvárosi moziban. A színpadon a kínai nagykövet, a rendező, a Szegedi Tudományegyetem Konfuciusz Intézet munkatársai és a megnyitón fellépők.

Külön kiemelném még mennyire megható és gyönyörű volt – én percenként nyeltem vissza a könnyeimet a megindultságtól – a Kínai Filmnapok megnyitó ünnepsége péntek délután (2017. március 17-én), ahol az egyórás műsort profi műsorvezetők vezényelték kínai és magyar nyelven. A kínai-magyar barátság jegyében hallhattunk tündéri magyar óvodásokat, ahogy kínai dalokat énekelnek, a Konfuciusz intézet diákjai közül egy pacsirta hangú magyar leányzó egy kínai film betét dalát énekelte el, míg egy másik lány egy klasszikus legyező táncot adott elő kecsesen. A jelenlegi kínai nagykövet is megtisztelt minket a jelenlétével, akitől megtudtuk mennyire szeretik kinn a magyarokat és egyúttal Petőfit. A rendezvényen el is szavalták Petőfi „Lennék én folyóvíz” című versét kínaiul.  A program szervezői joggal lehetnek büszkék arra, amit elértek, és mi is szegediek. Szép volt! Még több ilyet!

(Visited 63 times, 1 visits today)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.