Hét év Tibetben (1997)

Hét év Tibetben (1997)

Hét év Tibetben (1997)

Megható, drámai és elgondolkodtató. Az igaz eseményeket feldolgozó 1997-es alkotás a Hét év Tibetben. Egy férfi és egy ország sorsát követhetjük nyomon. Mindkét színen egy-egy életútat és sorsdöntő fordulatot kísérhetünk végig figyelmünkkel.

A főszerepben Brad Pittet láthatjuk, és talán a 2006-os Bábel előtti időkből, ez is egyike a legjobb filmdrámáinak, és a benne nyújtott kimagasló alakításának. Ugyan hollywoodi produkcióról van szó, azért kellően érezhető az össz európai íz is, egy kis francia, német hatással, és az is dicséretre méltó, hogy a tibetieket alakító szereplők mindegyike ázsiai. Az egész történet egy számunkra teljesen elérhetetlennek és titkok borította világban, a Dalai Láma egykori otthonában játszódik. A történet hátterét hiteles történelmi utalások, és események alakítják, sőt maga a film egy regény adaptációjaként született meg.

A történetet egy öntelt és beképzelt, német nemzeteti eszméktől fűtött osztrák hegymászó szemszögéből láthatjuk. Heinrich Harrer elindul, hogy megmássza a Himalája legmagasabb pontját, a Nanga Parbatot. Útját 1939-ben kezdi meg, a második világháború kitörésének alkonyán. Ám maga sem sejti, hogy milyen hosszú időre lesz majd a hófödte csúcsok, és a vallási áhitattal tisztelt Lhásza fogja. Először a világháború kitörése miatt kerül egy angol fogolytáborba, majd szökése után a Dalai Láma lakhelyéül szolgáló városba menekül. Útján elkíséri a szintén kilátástalan helyzetben lévő hegymászó társa, Peter Aufschnaiter.

A kezdeti se veled, se nélküled viszonyuk lassan szoros barátsággá alakul közöttük. A két jóbarát végül Lhászában lel menedéket, ahol mindkettejük élete gyökeres fordulatot vesz. Peter a szerelmet, Heinrich pedig lelkének megbékélését találja meg. A tragikus hősünket, Heinrichet szem előtt tartva, édemes jellem fejlődését, és lelkitusáját kiemelni. Ugyanis 1939-ben elhagyta az expedíció miatt éppen terhes fiatal feleségét. Több mint 7 évig nem látja fiát, sőt nem is akar visszatérni Ausztriába. Felesége csak a válási papírokat küldi neki postán, a fiának írt szívhez szóló levelekre pedig csak elutastás a válasz egyetlen gyermekétől.

Heinrich mégis még sokáig megmarad ugyanaz az egoista, beképzelt, önző, magát mindenkinél előbbre helyező faragatlan fickó. A megpróbáltatások és nehézségek ugyan lassan megtörik büszkeségét, de megkeseredett életvezetését nem. Egészen addig a pillanatig, míg nem találkozik a fiatal, alig 14 éves Dalai Lámával. A fiúban próbálja megtalálni a megváltását, a fiút, akinek sosem lett igazi apja. Mindent próbál neki megtanítani világról, nyelvekről, tudományokról. Film színházat épít neki, támasza és segítsége lesz. Ám nem támazkodhat örökké egy fiúra, aki csak barátot lát benne. A békés vallásos városba végül eljut a második világháború végének híre.

De a független Tibetet a kommunista kínai hadsereg fenyegeti, mely egyeseíteni akarja az ázsiai országokat. Még ebbe a paradicsomi békés életbe is betör a reménytelen háború, mely Heinrich és a Dalai Láma egyre közelgő elválásának idejét gyorsítja meg. Egy ember küzdelmén át az életért, egy ország küzdelmét a szabadságért láhatjuk a gyönyörű képsorokon. Csodásan komponált, vadregényes tájú felvételeket, és egy igen titokzatos, zárt nép szokásait ismerhetjük meg a film során.

Kellő drámai és lélektani utazás lehetőségét nyújtja a film, egy olyan életbe kalauzol el bennünket, mikor a nemzeti eszmék fontosabbak voltak a családnál, mikor a hódítók erőszakosan kényszerítették akaratukat a gyengébb elnyomott népre. A nagyvilág filozófiai mondanivalója mellett a film bebizonyítja, egy egy náci tévhitekkel átitatott, erős nemzeti nacionalista szemlélettel rendelkező ember világnézete milyen gyökeresen megváltozhat, ha megtapasztalja a dolgok másik oldalát is. A civilizált és civilizálatlan világ egmással szembeállításából jutunk el egy olyan egyetemes igazsághoz, mely meghatározta és még meg is fogja határozni a Földünkön élők sorsát. Világunkon farkas törvények uralkodnak: a legerősebbek fennmaradnak, míg a kicsik meghunyászkodnak. Miért akarjuk rákényszeríteni a saját világnézetünket más nemzetekre, vagy akár állam elméletünket, gazdasági rendszerünket? Miért índítunk háborút “a barbár elnyomás” elleni címen, hogy szabadítsuk fel az elnyomottakat? Hiszen mindenki saját kultúrájának bölcsőjét őrzi ugyan, de attól, hogy nálunk bevált és jónak érezzük a társadalmunk számára kialakított rendszert, lehet hogy ugyanaz más népeknél már nem működne. E

nnek kapcsán jutott eszembe egy éppen aktuális téma. A 2008-as nyári Olimpiát idén Kína rendezte. A pekingi fergeteges költségvetésekről híres, nagyszabású rendezvény nagy visszhangot keltett világszerte. Voltak akik istenítették a kommunista országban tett erőfeszítéseket, és végeredményt, de voltak akik csak a negatívumokat emelték ki. Tény, hogy egy teljesen számunkra merevnek, és elfogadhatatlannak tűnő ideológiájú ország működését könnyű elítélni, de belegondoltak-e a kritikusok, hogy az ottaniak akár elégedettek lehetnek az életükkel? “Végre megláthatták a kínai gyerekek, hogy milyen lehetne az életük…” ilyen és ehhez hasonló cikkek jelentek meg Európában a 2008-as Beijinggel kapcsolatban. És ha azok a gyerekek nem is akarják ezt megtudni? Bele gondolt-e Nyugat abba, hogy a munkanélküliséget rohamosan feldaráló, gazdaságilag az élen álló országnak pont ebben rejlik az ereje? Pont ez az, amiért a világ elsői között szerepel? Hogy ugyanolyan minőségű filmeket, zenét képes gyártani, mint bármely más ország? De milyen a közbitonság? Milyen az iskolás gyerekek élete? Mennyit költ az ország a hajléktalanok ellátására?

Ezzel már persze nem foglalkoznak a nyugati híradások. Csak azzal, hogy ismét lehúzzák a vasfüggönyt, és hogy a kétarcú Kína ezzel az Olimpiával demonstrálta nagyhatalmi pozícióját. Tény, hogy erő fitogtatásnak is tűnhet az ez idei teljesítménye, de vajon az USA-nak ez hogy tetszik? Azt azért meg kell hagyni, hogy a kommunista Kína fényévekre távol van a szintén vörös Oroszországtól. A kettő nem ugyanaz. Az biztos, a kínaiak kitettek magukért. Ez van akinek tetszik, van akinek nem. Van aki utálja őket, és van aki szereti. Ez lehet mindenkinek a magán véleménye. De azért mielőtt lehúznánk egy országot, nézzünk körül a saját hazánk táján is. A mi kapitalista rendszerünk mit tett a gazdaságért? A munkanélküliekért? Na, de ez egy ördögi kör, melyben a fejtegetések sohasem érnének véget, úgyhogy hogy cikkemet rövidre fogjam, itt hagyom még abba, ahol van rá lehetőségem.

Adatok

  • Angol cím: Seven years in Tibet (Hét év Tibetben)
  • Rendezte: Jean – Jacques Annaud
  • Írta: Heinrich Harrer
  • Zene: John Williams
  • Műfaj: történelmi, dráma
  • Megjelenés éve: 1997
  • Terjedelem: 139 perc
  • Szereplők: Brad Pitt (Heinrich Harrer), David Thewlis (Peter Aufschnaiter), B.D. Wong (Ngawang Jigme), Mako (Tsarong), Jamyang Jamtsho Wangchuk (14 éves Dalai Láma)
  • Nyelv: amerikai – tibeti – kínai
  • Ország: USA
  • Linkek: Port.hu
(Visited 150 times, 1 visits today)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.