Epitaph / Sírfelirat / Gidam / 기담 / 奇談 (dél-koreai horror film; 2007)
Horror filmektől mindig is kirázott a hideg, főleg a hollywoodi libabőrözgető cuccoktól, erre kíváncsiságból belekóstoltam egy dél-koreai alkotásba is, az Epitaph-ba, amely hihetetlen csavarokkal, félelmetes képi és hang hatásokkal borzongat még mindig. A történet teljesen beindította a gondolataimat, mivel rendkívül fordulatos, nagyon jól játszott a nézővel. Mikor azt hittem, hogy ahá-élmény birtokában rájöttem valamire, jött egy hatalmas bumm, és megint elvesztettem a fonalat, de ez a film, felejthetetlen.
Minden 1942-ben kezdődött…
1979. Dr. Jung Nam egyedül él idős korára, felesége 1 évre házasságuk után meghalt, az asszonyt pedig 20 évvel később közös leánygyermekük is követte a túlvilágra. Dr. Jung Nam magányában véletlen ráakad fiatalkori fényképalbumára, mikor még csak egyetemistaként próbálta elsajátítani az orvoslás tudományát a Ansaeng Kórházban 1942-ben. Visszaemlékezései során visszarepülünk az időben, és életének egymást követő 4 legfontosabb napjának leszünk a szemtanúi. Ugyanis 1942-ben a japán megszállás alatt álló Ansaeng Kórházban furcsa esetek történtek. A boncterembe beosztott Jung először egy gyönyörű, japán lány holttestébe szeret bele, akiről kiderül, hogy a szülei által kiszemelt menyasszonya lett volna. Ezután egy Asako nevű kislány, egyedüli túlélőként kénytelen elhunyt családja tragédiájával szembenézni, miközben szerettei szellemei véget nem érő rohamok kíséretében rémisztgetik őt. Végezetül pedig egy japán katonákat gyilkoló sorozatgyilkos is a képbe kerül, Jung egyik tanárával egyetemben, akinek a feleségének valami rejtélyes ok miatt nincs árnyéka.
Szerelem, elhagyatottság, ragaszkodás, magány
A filmben rengeteg minden kavarog a fent leírt érzelmeken túl. Van benne vágyakozás, félelem, bosszú, szenvedés. A három, vagy néha még ennél is több szálon futó történet elsőre teljesen kuszának tűnik, de aztán lassan hagyják az alkotók, hogy összerakjuk a kirakós darabkáit, de a film végén még én személy szerint szemet meresztve, és hitetlenkedve ültem pár percig a döbbenettől, és a gondolkodási kényszertől. A horrorisztikus jeleneknél kénytelen voltam néha vagy levenni a hangot, vagy kicsit másfele nézni, mert rettentően rémisztőek lettek, még most sem merem leoltani a villanyt XD – kell nekem kínozni magam, de a történet annyira jó volt, és annyira megmozgatott, hogy nem mertem kikapcsolni. A film az első percétől az utolsóig ideszegezett a képernyő elé.
Az Epitaph azonban nem új jelenség még itt Magyarországon sem. Már csak abból a szempontból, hogy 2009-ben a magyar-koreai barátság jegyében levetítették az Uránia moziban a Koreai Filmhét jegyében, Sírfelirat címmel. A külföldi kritikusok pedig nem értékelték ennyire túl, mint én (legalábbis az angol sajtó), pedig zseniális alkotás, gyönyörűen komponált képekkel, zenével. Hátrányaként azt hozták fel, hogy túl sok szálat kavar össze, több horror film alaptörténetét olvasztja magába (szerintem ez nem baj, legalább komplexebb lett az egész, és tetszett hogy végül nemcsak a főszereplőn volt a hangsúly, hanem ugráltunk 3-4 karakter között, akiket összekötött ugyanannak a 4 napnak az eseménye), másrészt megjelent benne a mostanában már egyre divatos kettős/rejtett személyiség hipotézise, ami szintúgy nem baj, ráadásul ezt is olyan ügyesen megcsavarták, hogy a végén már magam se tudtam, hogy ki ki is valójában.
Mivel a filmben javarészt japánok halnak meg, így a japán beszédből és csipetnyi kultúrából is kapunk egy-két falatot (első pillanatkép is ezt bizonyítja egy látomásban), úgyhogy a „Japánfanok” belenézhetnek, főleg ha szeretik a véres, idegekkel játszó horror filmeket. A japán karakterek ellenére nem kapunk azonban japán színészeket, de a nyelvet így is tökéletesen beszélték a koreai művészek. Volt a filmben egy-ként bizarr látványeffekt, a kedvenc történetem talán az utolsó sorozatgyilkosos lett, mert az nem volt annyira szellem központú és rémisztő (végül is ölni csak az élők tudnak nem?). A többi is nagyon jó volt, de a legfélelmetesebb mindenképpen a kislány, Asako esete lett, az a hang, amit a véres édesanyjának a szelleme kiadott, és ahogy fésülte a lány haját…brrr még most is feláll tőle a hátamon a szőr. (Komolyan, ha meghal valaki, muszáj a szellemének a legrosszabb formáját mutatni? Nem lehetne olyan, mint sérülésmentes, bájos korában? Vagy a túlvilágon még nem találták fel a Perwollt?) Mellesleg Asako esetében lett az emberi psziché drámája a legjobban elkapva, egy kis freudi mostohaapa-komplexussal és anya gyűlölettel az élen. Elfojtott vágyaink álmainkban tőrnek elő a tudatalattinkból, Asakónál ez ezerrel működött, nemcsoda hogy afáziás lett.
Ezután a film után hullaházba csak nappal vagyok hajlandó bemenni (nem mintha járnék sűrűn arra XD), na a rémisztgetést félretéve, ütős film volt, rendkívül jó szereplőkkel és történettel, amelyet Jung Sik és Jung Beom-sik rendeztek. A filmet díjra jelölték a 2008-as Asian Film Awardon is, de végül nem kapott semmit. Kár érte, pedig a dvd borító is már elég művészi, és misztikus történetet sejtet, ezért is csaptam le rá. Ez a japán hölgy a csigával eléggé figyelemfelkeltő párosítás. Szóval ez alatt a film alatt tökéletes Pavlov kutyája lettem, amint meghallottam a félelmetes jeleneteket kísérő zenét, rögtön reflexszerűen összehúzódtam. Remélem ilyen szellemekkel nem találkozom ma éjjel. Egyébként hihetetlenül átjön az, hogy maga az ember mennyire önző ha a szerettei haláláról van szó. Szinte egyik karakter se tudta túlélni azt, ha valaki meghalt a környezetében, ami rendkívül erős drámaiságot adott a filmnek. Aki bírja a félelmet, annak Must See.
Pillanatképek / Screenshots [nggallery id=157]
Film adatok
- Eredeti cím: Gidam / 기담 / 奇談
- Angol cím: Epitaph
- Rendező: Jung Sik és Jung Beom-sik
- Terjedelem: 90 perc
- Bemutató dátuma: 2007
- Eredeti nyelv: koreai, japán
- Ország: Dél-Korea
- Linkek: IMDb (eng); Azsiafan.hu (hun); My Asian Cinema (eng); Wikipedia (eng); Hancinema (eng)
