Gyilkos gyönyörűség – Subete ga F ni Naru: The Perfect Insider

Subete-ga-F-ni-Naru_2

Hosszú fekete haja az arcába hull. Hófehér orcáján csábos mosoly gyúl. Égető tekintetét rád emeli, s ha kedve úgy tartja, kését beléd meri. Gyermek teste törékeny, de a lelke rémisztően veszélyes. Ha bűvkörébe kerülsz, nem menekülsz. Hamar koporsóba kerülsz. Ő nem a Kör tévékészülékből kimászó hallott szellemlánya, hanem egy 2015-ös animesorozat gyilkos talánya.

Egy thriller anime, amit látni kell

A 2015-ös őszi szezonban egy kevésbé felkapott, de kifejezetten minőségi thriller indult útjára. Ez a Subete ga f ni naru: The perfect insider című sorozat volt, ami 11 epizódjával egy regénysorozat egyetlen állomását adaptálta, az A-1 Pictures stúdió munkálatainak hála pedig gyönyörű animáció kíséretében kapott szárnyra. Érdekesség, hogy az eredeti regényt az a Mori Hiroshi írta, aki az itthon Égenjárók (2008) címen megjelent Oshii Mamoru animefilmnek alapját adó regényt is jegyzi. Mielőtt rátérnénk arra, hogy miért is volt annyira jó a Subete ga F ni Naru – annak ellenére, hogy eléggé unszimpatikus karakterekkel operált – nézzünk meg egy érdekes kérdést. A Subete sok más thrillerhez hasonlóan egy zseniális, de egyúttal kegyetlen szépséget mutat be, aki sajátos filozófia mentén gyilkol. És ezzel merült fel bennem a kérdés, hogy vajon miért kedveljük annyira ezeket a karaktertípusokat? Avagy…

Miért szeretjük a pszichopata gyilkosokat?

Nézzünk néhány ismertebb karaktert elsőnek. Ott van Hannibál, aki ember húst eszik, ott van Gasai Yuno a Mirai Nikkiből, aki fejszével likvidálja ellenségeit, vagy a gyilkos balerina Murakami Ryu eszméletlenül addiktív Casting (1997) című regényéből, aki öregemberek skalpjára vadászik… és még sorolhatnám a sort a végtelenségig. Ezekben a karakterekben – létezennek akár könyvben, vagy animében – számtalan közös vonás akad: szexualitástól túlfűtött vonzerejükkel, agyafúrt gondolkodással veszik le lábukról gyanútlan áldozataikat, majd a társadalom által támasztott korlátokra fittyet hányva, mintegy öntörvényűen döntenek a fölött, hogy ki él, vagy éppen hal. A béklyókat dühvel és őrülettel törik szét ezek a karaktertípusok és szabadon garázdálkodnak egészen addig, míg a véletlen vagy a törvény keze utol nem éri őket.

subeteDe minek köszönhető a születésük? Ezek a szép, de belül romlott karakterek okosan reflektálnak posztmodernkorunk ideáljaira: ha szép és vonzó vagy, akkor mindenki a lábaidnál hever. Ha mindez magabiztossággal is párosul, garantált a sikered a munkahelyen és a magánéletben. De ezek a szériák pont ezt az általános elvárást, amit a piacgazdaság önkényeztető droidokat gyártó gépezete kényszerít ránk – forgatják ki. Ettől a látszattól, az önmagunk mutogatásától megőrült társadalomban, aki megfelel a külső elvárásoknak (szép, okos és sikeres) az csak jó lehet.

Ezt a feltételezést lovagolják meg a már említett pszichopatáink, és első kézből szemléltetik a kegyetlen valóságot: ami kívülről szép, az belülről a velejéig romlott. És ez a romlottság nemcsak velünk született tényezők eredménye – hiába próbálják az eredendő gonoszra ráhúzni a vizes lepedőt. Ezek a karakterek nem zakkannának meg ennyire, ha a “Kor szelleme” nem terelné őket a gyilkos végletekbe. Az Amerikai pszicho Patrickje nem gyilkolna, ha kisebbségi komplexusára nem rakódna egy rakat, külsőségeket és sikert előíró, fogyasztói társadalmi norma. Murakami Ryu hősnője sem lenne sorozatgyilkos, ha a balerina pályafutását kettétörő trauma után gyógyító kezekbe és környezetbe került volna. Az ilyen típusú karakterek születésének lehetséges okait jól körüljártuk eddig. De hogy miért szeretjük őket és izgat minket annyira, hogy mit tesznek ezek a karakterek? Sokan izgatottan követhettük a Mirai Nikki Yunójának váratlan húzásait. Függőséget generáló volt a lány minden elborult pillanata, vagy gyilkos tombolása. És talán itt van a miértekre a válasz elásva.

Ezek a karakterek abnormalitásuk révén kiszámíthatatlanok. És ez a kiszámíthatatlanság jó arra, hogy megfigyeljük, a korlátok nélküli ámokfutás során felmerülő emberi drámákat, az emberi elme működését és a normálisnak vélt világ reakcióit az őrült gyilkosainkra. (Vagy szimplán valahol mindenkiben ott van egy kicsi pszichopata gyilkos, és a thriller jó terepet ad a szabadon engedésére? Erről Freud-nak biztos lenne valami terjengős elmélete.) De most már térjünk át a lényegre, az aktuális animénkre.

A programozó zseni és egy furcsa nyomozópáros

A Subete ga f ni naru: The perfect insider öntörvényű gyilkosára minden igaz, amiről eddig a cikkben szó volt. Magata Shiki (Kido Ibuki) egy programozó zseni. Kiskorától kezdve ennek kijáró tisztelet övezte, ugyanakkor szülei távolságtartó hidegséggel kezelték, életét kortársaitól elzárva élte. Nem csoda, hogy egyszercsak arra vetemedett, hogy megölje felmenőit. Ezután kiskorára és beszámíthatatlan állapotára való tekintettel egy lakatlan szigetre száműzték, ahol önként vállalt fogságban élt 16 éven át. Az anime elején erre a szigetre érkezik két főhősünk, Saikawa Sōhei (Kase Yasuyuki) és Nishinosono Moe (Tanezaki Atsumi). Saikawa-sensei egy antiszociális és folyton dohányzó kutató, kísérője a levakarhatatlan, és egyúttal belé szerelmes tanítványa, Moe-chan. Míg Saikawa-sensei tiszteletből és csodálatból akar Magata Shikivel megismerkedni, addig Moe-chant a féltékenység és az irigység veszi rá, hogy találkozzon a „rivális” tudósnővel. Ám látogatásuk estéjén egy holttestre bukkan párosunk, pontosan a bűnügyi regények egyik klasszikus esetével találják szembe magukat: egy teljesen zárt szobában történt gyilkossággal.

A sorozat 11 része alatt részről, részre jutunk közelebb a megoldáshoz, miközben hol Moe-chan, hol Saikawa „megy az agyunkra”. Érdekes, hogy egyik karakter sem szerethető. És ezt a realisztikus, de egyúttal bábszerű animáció is erősíti. Mintegy eltávolítják a nézőtől a karaktereket, és inkább a gyilkosság megoldására törő párbeszédek és elméletek állnak a középpontban. A thrillerrel egyébként kiválóan keveredik a horror is a sorozatban. Hol egy halott mennyasszony holtteste gurul elénk kísérteties zenei aláfestéssel – nem csoda, mivel Kenji Kawai szerezte a zenét-, hol egy hirtelen lecsapódó tőrdöfés mozgat ki minket nyugalmunkból.

Nézni, vagy nem nézni?

A Moe-chan és Saikawa páros elméleteit kísérő illusztrációk rettentően művészi élményt nyújtanak, az alapanyag „öregségére” utal, hogy kifejezetten a Minecraft kockáinak stílusa köszön vissza a látványvilágban. Az animáció így szenzációs, például balettet táncoló karakterek lebegnek végig az openingen, és a hangulat is kellően komor marad az anime végéig. Mori Hiroshi regényének egyébként nem ez az első adaptációja, 2014-ben live-action sorozatot is kapott – majd mangában és visual novelben is gyilkosok után nyomoztak hőseink. Kritikusok szerint az anime még ennél is sokkal jobb lett, hiába alakította a Rōruni Kenshin live Kaoruját is megformáló Emi Takei Moe-chant. És tényleg, minden adott az animében, ami egy jó sorozathoz kell, bár a végkifejlet a műfaj kifinomultabb kedvelőinek hagyhat némi kívánnivalót maga után. De összességében az egyik legjobb érett nézőközönséget megmozgató anime 2015-ből.

(Visited 241 times, 1 visits today)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.