Szezonajánló: 2014-es nyári animék

01

Mindig kellemetlenül érzem magam, amikor arra kérnek, hogy ajánljak animét.

Könnyű feladatnak tűnik, de nekem ez a világ legnehezebb harminc másodperce.

Főleg azért, mert mindannyiunknak más az ízlése, és izgulok, hogy beletrafáljak abba a stílusba, ami Neked éppen tetszik. (Hogy biztosra menjek, ilyenkor kérdezek vissza, hogy Neked mik voltak a kedvenceid?)

Ez a mit ajánlok dolog attól is függ, hogy éppen milyen hangulatban vagyok.

Például ha vidám vagyok, akkor falom a vígjátékokat, ha szomorú, akkor egyetlen gombnyomással képes vagyok törölni az összeset – és ez befolyásolja azt a listát, amiről szemezgetnék Neked.

Most mindenevő énemet előszedve próbáltam írni pár sort a laposnak cseppet sem mondható 2014-es nyári szezon (számomra élvezetes) animéiről.

Ha sokaknak tetszik és nem veszik a szívükre az esetleges kritikákat, akkor az őszi évadban is összedobok egy ehhez hasonlót.

Jöjjenek hát a címek!

»1. A szezon nagyágyúja

Van az a fiú, akire ránézel, és azt mondod: ő más, mint a többi. Van benne valami, ami megfog, megbabonáz és soha többet nem enged el. 

A Zankyō no Terror, ha két lábon járó fiú lenne, pont ilyenné válna a szememben.

Az eddigi négy epizódjában – teljesen egyedülállóan – mindig képes volt beszippantani a maga kis univerzumába. A hangulata és a karakterei annyira stílusosak és felnőttesek, hogy az uborkaszezonnak vélt nyár hatalmas meglepetése még mindig.

Ráadásul Kanno Yōko (Jin-Roh, Wolf’s Rain, Escaflowne, Ghost in the Shell: S. A. C.) szívbemarkolóan jellegzetes zenei betéteivel válik teljessé a csábító ereje. Pl. az anime endingjében hallott Dare ka, umi o.” című dal annyira átélhetően és könnyet csalogatóan szól arról, ahogy egy fiatal süllyed egyre mélyebbre a veszélybe, a sötétségbe, a romlásba – hogy még mindig borzongok tőle, amikor meghallom.

De ez még nem minden.

Ott a terrorizmus, mint központi téma a sztoriban, a zseni tini főszereplők, akik az ókori görög drámákkal tartják sakkban a rendőrséget. Ott a lány, akit az összeomlott édesanyja tesz tönkre nap mint nap. Ott a lecsúszott rendőr, akit a politika száműzött egy fényes jövőjű karriertől. Mindezek az elemek leírhatatlanul kifinomulttá teszik a történetet – ami dióhéjban annyi, hogy két árvaként felnőtt srác bombákat robbant Tokióban, közben a rendőrséget talányokkal vezeti az orránál fogva. (Ráadásként a srácok titokzatosak, nem tudod eldönteni, hogy kegyetlenek, vagy jók.)

A hangulat baljóslatú. Additív. Pont olyan, mint amilyennek egy jó thrillerben lennie kell.

Persze, sokszor ellőtt frázisokkal élve: nagy nevek állnak a 11 részre tervezett anime mögött, ezért is lehet ennyire jó – bár a sorozat nagyszerűsége úgyis az utolsó résznél dől el véglegesen. Egyelőre azért örülök, hogy:

  1. Watanabe Shinichirō a Space Dandy laza és sokszor langyos komédiája után végre egy Cowboy Bebop-színvonalat tárt elénk rendezőként.
  2. Nakazawa Kazuto karakterdizájner nem tette félre az egyedi rajzstílusát, és a House of Five Leaveshez, vagy a Samurai Champloohoz hasonlóan megint különlegeset pingált. (Ne, ne várjatok lencse méretű könnyes szemeket és természetellenesen rikító hajszíneket! Ez az anime minden részletében a realizmusra törekszik.)
  3. Kanno Yōko zeneszerzőként visszatért! Évek óta nem hallottam róla, pedig Sawano Hiroyuki előtt ő volt minden kompozőrök legjobbika!

Ha a  Zankyō no Terror lenne a Nagy Ő, már tutira kenyérre kent volna az eddigiekkel.

»2. Ügyeletes mecha blockbuster

Milyen lehet a tökéletes brownie?

Nem tudom. De ha Urobuchi Gen a brownie készítők jedije lenne, akkor nemcsak minden animét, hanem minden vaníliafagyival és csokival tálalt csodát begyűrnék, amihez ő adta a nevét. Az Urobuchi-menüben pedig az Aldnoah.Zero lenne az a finomság, ami majdnem tökéletes, de olyan titkos összetevőkkel bírhat még, amiket az első hat harapással még mindig nem tudtam kideríteni.

Ugyanis hatodik hete csámcsogok már ezen a Pacific Rimes dicsőségre törő animén, de még mindig nem tudom milyen irányba tart a története. Az apokaliptikus hangulata és a galaktikus politikai összeesküvései szövevényes sztorira utalnak. De az életveszély és a bosszú jelenléte miatt önjelölt katonákká vált középiskolásai hozzák a sablonos, tini hősök felnőtté válásának forgatókönyvét. A sztori pedig:

A kettészakadt emberiség egyik fele a Földön, másik fele a Marson tengődik. Sajnos a két civilizáció között ellenséges a viszony, amit a fölényes marsiak csúcstechnológiája tesz egyenlőtlenné. A diplomatikus szándékkal a Földre küldenek egy hercegnőt, aki állítólag merénylet áldozata lesz. Ezután elégtételre szomjaznak a vörös bolygó lakói és megkezdődik a Föld totális elpusztítása.

Közben a Földön egy érzelemmentes srác a semmiből hős lesz. Ő Inaho, a cinikus kamasz, aki fapofával képes a legfélmetesebb csatában is leleményesen túljárni az ellenfél eszén. Ő mellette egy tucat jó karakter tűnik fel, akiket nincs is időnk megismerni, mert a marsiaktól is kapunk ugyanennyit. Az élükön egy fehér hajú számkivetett fiúval, aki a megölt hercegnő kebelbarátja. A két srác sorsa majd valahogy összefonódik, bár azt megmagyarázhatná nekem valaki, hogy a mecha animékben miért mindig egy barna és egy fehér hajú fiú áll egymással szemben?

sci-finek ígérkezik, bár a 12 részes terjedelmében el nem tudom képzelni, hogy hogy tudnak majd minden szálat felgöngyölíteni. Bíztat azért, hogy Urobuchitól a tavalyi (ugyanilyen hosszú) Gargantia is szórakoztató és kerek meglepetés lett végül.

Az Urobuchi-féle brownie mellé Sawano Hiroyuki szolgáltatja a háttérzenét, az openingben a Kalafina áriázik – mellettük döbbenetemre Kajiura Yuki is ott díszeleg. A karakterdizájn talán ismerős lehet a Hōrō Musukoból és az Aoi Hanából, mert azok eredeti alkotója, Shimura Takako dolgozik az Aldnoah.Zero-n is. A pálmát azért a Fate/Zero rendezőjeAoki Ei viszi. – Bocsi. Közben felrobbantam e tehetséges művészek túladagolása nyújtotta élvezettől!

»3. Hercegnő keresés kéthetente

sailor_moon_crystal

Van a romantikus vígjátékokban az a tipikus jelenet, amikor a zöldfülű srác először viszi haza a barátnőjét szülői szemrevételezésre. Persze, anyuka előkapja a rettegett fotóalbumot, a rettegett gyerekkori múlttal együtt, és full infotainment szándékkal megosztja azt a leendő menyével. Szegény fiú pedig pironkodik, azt se tudja hova bújjon szégyenében.

Valljuk be, gyerekkori énünknek akad egy-két ciki pillanata, amit nem szívesen ismételnénk meg.

Sajnos, ugyanezt a forgatókönyvet kezdem átélni a Sailor Moon Crystallal is.

Félreértés ne essék, imádom a Sailor Moont. Gyerekkorom aranyba bújt legkisebb hercegkisasszonya volt, de amit most a manga adaptációjaként indítottak a japánok – hát félve mondom ki, de részről-részre a csalódás árnyéka lebeg a fejem felett a sorozattal kapcsolatban. (Lehet, hogy már túl vén vagyok a magical girl műfajhoz? Lehet.)

A Sailor Moon Crystal beharangozásakor könnyeztem, annyira meghatódtam a széria újraindulásától. Ám most a részek alatt három dolog kezd egyre inkább zavarni:

  1. szinkronhangok. Közülük is a nagylányos Usagi hétéveseket idéző nyivákolása.
  2. Az egy légy szellemi képességeihez alkalmazkodó fordulatok. Annyi más intelligens mese van kicsiknek, ami felnőtt fejjel is szórakoztató. A Sailor Moon most nem áll be nálam ezek sorába.
  3. A néha torz animáció és a CGI. Az rendben van, hogy ez a 21. század, ahol a számítógépes grafika a csúcs, de mennyivel gyönyörűbb lett volna, ha a mozgásokat kézzel rajzolják meg.

A fentiek ellenére követem a sorozatot, mert bánnám, ha abbahagynám. Az említetteket tényleg próbáltam jó szemmel nézni, megemészteni, figyelmen kívül hagyni – nem sikerült sajnos három rész alatt. Ám öröm az ürömben, hogy talán akad nekem élvezeti faktor! A harmadik résztől látványosan más a történet az eredeti animéhez képest; az animáció pedig az esetleges sántikálások ellenére sokszor kifejezetten szép. Ez pedig nagyon jó!

»4. Ha a mutánsok Japánba születtek volna

Annyira X-Men, hogy ennél X-Menesebb már nem is lehetne!

Lehetne akár Japán Jack Kirby-je és Stan Lee-je egy személyben Segawa Hajime. De csak lehetne. Főleg azért, mert a paranormális képességekkel bíró tiniket az amerikai képregénykultúra ügyesen kész univerzummá mélyítette a 1960-as évektől fogva. Ehhez mérten Segawa Hajime csak annyiban tud újat mutatni ma, hogy keleties tartósítószerrel dúsítja fel azt, amit az amerikaiak tökélyre vittek. Így tett korábban a Gai Rei: Zero-val és most így tesz a Tokyo ESP-vel is.

A mangaka következő, bár időben a Gai Rei: Zero előzményeként felfogható sorozata a Tokyo ESP. Ez kapott animeadaptációt a 2014-es nyári szezonban.

Hát igen. Sajnos, nem sajnos, a Tokyo ESP első epizódja nem hozta a Gai Rei: Zero nyitányának izgalmát, főleg, mert nem halt meg benne az összes főszereplőnek hitt karakter húsz perc után. E helyett inkább felvázolt egy borús sztorit, amiben a természetfeletti erővel bírók, a véres világuralom mellett döntöttek.

A második résztől pedig úgy érezhette a néző, mintha egy új anime indult volna.

Humoros iskolai hétköznapok, naiv elképzelések az újonnan szerzett erő felhasználásáról, az igazság szolgálata, szerelemszerelem hátán, és így tovább. A fehér hajú lány valójában megértésre szoruló, kicsit Matoi Ryūkos reinkarnáció, aki még az édesapját sem rest jól orrba vágni. Mellé pedig egy Mine Fujikoból szabadult őrült bagoly jelmezes alak nyomja a daliás megmentő szerepét, csak skizofrén állapotában nem igen tudja eldönteni, hogy most az igazság bajnoka akar lenni, vagy a bukott hőst kívánja játszani.

Az ellenség oldaláról sem érzem azt, hogy az eddigieknél összetettebb karakterek lennének. A szigorú szemmel néző, katanás Yomi másolatnál százszázalék a gyanúm arra, hogy egy családtagot akar megbosszulni az emberiség kiirtásával.

Ekkor változott az X-Menes komor alap gumimaci-kalanddá.

Nem igazán tudom a sorozatot komolyan venni ezek után, de érdekel végül mi sül ki belőle. Az opening animációja ellenben a kedvencem!

»5. Moe kislányok férfi testbe zárva

Előfordul, hogy magam is értetlenül állok a saját tetteim előtt.

Miért némítom le a telefonom csengőhangját, ha utána nem hallom, ha keresnek. A bukfenc ott jön, hogy előtte fél másodperccel én csörgettem mást, hogy hívjon fel.

Miért fekszem le hajnali kettőkor, ha hétköznap úgyis mindig fél hétkor kelek és szokás szerint kialvatlanul.

Miért nézem cuki kisfiúk heti kiadásban megjelenő tinidrámját, ha lépten-nyomon mondom, hogy idegesítenek.

Mert a Free!: Enternal Summer még mindig egy olyan mind blowing anime, amit pont azért nézek, ami miatt furcsának is találom.

Ugyanis a Kyōto Animation egyik legjobb húzása volt ebben az évezredben, hogy tesztoszterontól és izomzattól túlfűtött fiúkat moe kislányos tulajdonságokkal látott el. És pont ez az a képtelen találkozás, ami egy additív sorozatot volt képes szülni.

Haru, Makoto, Nagisa és Rei. Már a főszereplők neve is elég lányos, ellenben a külsejük annál (homo) macsósabb, vagy inkább selyemfiúsabb? Egyre megy. Mindenestre az úszás köré szőtt hétköznapjaik továbbra is olyan szórakoztatóak, mint az első évad alatt.

A nyári hőségben ráadásul a legnagyobb gond az életükben az, hogy hova felvételizzenek, és mit kezdjenek az életükkel. Közben egy új rivális is a színre lép, aki hűvös hidegséggel szemléli őket és a barátságukat, aki számító céltudatossággal vágja, hogy mit akar és miért. Valahogy az ő szemszöge áll eddig a legközelebb hozzám, hiába is szimpatikus nagyon-de-nagyon a srácok egy mindenkiért és mindenki egyért csapatszelleme.

Természetesen az új évadhoz új opening és ending is dukál, és mivel a Kyoaniról lévén szó, ezért nem meglepő hogy kellően mókásak és csábosak az új képsorok. Leggyorsabban az új ending vett le a lábamról, amiben a srácok lehetséges jövőképei riszálják a csípőjüket, és hastáncolnak a pop muzsikára.

Nézem, szeretem!

Ui.: [Spoiler alert!] Az a jelenet még mindig nevetésre késztet, amikor egy gumidelfin lebegett a fürdőző főszereplő lába között!

»6. Szerelmes hangjegyek az űrben

A Space Dandyt mindig olyan volt nézni, mintha egy hosszútávfutót szemlélnék.

Hiába erősíti a Cowboy Bebop rendezője, mégis lomha lihegésével, sokszor érthetetlenül morbid történetbeli bukdácsolásaival hol lefújja bennem az érdeklődés szikráját, hol magas fokon újraéleszti azt. Pedig nagy esélye lenne a célba érésre, de komolyan.

Jó a stílusa, groteszk a sztorija, a karakterei bolondosak. Őket muris is nézni. Például az első évadban imádtam, amikor a Johnny Bravora hasonlító Dandynk, egy kislány felett bébiszitterkedett a maga nagyképű és egoista nemtörődömségét félretéve. Mert Dandy a világ közepe, de ennek ellenére van szíve. Ő a leghelyesebb, a legügyesebb és a legpartiképesebb tag a galaxisban. Vagyis ő ezt hiszi.

Ellenben a galaktikus űrtalálkozásai során kevés randit tudott megejteni – ezek száma majdnem egyenlő a nullával. De az egyszerű észjárású Dandynk szíve a helyén van, mert még egy gazdátlan kutyus utolsó pillanatait is képes bearanyozni.

Pont ez az egyszerű, de egyúttal kedves Dandy megnyilvánulásai miatt nézem még mindig a sorozatot.

Szerencsére az ilyen pillanatokból jut a második évadba is nevetnivaló. Bár most zombivírus nem ütötte fel fejét a történetben, de az eddig megjelent öt epizód közül a negyedik magasan verte az előzményeket!

Az említett részben Dandy egy elit földönkívülieket toborzó iskolába megy, egy újabb zsákmány reményében (aki nem tudná, Dandynk ritka alieneket gyűjtő fejvadász). A suli maga számtalan popkulturális referenciát ébreszthet fel a nézőben, mert Beverly Hills és a High School Musical nyálas tánc és énekversenye támad fel újra benne.

A suliban egyébként a muzikalitás dönti el a hierarchiát – hogy ne csak mindig Kill la Killes erőfitogtatás határozza meg a helyi badass nagyfőnököt. Eszméletlenül jópofa musical előadások kerekednek így végül, kiforgatásra kerülnek a tipikus „sztár leszek“ fejlődéstörténetek is. És ez az az szellemesség, ami megmenti a Space Dandy-t részről részre.

Ha egy futó rohanás közben ilyen szinten forgatná ki a klasszikus műfajok toposzait, akkor nálam ő nyerné meg az Olimpiát is tuti.

»7. Egy kifordított shōjo a mangarajzolásról

Mi lenne, ha a Harry Potter érzelgős lányregénnyé változna?

Megmaradna az eredeti boszorkányos körítés, de varázslócsemeténk minden pillanatát mókásan figurázná ki a regény. Valami ilyesmiről szól a Gekkan Shōjo Nozaki-kun is az ügyes Tsubaki Izumi mangakától.

Átlagos love story-nak ígérkezik az első tíz percében, mert van a csinos, de félénk hősnőnk, aki végre szerelmet vall kiszemeltjének. Egy tipikus shōjoban – amire van is jó példa ebben a szezonban – ezután tetőznének indiántáncban az érzelem dús pillanatok, mialatt keringőzne a melodráma a szerelmi dilemmákkal egy sort.

Ám ez az anime leveri a fenti shōjo sztereotípiákat és fejre is állítja azokat.

Ugyanis hősnőnk szerelmi vallomására válaszképpen egy autogramot kap, majd kiderül, hogy a macsónak hitt srác, valójában egy shōjo mangaka. A fiú a nap 24 órájában tinilány fejjel gondolkodik, mindent félreért és egészen beteg elképzelései vannak a jó mangaszerkesztő mibenlétéről. Persze hősnőnket a srác is meg akarja közelíteni – rossz az, aki itt valami pikánsabb folytatásra számított -; ravasz egyszerűséggel az asszisztenséül fogadja őt.

Így látunk bele egy fiú életébe, aki bizarr módon lányoknak rajzol képregényeket, a saját bőrén teszteli sokszor hősnői reakcióit, és mivel a történeteiben él szó szerint, így észre se veszi az orra előtt érte epekedő hősnőt. A hősnő hol csak kiakad ezen, de legtöbbször inkább még továbbszerelmesedik, miközben szorgosan színezi a mangaoldalakat.

Szerencsére a görbe tükör hatósugara a két főhősön túl is terjed.

Kettőjükön kívül olyan klisés karaktertípusok követik egymást, mint a nagyon érzékeny és az ellenkező nemtől tartó fiú, mint a lányok első számú választottja és egyben lovagias hercege – aki egyébként lány -; mint a mindent tönkrevágó, félreértett maffiózó lelkületű énekesnő. Mindenkinek van egy bogara, és senki sem úgy viselkedik, ahogy azt a konvenciók szerint elvárnánk.

A lényeg pedig az ezekben rejlő, végeláthatatlan komédiában van. A történet nem is tart sehova, nincs érzelmi fejlődés és nincs roadmovie se. Csak epizodikus ökörködés a mangakészítésről és a shōjo műfajelemeinek ötletes parodizálásáról. 

Szórakoztató anime, szórakoztató poénokkal annak, aki unja a banánt, akarom mondani a klisés lány-mangákat. 

Folytatása következik a 2. részben…

(Visited 859 times, 1 visits today)

7 thoughts on “Szezonajánló: 2014-es nyári animék

  1. Egyszerre 2 cikket is? Ezen csaknem átugrottam, mert másodjára vettem csak észre. :p

    Amúgy újabban bulvárosabbra sikerülnek az írások (főleg mióta fel is hívtad az új dolgok tesztelésére a figyelmet).

    “Van az a fiú, akire ránézel, és azt mondod: ő más, mint a többi. Van benne valami, ami megfog, megbabonáz és soha többet nem enged el.
    A Zankyō no Terror, ha két lábon járó fiú lenne, pont ilyenné válna a szememben.”
    Ezt lazán elhinném, hogy a Blikk Nők xy számából való. (Igen, más újság ide nem jár, csak a Blikk Nők, a Nők Lapja, meg az Ötlet Mozaik, de egyiket se én járatom.) És nagyjából az összes alcím ilyen. Egyrészt rendkívül hatásvadász és olvasócsalogató, hiszen én is képes vagyok megnézni a legújabb top10 akármi összeállítást, csak hogy megtudjam, mekkora az isten állatkertje, de ez örömet nem igazán nyújt. Viszont van egy kifejezett taszító jellege is több, újabban alkalmazott fogásodnak.

    1. Köszönöm a kritikát!

      Kísérletezgetek különféle stílusokkal, lehet, hogy néha elszalad velem a ló :). Elsősorban olvasmányosan szeretnék írni és úgy, hogy könnyebb is legyen átfutni a szövegeket egy szélesebb rétegnek is, ne csak a komoly elemzések kedvelőinek (ezért vannak pontokba szedve a címek), de nem szeretném túlzásba vinni, úgyhogy ebből a felsorolásból kevesebb is lesz, az biztos (ebben megerősítettél te is :D).

      A hasonlatokat azzal a céllal vittem bele (pl. a fiús esetnél maradva), hogy valami színesebb és érdekesebb folyamathoz hasonlítsam azt az érzést, ami elkapott a sorozat alatt, így könnyebben megragadható legyen más számára is. (Mondjuk igen, nem számoltam a férfi olvasókkal, csak a nőkkel.)

      Sajnálom, ha taszítóak lettek, de úgy döntöttem, hogy tanulok, és merek bátran kísérletezni.

      Ezzel az írással 8-9 napot töltöttem, mert kreatív gondolatokat szerettem volna belevinni, órákat agyaltam azon, hogy lehetne frappánsan és érdekesen felvezetni őket. Mindezt azért, mert érdekel a kreatívírás, pontosan a copywriterség. Ezt szeretném kitanulni a-z-ig és ezért a blogomat használom kísérleti terepként. És egyelőre élvezem, hogy egy szakma iránti érdeklődésemet a blogomon/hobbimon keresztül tanulhatom ki.

  2. Nekiálltam böngészgetni a cikkeket, hogy mondjak már valami konkrétumot is, mert elég kellemetlenre sikerült így, mintha minden rosszul sikerült volna. Persze ez a saját, nagyon egyedi fogyasztói reakcióm, hogy más korcsoportok, célcsoportok hogyan reagálnak az egyes megoldásokhoz (pl. E/2 személyben megszólítod az olvasót, nagy betűvel írt névmással), az teljes mértékben kérdéses. Meg is látszik, hogy nem gondoltam bele, mikor a Blikk Nőket emlegettem, hogy nem csak én vagyok, hanem vannak női olvasók is, ezzel pedig sikerült a halálba fikázni egy több órás melót. Csak arra gondoltam, hogy ebbe az irányba nem lenne jó hosszabb távon tapogatózni.

    Miközben megnéztem a cikkeket, rá kellett ébrednem, hogy egyes (nekem érdektelen) animék 1. rész utáni bemutatóit el se olvastam (I’m so guilty and sad.), illetve számomra igazán kellemetlenül ható elég régen volt már. Ezek inkább az ilyen „9 indok…”, „11 ez meg az” stílusú cikkek, amik egyre képtelenebbé és mosolyogtatóbbá válnak számomra, ahogy telik az idő. Még akkor is, ha maga a cikk tetszik: emiatt sajnáltam nagyon az élménybeszámolót is. Zavart, hogy az egyes alcímek felszólítanak valamire (hiába van pont a végükön), annak ellenére, hogy sok dologra egyből rá is tudtam vágni, teljes mértékben igaz “javaslat”. Aztán voltak nagyon-nagyon frappáns címek, amiket egyszerűen nem tudtam volna hova tenni, ha nincs mellette zárójelben még valami, pl. Libabőrös miniszoknyák és bűnbe esés áprilisban. Meg ne kérdezd miért, de a „Mentsünk rockkal sógunátust!” esetében ilyen fenntartásom nem igazán volt, pedig nem láttam az animét és nem is akarom megnézni. Az egyes cikksorozataid viszont igazán érdekesre sikerültek, bár nem feltétlen kommenteltem őket halálra. Ilyen a „Képzelt karakterek bőrében” az Interjúk I. része, a „A cosplay világa” eddigi egyetlen (!) része.

    1. A pontozással (7 dolog stb.) felhagyok egy darabig :D, abba a hibába estem, hogy beleszerettem ebbe a formába, és mindig azon agyaltam, hogy tudnám e köré szerkeszteni a gondolataimat (lehet, hogy nem tűnik annak, de nehéz így írni, kihívásként fogtam fel, hogy vajon így el tudom-e mondani azt, amit akarok). De már más is mondta, hogy azért ne vigyem túlzásba :D. De makacskodtam, mert mondom még nem szólt senki érte. Úgyhogy köszi, hogy leírtad! 🙂

      Hatásvadász címek: van amikor ráérzek, van amikor nem. Egy hét távlalátból már én is látom, hogy valamelyik sok, valamelyik nem. Nyugodtan írd le máskor is a véleményed, mert érdekel, hogy miként gondolkodjak. Amikor írok, fontos nekem hogy nemcsak leírja a cím, hogy miről lesz szó, de érdekesnek is tűnjön, de ne pofátlanul követelje a kattintást (talán szellemes cím és túlbulváros címmel tudnám őket megkülönböztetni. A szellemesebb hangnem a cél).

      Plusz, ilyen beszélgetések engem tényleg segítenek. ^^

  3. A mostani szezon kifejezetten erős, csak a rengeteg (számomra nézhetetlen) BL cucc ne lenne benne. Ráadásul szinte mindegyik sorozatba jut legalább egy más beállítottságú karakter, és a lányos sorozatok is gyakran áthajlanak shoujo-ai irányba. Hiába, a nyári szezon Meleg szezon XD

    Nozaki-kun és Aldnoah nálam eddig top, bár utóbbiban lehetne végre valami történet is, mert a ‘heti ellenség’ felépítés rövid úton unalmassá fog válni. A top3 harmadik darabja pedig egyértelműen a Barakamon, ami a tökéletes nyári lazulós anime.

    A Tokiós sorozatok nálam szépen kezdenek elhasalni. Az ESP elment sablon-shounen irányba, semmi izgalom vagy érdekesség nincs már benne. A Ghoul minősége erősen hullámzik az egész jó és a nézhetetlen között. A Terror pedig nekem túlságosan üres eddig, a karakterek semmilyenek és a tényleges történet jóformán még el sem kezdődött, pedig már lement a sorozat fele.

    1. A Terrorban úgy érzem, hogy várom mindig, hogy lesz valami ba-bumm. Belegondolva, ott engem is inkább a hangulat fog meg. Ahogy időzik a kamera, a karakterek pár reakciója tetszik nagyon. Ghoult nem követtem most pár része, de a Barakamon nálam is a best. Arról külön akarok írni. Annyira megfogott az első két része, hogy azóta sem tudok tőle szabadulni. 🙂 (“Meleg szezon” – nagyon találó! :D! körbekérdeztem olyanokat, akik nézik is a meleg szezon darabjait, és állítólag nem olyan homók, mint elsőre tűnik. Pl. a Shounen Hollywoodból láttam pár gifet is, és meglepően felnőttes és “komoly” hatást kelt.)

  4. A szezonból a Tokyo Ghoult kezdtem el követni, mikor kijött a második rész. Nagyjából megvett kilóra, mert totálisan másra számítottam (a félvérből lesz az emberiség megmentője). Így mikor kiderült a valódi szitu, rávetettem magam a mangájára, pedig ilyet nem szoktam tenni. Mellékesen a manga beérésétől csak a hajnal 3 “mentett meg”. A továbbiakban sajnos kérdéses az anime minősége, így nem várom annyira epekedve, hogy letöltsem angolul…

    A Sailor Moon a másik, ami még érdekel, de mivel szeretem megfigyelni egy franchise életívét, ezért valószínűleg csak 2015-ben jutok el hozzá, mert még hátra van 2 sorozat, illetve a mangája is félbemaradt. De nagy rejtélynek érzem, hogy mit esznek a japánok a CGI átváltozásokon. Első pillanatban a mocskos anyagiakra fogtam, de egy mahou shoujoban csak 1x kell elkészíteni egy korrekt átváltozást, az onnantól olyan fix minden epizódban, mint az OP/ED páros.

    A többi meg eleve nem igazán izgat, az Aldonahba belenéztem, beletekertem, de egyszerűen hidegen hagyott. Talán mégis adok neki esélyt, ha már Urobuchi áll mögötte. Lehet fura lesz, de nagyon nem szokott izgatni, ki a szinkronszínész, ki rendezi, melyik stúdió követi el. Viszont Urobuchi pont az emlegetett Gargantiával meggyőzött. Pedig minden rosszra felkészültem, ehelyett még a nagy sorozat közepi leülést se tapasztaltam, a fürdőzést leszámítva.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.