Warrior – A végső menet (2011) – 10/9 pontos film a számomra
Elfojtott érzelmek, agresszív önmarcangolás és lángoló gyűlölet, amely a testvéri szeretet véres izzadságcseppjein keresztül zúdul ránk. Lehengerlő erővel csap le a könnyáztatta papír zsebkendők hadát termelő dráma, egy olyan filmben, amiben egy testvérpár életét az alkohol, a féltékenység és a meg nem értés rideg magánya tette tönkre. Egyikük azonban melegségre lelt saját családja körében, míg másikuk újabb keresztekkel terhelte bánatát. A Warrior – A végső menet című, 2011-es film új mércét állított a küzdősportokat bemutató mozifilmek számára. Itt tényleg nemcsak a bunyó a lényeg, hanem az érzelmek is fontos elemét képezik e megható movienak, amiből dögivel bespájzoltak a készítők.
Szívbemarkoló ütlegek kereszttüzében
Váratlanul bukkan fel a katonaságtól dezertáló Tommy Conlon (Tom Hardy) exalkoholista apja lakásán. Az idős, fia megbocsátásáért és szeretetéért esdeklő apa, Paddy Conlon (Nick Nolte) nem is sejti milyen terhek nyomják a hideg és távolságtartó fiú szívét. Tommy azonban a soha meg nem kapott apai törődés helyett csak egy dolgot akar: újra visszatérni a ringbe és bunyózni. Ehhez pedig Paddy edzői segítségét kéri. Mindeközben pár kilométerre tőlük Paddy idősebbik fia, Brendan (Joel Edgerton), pénzügyi válságba sodródik. Szerető felesége (Jennifer Morrison) és gyermekei jóléte miatt egyetlen választása marad: újra bokszolni kezd pénzért. A testvérpár végül az egész országot megmozgató Spártai bajnokságon is indul, ahol az ország legkeményebb bunyósai mérik össze erejüket. Ám a ring ezúttal nemcsak az ádáz ökölharcok, hanem e régóta külön élő, egymás iránt haragot és meg nem értést tanúsító testvérpár találkozóhelyéül is szolgál.
A film zseniális. Egyetlen olyan perce sincs, ami felesleges lenne, ráadásul az apa, a két fiú, sőt még a Jennifer Morrison alakította feleség minden mozdulatában, dühödt szavában is ott a dráma. Egy-két üresjáratos pillanattól, és a túl fantasztikus egyszerűséggel lezavart meccseket leszámítva igazi könnytócsát termelő film ez. A movie-t Karácsonykor láttam (mégis minek nézzünk hagyományos karácsonyi filmeket, mikor ott vannak az elmúlt évek nagy durranásai), akkor is kezdtem el írni ezt a bejegyzést – még azt hiszem a film hatása alatt is voltam, de most fejeztem be e nyúlfarknyi ajánlómat hozzá. Mit tegyek, nem jön az ihlet. Mindenesetre a küzdősportokat, a családi drámákat kedvelőknek tökéletes választás lehet ez a film, biztos nem fognak benne csalódni. A forgatókönyv jó, a karakterek is valós problémákkal küzdenek. E film miatt megnéztem Clint Eastwood, szintén box témájú, 2004-es Million Dollar Baby (Millió dolláros bébi)-jét, de a Warrior még ennél is jobb volt. (Azért meg kell hagyni, ennek a vége is megindított, plusz, kíváncsivá tett Clint Eastwood többi filmje iránt is.)
Ezeken kívül még a következő filmeket végeztem ki 2012 utolsó hetében:
Seeking a Friend for the End of the World
– Míg a világvége el nem választ (2012)
Még mindig imádom Keira Knightleyt (kedvenc színésznőm a Selyem, a Büszkeség és balítélet és a Vágy és Vezeklés óta), így ha már a legújabb filmjét, az Anna Kareninát nem tudtam megnézni, akkor mást választottam tőle. A Míg a világvége el nem választ elsőre romantikus-vígjátéknak tűnt Keira főszereplésével, de inkább egy élvezhető, de néhol monoton romantikus dráma lett belőle.
A
nnyi rendező, annyiféleképpen előadta már nekünk a robbanásoktól és az USA világmegmentő és egyben önfeláldozó űrbe lövéseitől kísért világvége sztorit, hogy végre kellett egy új nézőpont e témához, amit ebben a filmben meg is kaptam. A 2012-es film aktualitását természetesen a Földünket megrázó, okkult jóslatoktól hemzsegő mendemondák előzték meg, de Lorene Scafaria rendező és író, valami egészen különlegeset kreált ebben a forgatagban. Történetében két magányos fél talál egymásra, miközben a televízióban bejelentik, hogy egy meteor száguld a Föld felé, és pár hét múlva vége a világnak. Férfi főhősünket, Dodget (Steve Carell), e hír hallatán elhagyja a felesége. Miközben kitör a fosztogatás és a holnappal nem törődő heroinos szexorgiák váltogatják egymást főhősünk környezetében, ő csak magányos balekként várja a véget és kétségbeesetten keres valakit, akivel utolsó napjait eltölthetné. Végül nincs szomorúbb, mint egyedül várni a biztos halálra. Ekkor robban be a negyvenes férfi életébe a kicsit zakkant bakelitlemezeket gyűjtő Penny (Keira Knightley), aki évek óta meg nem értett főhősünk szomszédja. A lány a családjához akar mindenáron visszajutni, míg Dodge-ra váratlanul rátalál első igaz szerelmének levele, akivel évtizedek óta nem találkozott. Ők ketten szerencsés véletlenek során közös útra indulnak: a lány a családjához, a férfi egykori szerelméhez.
Papírzsepi ennek a végén is kellett, az utolsó jelenete a világ legmeghatóbb egymásra találását nyújtotta nekem. Steve Carellt pedig egyre jobban kedvelem. A fazonnak olyan búskomor, szerencsétlen fizimiskája van, de mégis olyan aranyos, sőt, sármos tud lenni, ha akar, hogy szerintem nincs olyan gyengéd nő, aki ne habarodna bele. A film maga nem egy nagy durranás. Megható pillanatok vannak benne, de a poénjai néhol elcsépeltek, vagy elrugaszkodottak nagyon a valóságtól. Ennek ellenére még mindig melegen ajánlom, mert drámaként jól működik, főleg, ha szeretjük a szereplőket. Film értékelése: 10/6,5.
War Horse / A hadak útján (2011)
Ez a film volt a megtévesztések ne továbbja. Háborús filmet akartam nézni, mivel mindig is imádtam a történelmi filmeket, főleg azokat, amelyeknek az első és a második világháború a témája. Rémlett, hogy 2011-ben volt egy ilyen film a mozikban, amit akkor nagyon meg akartam nézni, de nem volt alkalmam végül meglesni. Azonban 2012 decemberében sikerült beszereznem végre ezt a filmet, magyar cím szerint A hadak útjánt.
Megható drámának megható volt, főleg mert arra hívta fel a figyelmet, hogy az első világháború legembertelenebb pillanataiban egy egyszerű pára, egy ló, hogyan képes emberséget kiváltani frontvonaltól függetlenül minden oldalon. Ez is okozta a meglepetést, mivel nem az ellenkező oldalon álló csapatok egymás iránti gyűlöletét láttuk végig, hanem egy harci paripa kálváriáját követhettük nyomon, aki angol kézről németre, majd franciára vándorolt kalandos útja során, de szerencséjére mindig olyan emberek közé került, akik gondoskodtak róla. Kicsit mese-habbal feelingje is volt a történetnek, de ugyanakkor az megrázó volt, ahogy ábrázolták azt, hogy a lovaknak milyen sorsa volt a hadszíntéren. Hát igen. A fegyverek, a tankok korszakában ugyan mire jó egy gyönyörű telivér? A filmet Steven Spielberg rendezte (végül hozta is a színvonalat, bár láttam már ennél jobb filmet is). Az mindenesetre jó húzás volt, hogy az emberek szenvedései helyett a lovak szenvedéseit helyezték a középpontba. Film értékelése: 10/7.
Real Steel / Vasököl (2011)
A családban rajtam kívül senki se tudja ki az a Hugh Jackman. Hiába nyögtem be az X-ment, a Rozsomákot, vagy a mostani kasszasikereket döntögető (musical) filmjét, a Nyomorultakat – se kép, se hang. Vagyis de, a Nyomorultakkal végre nemcsak a szuperhősfilm fanatikusok tudják őt hova tenni.
Mindenesetre a Vasököl is egyike a mondhatni majdnem szuperhős pátosszal bíró szerepeinek, bár e filmben egy lúzer apát alakít, aki valaha bokszolóként kereste a kenyerét. A sci-fi csavar a történetben, amit a japánok is megirigyelhetnek, hogy az emberi box helyét átváltotta a robot csihi-puhi, avagy mecha fight a köbön, a ringben (Robotis; Notes animében lehetett ilyet látni mostanság), miniszoknyás-tűsarkú cipőben vonuló cicababákkal és tánccal az élen. (Az amcsik olyan jó robotokat visznek filmre *_*.) A lényeg, hogy lúzer főszereplőnk, Charlie (Hugh Jackman), robot box meccsekre jár a majdnem saját maga tákolta robotjaival, csak éppen önteltségétől fogva minden eddigi meccsét elveszítette, úszik az adósságokban, ráadásul a nyakába varrják a több éve elhagyott fiát, Maxet (Dakota Goyo). Apa és fia mire észreveszik, jobb csapatot alkotnak együtt, mint eddig külön. A kis srác igazi kocka, nagy gamer, amivel az apa nem boldogult eddig (a robotokat távvezérlővel irányítják, mint a játékokban), azt a kis srác megoldja, de persze a nagy sikerhez kell az apa profi bokszolói múltja. Szórakoztató, mesés, családi film volt, nevetést nem nagyon csikart ki belőlem, egyszer nézős, nincs benne olyan fordulat, amire ne számíthatnánk, de legalább aranyos volt és minőségileg pöpec. Imádom a rohangáló, ütlegelő robotokat. Úgyhogy let’s fight! Film értékelés: 10/7.
Abraham Lincoln: Vampire Hunter / Abraham Lincoln: A vámpírvadász (2012)
Újabb vámpír film? Ezúttal Penge helyett az USA legnagyobb elnöke, Abraham Lincoln likvidálja a vérszívókat? Miért ne? Az Alkonyat után már bármi jöhet. A 2000-es évek a vámpír reneszánsz jegyében telnek, itt egy ragyogó vérszopó, ott egy nyáladzó tini izé. Erre Abraham Lincoln ringbe száll a csúnya fenevadak végre nem tini szíveket ostromló nyálgép változataival. E 2012-es filmben a vámpírok olyanok (majdnem), mint mindig is kellett volna hogy legyenek: rusnyák, kiéhezettek és könyörtelenek (tisztelet a jó szándékú kivételnek), ráadásul egy egész hadsereg kell a megölésükhöz, de azért van akinek egy fejsze is elég.
A kicsi Abraham Lincoln 
(Benjamin Walker) szeme láttára végez egy rossz akarója (egészen furcsa szörny formában) édesanyjával, amiért a kicsi fiú a rabszolga barátja védelmére kelt. Az anya halála után, az apa is távozik a mennyek birodalmába, egyedül a kicsi Lincoln marad hátra szívében bosszúra szomjazva. Mikor eljön az alkalom, hogy végezzen anyja egykori gyilkosával, egy olyan szörnyeteggel találkozik, amire nem is számított. Hitvány életét azonban egy furcsa idegen (Dominic Cooper) menti meg, aki magát vámpírvadásznak nevezi, majd minden tudását átadja a még ekkor jóképűnek is nevezhető leendő elnökpalántánknak. Ezzel indul Lincoln küldetése: nappal egy szatócs boltban dolgozik, jogot tanul, éjjel a környék vámpírjait teszi el láb alól speciális fejszéjével. Azonban az észak és dél közötti konfliktus megzavarja mindennapjait, hiszen a délen rabszolgákon csámcsogó vámpírok világuralomra törnek.
E film egyszer nézős megint csak, de szórakoztató volt, látványos, véres, pont amilyennek lennie kell egy nem túl kimagasló, néha banális fordulatokat felvető alkotásnak. Arra felfigyeltem, hogy a Linkin Park énekelte a főcímdalát, ami teljesen WTF élmény volt (amerikai elnök + Linkin Park? ja, már eleve a vámpírok léte is abszurd ebben a környezetben). Mindent összevetve, gyönyörűek voltak a digitális effektek, a zenék (tiszta music video feelingje volt sok helyen). Egy kérdés motoszkált bennem: itt is a napon jártak a vámpírok (nyugi, nem ragyogtak), egyedül napszemüveggel takarták el pilláikat, de hogy azt minek, ne kérdezzétek. (Vérben forgó szemeket biztos nem gyakran láttak az 1800-as években.) Film értékelése: 10/6,5.
Source Code: Forráskód (2011) és Sorsügynökség (2011)
-Total Recall: Az emlékmás (2012)
Végül jöjjön a feketeleves, avagy az év nagy sci-fi csalódásai. Kezdeném is a Sorsügynökséggel, és Az emlékmással, mivel mindkettő nyomokban a ma rajongva szeretett Philip K. Dick díjazott sci-fi író történetei alapján született. A Sorsügynökség egyébként a legjobb e három film közül, az alapötlete zseniális, és majdnem a kivitelezése is az lett, ha nem akartak volna a készítők az Eredet nyomába szegődni.
A Sorsügynökség erőssége, hogy Matt Damon játssza benne a főszerepet, aki zseniális karakter, bárkit, bárhol, bármiben mesterien alakít. A történet pedig, hogy van egy ígéretes politikai karrier előtt álló fiatalemberünk, aki szenátornak készül, de egy félresikerült éjszaka miatt elveszíti a választásokat. E mélypontján azonban találkozik A Nővel. A Nővel, akibe első látásra beleszeret, és aki felé egy titokzatos erő húzza. Azonban váratlanul egy furcsa kalapos brigádba botlik, akik nem mindennapi módon avatkoznak be az emberek sorsába és főszereplőnk sorsába is. Mégpedig úgy, hogy megtiltják neki, hogy újra találkozzon A Nővel, mivel egy bizonyos és titokzatos terv szerint, nekik nem szabad közelebb kerülniük egymáshoz.
Ezzel a filmmel nem is lett volna gond, ha nem rontják el a forgatókönyvet. Égbekiáltóan hiányzott belőle a katarzis, az a pont, amikor minden összedől, és amikor azt hisszük nincs menekvés, ez a vég, a férfi soha többé nem látja a Nőt, és kész. Megmutatják a nagyfőnököt, vagy valami, aki a háttérből irányítja a szálakat, de nem. Semmi ilyesmi nem történt. A film a tetőpontján elvérzett és egyszer csak vége lett. Pedig a tetőpontig zseniális volt. Önmarcangolás, hajsza az idővel, egy magasabb akarattal való szembeszegülés, szerelem, dráma hátán dráma és így tovább. Azzal nincs gond, hogy happy enddel zárult, de végül hiányzott belőle az a plusz, ami miatt mestermű lehetett volna. Film értékelése: 10/6.
A Sorsügynökség után jött a zuhanás. Az emlékmás az Ötödik elemet idéző, már az elavultnál is elavultabb látványvilággal és Star Wars nyúlós klón hadseregével betette nálam a kaput. Unalmas sztori, állandó akció, hajsza hegyén hajsza, plusz semmi logika nem volt a történetben. A készítők szerencséje, hogy Philip K. Dick rövid történetét, amely korábbi filmadaptációkat is ihletett, csak nyomokban adaptálták, különben e film alapján végleg elment volna a kedvem attól, hogy megismerjem az író munkásságát.
A filmben egy katonai diktatúra szándékozik kiépülni és uralma alá hajtani az egész világot. Ezt egyetlen ember akadályozhatná meg, csak éppen nem emlékszik rá hogy hogyan és miért. Ő Douglas Quaid (Colin Farrell), aki gyári munkásként robotol, míg otthon dögös és fiatal felesége kényezteti. A férfinak azonban furcsa rémálmai vannak egy másik nőről, egy másik életről, ami nem az övé. Ezek az álmok arra késztetik, hogy a Total Recall nevű, rejtélyes szolgáltatást igénybe vegye, azaz, egy kis fizetségért cserébe hamis emlékeket kér magának. Nem is akármilyen emlékeket. Azonban a dolgok rosszul sülnek el, és főhősünk a feketén működő szolgáltatásra törő razzia során végül kinyírja a rendőröket. Ahogy az lenni szokott, innentől kezdve menekülnie kell, kiderül, hogy nem az, akinek hitte magát, és álmai úgy tűnik sokkal közelebb állnak valós énjéhez, mint gondolná. Film értékelése: 10/4.
Végül jöjjön az eddig mellőzött Source Code: Forráskód (2011). Ez nem lett volna rossz film, mivel jó ötlet volt az alapszitu. Egy terrorista merényletet kell megakadályoznia a légierőnél szolgáló főhősünknek. Azonban nem éppen hétköznapi módon kell ezt véghezvinnie. Főszereplőnk (Jake Gyllenhaal) az első terrorista robbantás előtt kerül egy másik férfi testébe. Végeredményben egy száguldó vonaton kell megtalálnia a bombát, majd azonosítani a terroristát egy tanár bőrébe bújva, amit egy titkos katonai osztag felügyel. A főhősünknek lényegében a tudata vándorol testről, testre. A párhuzamos idősíkokon ugráló történetben van potenciál, az akció oldala is lenyűgöző, de valahogy nem volt az igazi. Kivitelezése egész jó volt, bár számomra akadtak benne banális részletek. A férfi és a női főszereplő vitte el a hátán az egész produkciót, Jake Gyllenhaal túl jóképű ahhoz, hogy ne lehessen élvezni a szenvedéseit és a menő akciózásait.
Film értékelése: 10/5.
Philip K. Dick zseniális. Ha jó adaptációt akarsz tőle, akkor ajánlom a Scanner Darkly-t (Kamera által homályosan).
Amúgy csodálkozom, hogy arrafelé nem ismerik Hugh Jackmant. A Real Steel egyszer valóban jó, kár hogy nem tudta eldönteni magáról, hogy családi mozi-e, de végül az lett.
Az AL:VH nekem kimondottan tetszett. Ahhoz képest, hogy istentelen baromság, színvonalasan és igényesen lett megcsinálva, a színészi játék se rossz, és a digitális effektek is maximálisan jók voltak.
A Source Code ellenben időpocsékolás volt, mert halálra idegesített, hogy meg se próbáltak konzisztensek lenni az idősíkok között, meg hogy mi valóság és mi nem.
Ez a Kamera által homályosan nagyon ismerős. Az írótól tervezem már lassan egy éve, hogy elkezdek olvasni regényeket, úgyhogy lassan tényleg belemerülök már, mert nagyon izgat. Sok-sok jót hallottam róla.
Hugh Jackman: hát így alakult :D, de szerencsére most látták a Nyomorultakban, és mivel nagyon tetszett a játéka mindenkinek, így már pótolták ezt. De tényleg nem hallottak még róla előtte, vagy nem látták olyan filmben, ami meghatározó lett volna nekik.
A Source Code-nál én a végén akadtam ki XD. Ekkora következetlenséget, hogy egyszer azt mondják, hogy az idősíkok között nincs kapcsolat, erre megkapja a végén a katonanő a főhős sms-ét, amit elvileg másik síkon írt. Ahhh. Igen, nagyon összekutyulták.
Jah, Lincoln bácsit én is nagyon csíptem, annak ellenére, h kicsit szarkasztikusan fogalmaztam. Végig fenntartotta a figyelmem és állati jól megcsinálták.
Hmm. Meg is nézem újra a Kamera által homályosant 😀