Könnyek a csillagok között: Interstellar

Interstellar-IMAX-Poster-Wallpaper

Egy sci-fi, ami inkább nőknek szól és apáknak, de leginkább nőknek.  Ez az érzés domborodott bennem a komor filmekről ismert Christopher Nolan legújabb remekének nézése közben. Az Interstellar ugyanis nem az, aminek az előzetes elvárásaink alapján gondolnánk.  Sci-fi, de nem a maszkulinul rideg akcióval teli és az emberi gyarlóság megváltoztathatatlanságát hirdető fajta. Nem is romantikus, bár van benne utalás erre is. Sőt, Christopher Nolanhoz képest még a Batman-féle skizofrén letargia is hiányzik belőle, amitől egy hétig képesek lennénk párnába temetett arccal zokogni. Az Interstellar ugyanis egy felemelő, velős gondolatokkal vívódó, végső soron a családi szeretetről szóló dráma. Igen, dráma. 

A film, ami jó, de nem kiváló

Az Interstellar egy észveszejtően látványos, kiváló feszültség generáló film  – a csúcspontokon szinte együtt fuldoklunk a főszereplővel -; Hans Zimmer miatt pedig egy shinkansen erejével ránt be minket az aláfestő zene egy olyan állapotba, hogy pingpong labdaként pattogunk a sírás és az izgalom között. Mi több, a szokatlan képkivágásoktól úgy érezzük, hogy mi repülünk a mély és végtelen sötétségbe, és mi is ott halunk meg mindjárt a főszereplővel együtt. De! A tonnaszámra elfogyasztott zsebkendők ellenére is azt mondom, hogy volt jó néhány gyenge pillanata, amitől inkább kellemetlenül éreztem magam, mint meghatva. Sőt, még mindig kellemetlenül érzem magam! Pedig az egyik legemlékezetesebb filmes élményem volt ez a Pacific Rim óta. Mindent kiváltott belőlem, amit egy szórakoztató filmnek kell: szélsőséges érzelmek triumvirátusát és teljes, sohasem csillapodó, állandó fókuszt. Ó, igen! A film első fél órája egy középkori mezőgazdaságról szóló tanóra unalmasságával vetekedett. (Ha esetleg szereti e sorok olvasója a vetésforgó gazdálkodás múltját, akkor ne vegye magára.) De nézzük, miért lehet az Interstellar év legnagyobb szemöldök felvonást kiváltó alkotása a lebilincselő mivolta ellenére?

A heroikus apuka elindul világot menteni
(Spoiler veszély!)

Cristopher Nolannak nem megy a hiteles apaábrázolás. Helyesbítek. Az  Eredetben sikerült, de itt nem. Az főszereplő apát alakító Matthew McConaughey  jó színész, de nem illet erre a szerepre. Ráadásul Nolan nem tudott olyan jelenetet produkálni, ami erőltetettségtől mentes természetességgel mutatta volna be Matthew-t mint apát. Akinek egyébként két gyerek van a filmben, egy fiú és egy lány, de végig csak a lányáról szól a fáma.

Már maga az apa figurája eleve “furcsán” nem szimpatikus, így kevés esély adatott arra, hogy a küzdelmét magáénak érezze a néző. Olyan volt, mint egy fogaival vicsorító oposszum. Cukinak tűnik, de inkább messziről elkerüli az ember, nemhogy az ölében dédelgetné. Nos,  Matthew fejét egy percig sem akartam az ölemben tudni! Eleinte merev szigorral látjuk őt, semmi vidámság, semmi gyengédség. Még az a közjáték se puhítja meg, amikor egy tanító arról oktatja, hogy az Apollon program egy propaganda része és az űrkutatás az ördög játékszere. Ezzel pedig végig sérti hősünk ex-űrhajós önérzetét. Ám egy hirtelennek szánt fordulat után, – amit elég ügyetlenül építettek fel; – a savanyú férfi képét levedli, egyik pillanatról a másikra átvált egy érzelgős és családját megmenteni vágyó “hőssé”. De ezek között az állapotok között nincs átmenet. Mintha a csúcsra vezető út nélkül másznánk hegyet. Az előbb még lent vagyunk a mélyben, majd nagy levegőt veszünk és hopp! Már a csúcson is termünk.

Az apa mellett pedig ott a másik ingatag faktor:
a lánya.

A lánya, aki tipikusan, átérezhetőbb módon csüng az apján. Mert minden kislány valahol apás, és dühös az apjára, ha úgy hozza a sors. És itt van az az anomália, ami a film tudatos vagy nem tudatos célközönség kijelölésében merülhet fel: csak lányos apukák és a nők érezhetik át igazán ezt az élethelyzetet? Szerintem igen. Mivel az apa-lánya viszony nincs kibontva rendesen. Csak ott terem előttünk, erős és meghatározó. Sírással, kiabálással, mentegetőzéssel, dühvel teli és messzemenően érzelgős, sőt helyenként nyálas. A rendező nem ad kellő alapot és időt arra, hogy igazán magáévá tegye ezt a viszonyt a néző, ezért két választása marad: vagy saját magát képzeli bele valamelyik karakter helyzetébe és von párhuzamokat a maga kis életével (egyszerű, de könnyű), vagy ül és fogja a fejét, hogy miért akarnak megint ránk erőszakolni egy érzelmileg ennyire felszínes és sablonos dolgot? Egy apa törvényszerű, hogy szereti a lányát és fordítva. De hogy ennek ilyen tényleges, galaxisokat megmozgató ereje lenne, miként azt Nolan közölni akarja?

De ez a fenti kifejtés csak egy része a dolognak. Nolan egyetemes üzenetei közül a legfontosabb a szeretet. A szülő azért küzd, hogy a gyerekének jó legyen. A filmben azért megy el a főszereplő egy másik galaxisba új bolygót találni a földi élet közelgő megsemmisülésének hírére, hogy a gyerekének és így áttételesen az emberiségnek legyen jövője. Valahogy mégsem tiszta ez az egész. Miért? Emlékszik az olvasó az Armageddonra? A Bruce Willis alakította karakternek ott is van egy lánya. Hogy megmentse a Földet a pusztulástól, feláldozza magát. Hiteles volt, megrendítő, átéreztem, hogy az én feladatom is az emberiség tagjaként ugyanazt tenni, amit ő. Ő egy igazi Hős. Nolannál azonban nem lett klasszikus értelemben Hős a főszereplő. (Tulajdonképpen a lányán kívül senki se tekintette annak még a filmben sem.) Jól cselekedett, de nem váltott ki katartikus élményt a tette, csak az érzelmei voltak sodróak.

Ráadásul a történet elindult egy tudományos szálon, majd hirtelen átfordult egy önfeláldozási kényszerrel teli érzelgősségbe. Mintha Einstein ríva fakadt volna a relativitás elméletének kidolgozása közben, azért, mert a szerelme elhagyta. További negatív kiegészítő, hogy a filmbeli apa-fiú viszony a felszínesség igazi megtestesülése és még teljesen felesleges is. Mert a fiúnak semmi szerep nem jut azon túl, hogy háttérszereplőből egy pszichopata állat lesz. Plusz, ahogy már megszokhattuk, a magyar szinkron borzalmas, így ha igazi élvezetet akarunk, csak eredeti szinkronnal nézzük meg a filmet.

Megéri látni legalább egyszer

Visszaolvasva úgy tűnhet, hogy az Interstellar rossz. Nem, nem az. Csak kellő hangulat, érzelmi nyitottság kell hozzá. A Nolan alkotta világ különleges, az elmélkedések az idő dimenziójáról érdekes okfejtésekre sarkallhatják a jövő tudósait, sőt, kiváló munkahelyi téma lehet a film miértjeinek közös kutatása egy-egy cigi szünetben. Mert vannak miértjei. Miért pont a főhősnek kell az űrbe mennie? Miért pont a lánya lesz a világ megmentője? És mégis mi van azzal a könyvespolccal, hogy ledobja magáról az olvasnivalót mindig akkor, amikor kell? Hát, Nolan nem véletlenül ennyire népszerű. Ő az egyik legjobb filmes, aki képes tömegeket a moziba csalogatni – bár az Interstellar rámutat arra is, hogy a nagy Nolan-rajongók táborába csak fenntartásokkal érdemes beállni. 

(Visited 109 times, 1 visits today)

2 thoughts on “Könnyek a csillagok között: Interstellar

  1. A filmkritikusokat leszámítva óriási imádatot kap ez a film, ha jól értem akkor szerinted is sokat köszönhet a rendező nevének. Fontolgattam hogy megnézem moziban is, de tartottam tőle hogy úgy járnék vele mint a Batman filmekkel. Nem váltottak ki belőlem olyan hisztérikus rajongást mint a többségből, itthoni pótlás lesz ismét.

    Off: Tudsz róla hogy hazai forgalomban kapható lenne dvd-n a Mononoke Hercegnő?

    1. Szia Zsolt, köszi a kommentet. Tetszett a film, de nem vannak gyengeségei, nem annyira tökéletes, mint ahogy írták. A Mononoke Hime kapható, A vadon hercegnőjeként kell keresni dvd-én. 🙂 Jó filmezést hozzá, ha meg lesz!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.